Nem lehet...
Egyszer, bárhogy is erőlködöm,
Eljön az idő hiába kerülöm...
Hogyan történt? Magam sem tudom...
Csak Őt érzem, s hiányát nagyon.
Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem lehet...
Hetek jöttek, hónapok mentek...
Fel sem tűnt, de megszerettem,
S észrevétlenül lopta magát be,
Szívem legmélyére... annak rejtekébe...
Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem lehet...
Itt a nyár, mindennek vége...
Eljött a búcsú, de állok elébe...
"Ha szereted elengeded..."
Visszhangzik fejemben...
Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem lehet...
Maradok az ki eddig is voltam...
Az Őrző, ki vigyáz Rád a bajban...
Veled leszek mindig, ha kellek...
Bármi lesz is, nem feledlek...
Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem, nem lehet...
Egy hajnalon...
Egyszer volt... vagy mégsem?
Nem is oly rég, egy álmos reggelen...
Kint még sötét, s odabent,
Nyitott ablakon lágy szellő lengedez.
Kincseket vigyáz, dédelget...
Álmokat... vidám képeket...
S Őt ki mindezt látja...
Egy lányt, kit betakar szárnya.
Csendesen szuszog, s nem tudja...
Az angyala mindig mellette van...
Ha szomorú vidítja... ha haragos csitítja...
Ha fáradt álomba ringatja...
Percek percek után telnek...
Közeleg a hajnal, s eső ered...
Álmos lustasággal kél felhők mögül a Nap...
Szórva szét a szobában megannyi fénysugarat...
Eljött az idő, mennie kell...
Egy utolsó finom éritéssel...
Cirógatja arcát, csal elő halvány mosolyt...
Búcsúzóul dob apró csókot...
S ahogy jött úgy száll... szél szárnyán el...
El a messzeségbe, s onnan figyel...
Jó éjt...
Leszáll az est, csillagok gyúlnak,
kicsiny kis manó most indul útnak.
Ablakodnál áll most éppen,
ablakkeret szegletében...
Nehéz zsákja vállát nyomja,
aludni fogsz, Ő már tudja.
Álomport szór szemedre,
s nézi, ahogy szenderegve,
langyos szellő ringat messze.
S utánad suttogja, arcod meg-meg cirógatva...
Jó éjt te Drága....
Ismét itt...
Ismét itt, fáradtan és elgyötörve,
bágyadtan, elcsigázva... összetörve...
Sötét az éj, csendes a magány,
nincs több dallam, nincs már csalogány.
Hiányzik lénye, hiányzik a lány,
ki oly nékem mint haldokló tájnak a tündöklő fénysugár...
Nélküle semmi vagyok, s nem más,
csak egy szenvedő, félkarú óriás.
Vele minden szebb, és sokkal egyszerűbb,
mellette újra dalolnak az égi csengettyűk...
Földöntúli szikra, ismert-ismeretlen ragyogás,
mindent elsöprő szédítő látomás.
Zöld fűben vidáman kergetőzve,
elfáradva... egymást ölelve...
Minden mást egészen elfeledve,
szerelemben boldogan szenderegve.
Kakas rikkant, szemem rebben,
szívem remeg, lelkem mereng.
...
...
Ismét itt... fáradtan és elgyötörve...
elcsigázva... összetörve...
Sötét az éj... csendes a magány...
nincs több dallam... nincs már csalogány...
Egyszer, bárhogy is erőlködöm,
Eljön az idő hiába kerülöm...
Hogyan történt? Magam sem tudom...
Csak Őt érzem, s hiányát nagyon.
Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem lehet...
Hetek jöttek, hónapok mentek...
Fel sem tűnt, de megszerettem,
S észrevétlenül lopta magát be,
Szívem legmélyére... annak rejtekébe...
Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem lehet...
Itt a nyár, mindennek vége...
Eljött a búcsú, de állok elébe...
"Ha szereted elengeded..."
Visszhangzik fejemben...
Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem lehet...
Maradok az ki eddig is voltam...
Az Őrző, ki vigyáz Rád a bajban...
Veled leszek mindig, ha kellek...
Bármi lesz is, nem feledlek...
Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem, nem lehet...
Egy hajnalon...
Egyszer volt... vagy mégsem?
Nem is oly rég, egy álmos reggelen...
Kint még sötét, s odabent,
Nyitott ablakon lágy szellő lengedez.
Kincseket vigyáz, dédelget...
Álmokat... vidám képeket...
S Őt ki mindezt látja...
Egy lányt, kit betakar szárnya.
Csendesen szuszog, s nem tudja...
Az angyala mindig mellette van...
Ha szomorú vidítja... ha haragos csitítja...
Ha fáradt álomba ringatja...
Percek percek után telnek...
Közeleg a hajnal, s eső ered...
Álmos lustasággal kél felhők mögül a Nap...
Szórva szét a szobában megannyi fénysugarat...
Eljött az idő, mennie kell...
Egy utolsó finom éritéssel...
Cirógatja arcát, csal elő halvány mosolyt...
Búcsúzóul dob apró csókot...
S ahogy jött úgy száll... szél szárnyán el...
El a messzeségbe, s onnan figyel...
Jó éjt...
Leszáll az est, csillagok gyúlnak,
kicsiny kis manó most indul útnak.
Ablakodnál áll most éppen,
ablakkeret szegletében...
Nehéz zsákja vállát nyomja,
aludni fogsz, Ő már tudja.
Álomport szór szemedre,
s nézi, ahogy szenderegve,
langyos szellő ringat messze.
S utánad suttogja, arcod meg-meg cirógatva...
Jó éjt te Drága....
Ismét itt...
Ismét itt, fáradtan és elgyötörve,
bágyadtan, elcsigázva... összetörve...
Sötét az éj, csendes a magány,
nincs több dallam, nincs már csalogány.
Hiányzik lénye, hiányzik a lány,
ki oly nékem mint haldokló tájnak a tündöklő fénysugár...
Nélküle semmi vagyok, s nem más,
csak egy szenvedő, félkarú óriás.
Vele minden szebb, és sokkal egyszerűbb,
mellette újra dalolnak az égi csengettyűk...
Földöntúli szikra, ismert-ismeretlen ragyogás,
mindent elsöprő szédítő látomás.
Zöld fűben vidáman kergetőzve,
elfáradva... egymást ölelve...
Minden mást egészen elfeledve,
szerelemben boldogan szenderegve.
Kakas rikkant, szemem rebben,
szívem remeg, lelkem mereng.
...
...
Ismét itt... fáradtan és elgyötörve...
elcsigázva... összetörve...
Sötét az éj... csendes a magány...
nincs több dallam... nincs már csalogány...