Egy kis izé... igazábol nem tudom mi sül ki belõle a végére, de majd kiderül
Éjféjt üt a toronyóra. Szívdobbanásnyi idõ... egy, és még egy, és még egy... az óra ütését hallom, ám már rég elhagytam szívdobogásom.
Fenn a Hold ezüstösen süt, sápadtan visszacsillogja a bolygó mögé bújt aranyos nap perzselõ sugarait. Gyilkos sugarak, melyeket nem kívánok látni már soha. Néha azért belém, belém hasít a narancsvörösben izó horizont, az épp lebukó nap vérvörös haláltusája. De elhesegetem a gondolatokat, helyettük a félelemtõl remegõ, csillogó szempárok vágyat gyújtó pillantására gondolok.
De rég láttam már ilyen szemeket...
A maró éhség egyre sürgetõbben vág belém. Egyre türelmetlenebbé válok, de sehol semmi nem mozdul.
Végre egy csendes árny válik ki a falak, és a rejtet adó árnyékok közül. Gyorsan mozog, menekülõ vad. A levegõ szinte bûzlik a félelmétõl. Zsenge, fiatal. Csak úgy kapkodja a fejét, és a Hold megcsillan mélybarna szemeiben. Pont úgy, ahogy annyira szeretem. Az éhségtõl is siettetve, lobog bennem a vágy. Utánavetem magam.
Kapkodja aprócska lábait, hátra hátra lesett... talán már észrevett. Már nem számított. Egyre közelebb kerültem. A félelem édes szaga messze lengett az éjszakában. Vágyakozva, egyre éhesebben szívtam be az édes illatot.
Még három lépés, még kettõ... még egy, és...
megragadtam a karjait, és magam felé fordítottam. Gyönyörû volt. Mély barna szemei remegtek a félelemtõl, és csillogtak. apró orra, keskeny szája kivánnivaló volt. Hófehér nyaka csókra kínálkozott. Magamhoz rántottam, de nem ellökött, ahogy számítottam, hanem hozzámsimult. Annyira szokatlan, annyira gyengéd, és annyira meglepõ volt az érzés, hogy egy pillanatra megbénultam. Vékony hangján érthetetlen nyelven rebegett valamit. Nem értettem. Látta az értetlenséget a szememben, már nem félt annyira. Remegõ teste hozzám simult, de a belõle áradó félelem egyre csökkent. Félresöpörte haját nyakáról, szinte felkínálta nekem azt.
Gyanút fogtam... nincs az az áldozat, ki így kínálná fel magát egy magamfajtának! Hiszen legtöbbjük azt sem tudja, kivel van dolga... tolvajnak, szatírnak, gyilkosnak néznek... és bár ölök, mégsem úgy, ahogy õk gondolják. Újra mélyen a lányka szemébe néztem. mélyen, lelkéig hatolva. Még félelem csillogott a szemekben, de már vágyat, és türelmetlenséget is láttam benne...
Erõsen magamhoz szorítottam, és fejét elhajlítottam a másik irányba, hogy szemügyre vegyem nyakának bal oldalát is. Két aprócska fognyom árulkodott, bár sminkel próbálta takarni. Ellöktem a lányt. Az sértõdötten nézett rám, és újra, panaszosan szólt valamit az elõbbi érthetetlen nyelven. Elrohantam. Le, a folyóhoz. A Hold ezüstösen csillogott, a víz játszva verte vissza gyenge sugarát.
Albeeeeeeeeeeeeeeeeeeert! - mint farkasüvöltés szakadt ki belõlem a kiáltás, már nem tudtam türtõztetni magam, az éhség elvette az eszem. A part mentén rohantam, folyamatosan üvöltve.
Az erdõbe érve tiltott szerelmet lopó párba botlottam, akik korábbi vérfagyasztó sikolyaimat figyelmen kívül hagyva egymást szerették. Hajánál fogva téptem fel a férfiról a kéjtõl remegõ nõt, és haraptam mélyet tejes, puha húsába. Az édes vér melegen folyt végig torkomon, megpezsdítve táplálékhoz jutó sejtjeimet. Mohón ittam, ügyet sem vetve, hogy a halálra rémült, immáron lankadt férfiasságú partner meztelenül, fejvesztve menekül a város felé. Az asszony arcára kéjjel vegyes rémület fagyott halála pillanatában. Bõre hamar szürkéssé változott. Eldobtam a könnyû testet, még mindig õrjöngve, de már higgadtabban. Éhségem csillapodott, de még mindig nem eléggé, és bántott, hogy Albert ismét keresztbe tett nekem. Most nem törõdtem a ronygyként összeesett, meztelen, vértelen testtel. Most nem érdekelt az sem, ha minderre fény derül. Most csak enni akartam, mohón falni, és újra érezni azt a csodálatos érzést, mikor a friss vér megbizsergeti, és erõvel tölti fel a sejtjeimet... az éjjel kis híján végem lett Albert cselétõl. De hiába próbálkozik. Túl fiatal még ahhoz, hogy képes legyen átverni. Kiszoríthat a városból, és kiéheztethet. De nem fog megölni!
Az õrület ismét elborította az agyam, és a férfi után vetettem magam. nem tellett sokba, hogy utolérjem. Felbuktattam, és mint farkas az elbukó õzre, vetettem rá magam. Mohón, hatalmasakat kortyolva szívtam, a vér lecsorgott az arcomon, vörösre festette az ingemet, nadrágomat.
Erõvel telten, boldogan emelkedtem fel a férfirõl. Lenyaltam szájam szélérõl a maradékot, majd megtöröltem arcom az ingujjamba.
Diadalmasan, elégedetten indultam meg. hatalmasat sétáltam, óriási kerülõvel érve el a szállásomat. Sajnos tudtam, hogy bár erre az éjszakára csöppnyi boldogsághoz jutottam, még távolabb szorulok. Az esdõben napokig nyüzsögnek majd a rendõrök, csaholó kutyáikkal. De enyém volt a diadal: Albert, ezt az éjszakát is túléltem, és minden túlélt éjszaka engem erõsít. Sosem kapod meg a helyem!
Éjféjt üt a toronyóra. Szívdobbanásnyi idõ... egy, és még egy, és még egy... az óra ütését hallom, ám már rég elhagytam szívdobogásom.
Fenn a Hold ezüstösen süt, sápadtan visszacsillogja a bolygó mögé bújt aranyos nap perzselõ sugarait. Gyilkos sugarak, melyeket nem kívánok látni már soha. Néha azért belém, belém hasít a narancsvörösben izó horizont, az épp lebukó nap vérvörös haláltusája. De elhesegetem a gondolatokat, helyettük a félelemtõl remegõ, csillogó szempárok vágyat gyújtó pillantására gondolok.
De rég láttam már ilyen szemeket...
A maró éhség egyre sürgetõbben vág belém. Egyre türelmetlenebbé válok, de sehol semmi nem mozdul.
Végre egy csendes árny válik ki a falak, és a rejtet adó árnyékok közül. Gyorsan mozog, menekülõ vad. A levegõ szinte bûzlik a félelmétõl. Zsenge, fiatal. Csak úgy kapkodja a fejét, és a Hold megcsillan mélybarna szemeiben. Pont úgy, ahogy annyira szeretem. Az éhségtõl is siettetve, lobog bennem a vágy. Utánavetem magam.
Kapkodja aprócska lábait, hátra hátra lesett... talán már észrevett. Már nem számított. Egyre közelebb kerültem. A félelem édes szaga messze lengett az éjszakában. Vágyakozva, egyre éhesebben szívtam be az édes illatot.
Még három lépés, még kettõ... még egy, és...
megragadtam a karjait, és magam felé fordítottam. Gyönyörû volt. Mély barna szemei remegtek a félelemtõl, és csillogtak. apró orra, keskeny szája kivánnivaló volt. Hófehér nyaka csókra kínálkozott. Magamhoz rántottam, de nem ellökött, ahogy számítottam, hanem hozzámsimult. Annyira szokatlan, annyira gyengéd, és annyira meglepõ volt az érzés, hogy egy pillanatra megbénultam. Vékony hangján érthetetlen nyelven rebegett valamit. Nem értettem. Látta az értetlenséget a szememben, már nem félt annyira. Remegõ teste hozzám simult, de a belõle áradó félelem egyre csökkent. Félresöpörte haját nyakáról, szinte felkínálta nekem azt.
Gyanút fogtam... nincs az az áldozat, ki így kínálná fel magát egy magamfajtának! Hiszen legtöbbjük azt sem tudja, kivel van dolga... tolvajnak, szatírnak, gyilkosnak néznek... és bár ölök, mégsem úgy, ahogy õk gondolják. Újra mélyen a lányka szemébe néztem. mélyen, lelkéig hatolva. Még félelem csillogott a szemekben, de már vágyat, és türelmetlenséget is láttam benne...
Erõsen magamhoz szorítottam, és fejét elhajlítottam a másik irányba, hogy szemügyre vegyem nyakának bal oldalát is. Két aprócska fognyom árulkodott, bár sminkel próbálta takarni. Ellöktem a lányt. Az sértõdötten nézett rám, és újra, panaszosan szólt valamit az elõbbi érthetetlen nyelven. Elrohantam. Le, a folyóhoz. A Hold ezüstösen csillogott, a víz játszva verte vissza gyenge sugarát.
Albeeeeeeeeeeeeeeeeeeert! - mint farkasüvöltés szakadt ki belõlem a kiáltás, már nem tudtam türtõztetni magam, az éhség elvette az eszem. A part mentén rohantam, folyamatosan üvöltve.
Az erdõbe érve tiltott szerelmet lopó párba botlottam, akik korábbi vérfagyasztó sikolyaimat figyelmen kívül hagyva egymást szerették. Hajánál fogva téptem fel a férfiról a kéjtõl remegõ nõt, és haraptam mélyet tejes, puha húsába. Az édes vér melegen folyt végig torkomon, megpezsdítve táplálékhoz jutó sejtjeimet. Mohón ittam, ügyet sem vetve, hogy a halálra rémült, immáron lankadt férfiasságú partner meztelenül, fejvesztve menekül a város felé. Az asszony arcára kéjjel vegyes rémület fagyott halála pillanatában. Bõre hamar szürkéssé változott. Eldobtam a könnyû testet, még mindig õrjöngve, de már higgadtabban. Éhségem csillapodott, de még mindig nem eléggé, és bántott, hogy Albert ismét keresztbe tett nekem. Most nem törõdtem a ronygyként összeesett, meztelen, vértelen testtel. Most nem érdekelt az sem, ha minderre fény derül. Most csak enni akartam, mohón falni, és újra érezni azt a csodálatos érzést, mikor a friss vér megbizsergeti, és erõvel tölti fel a sejtjeimet... az éjjel kis híján végem lett Albert cselétõl. De hiába próbálkozik. Túl fiatal még ahhoz, hogy képes legyen átverni. Kiszoríthat a városból, és kiéheztethet. De nem fog megölni!
Az õrület ismét elborította az agyam, és a férfi után vetettem magam. nem tellett sokba, hogy utolérjem. Felbuktattam, és mint farkas az elbukó õzre, vetettem rá magam. Mohón, hatalmasakat kortyolva szívtam, a vér lecsorgott az arcomon, vörösre festette az ingemet, nadrágomat.
Erõvel telten, boldogan emelkedtem fel a férfirõl. Lenyaltam szájam szélérõl a maradékot, majd megtöröltem arcom az ingujjamba.
Diadalmasan, elégedetten indultam meg. hatalmasat sétáltam, óriási kerülõvel érve el a szállásomat. Sajnos tudtam, hogy bár erre az éjszakára csöppnyi boldogsághoz jutottam, még távolabb szorulok. Az esdõben napokig nyüzsögnek majd a rendõrök, csaholó kutyáikkal. De enyém volt a diadal: Albert, ezt az éjszakát is túléltem, és minden túlélt éjszaka engem erõsít. Sosem kapod meg a helyem!
))
-ként. Az IT rövidítést az Információs Társadalomra szoktuk használni...ez ilyen jo kis ujkeletü fogalom szintén, és mi most állítólag ennek a korát éljünk, mert fõ tõkévé a föld helyett az információ vált.
