Négyszögletes, vékony, fa eredetû lapokból készített dolgok sok fekete jellel

[Isley]

Ide már rég írtam be. Pár könyv az utolsó posztom óta. Szemezgetve, csak a sci-fik.

Philip K. Dick: Galaktikus cserépgyógyász

Totalitárius világállam működik egy futurisztikus Földön, ahol Joe Fernwright az államtól kapott segélyen tengeti életét. Szakmája, a cserépgyógyászat még ebben a világban is teljesen felesleges foglalkozásnak számít, és Joe hasonlóképp Dick hőseihez az öngyilkosságról és élete értelm(etlenség)én lamentál. Egy nap üzenetet kap, melyben egy istenszerű lény munkát ajánl neki. Joe kisvártatva a Szíriusz Ötön találja magát, ahol rá kell döbbennie, hogy bár élete gyökeresen más mederben és környezetben folytatódik, tulajdonképpen szemernyit sem változott. S amikor már felcsillan a változás és a kiút lehetősége, semmi sem úgy alakul, ahogy annak kellene.

A Galaktikus cserépgyógyász nem tartozik Dick legjobb kötetei közé. Ebben a regényben is vannak érdekes képességgel rendelkező egyedek (az istenszerű Glimmung, vagy a telekinetikus Baldwin), van sokféle idegen faj, van totalitárius állam és katedrális horgászás egy szürreális idegen óceánból, szerelem, jövőt elemző gépek, sorsot megíró automatikusa frissülő könyv, de még ezzel együtt sem egy kiemelkedő regény. Ez valószínűleg azért van így, mert Dickre nem jellemző módon csak egy főszereplőnk volt itt, s talán ezért sem volt annyira átütő és dinamikus.

Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte

A Frolixban Dick egy a XXIII. század elején járó Földet tár elénk, melyet az úgynevezett Újemberek és a Szokatlanok vezetnek együtt. A bolygó lakosságának parányi részét alkotják csupán, mégis a több mint 5 milliárd Régi ember kénytelen-kelletlen elnyomásuk alatt nyög. Mindez azért alakult így, mert az Újemberek emberfeletti agyi képességekkel rendelkeznek. Legjobb tudósaik olyan gondolatstruktúrákat alkotnak, hogy a legjobb telepaták egyszerűen képtelen gondolatsoraik érzékelése mellett is gondolatfolyamaik követésére, mert már nem is nyelvben, hanem különféle elvont kódokban gondolkoznak. Valamint a Szokatlanok is rendkívüli hatalom birtokosai; vannak közöttük telepaták, telekinetikus képességgel bírók, és prekogok is. Ha ez nem lenne elég, a kormány köztisztviselői a közszolgálati tesztet mindig megbundázzák abból a célból, hogy kizárólag a megbízhatónak tartott elemek kerüljenek jó pozíciókba. Egy idő után semmi szükség új emberekre. Ebben a világban a Régiek másodlagos állampolgárnak számítanak, akik állandóan drogbárokba járnak egy kis fenmetrazin-hidrokloridért és stelladrinért, hogy a napi robot után kicsit jobb kedvre derüljenek. Ennek a társadalomnak az átlagembere Nicholas Appleton, a főszereplőnk, aki gumihornyolással foglalkozik, s a regény során fokozatosan válik a rendszert támogató kisemberből Ellenállóvá, s rajta keresztül ismerjük meg, hogy pontosan hogyan is vezetik ezt a világállamot, és hogy milyenek is az Ellenállók. A másik főszereplő Willis Gram, a Rendkívüli Közbiztonsági Bizottság elnöke, a bolygó korlátlan ura. Gram egy Szokatlan, aki állandó jelleggel összekeveri magánéletét a politikával, így több olyan hajmeresztő ötlete volt, amin nem győztem nevetni. Gram hatalmas figura, egyértelműen a kedvencem volt. Amiket levágott az Ellenállókkal szemben, ahogy vezette a világállamot és a tanácsüléseket, az nagyon ott volt. Végül pedig ott volt Thors Provoni, a Régiek nagy reménysége. Provoni, aki több mint tíz évvel a történetünk előtt elhagyta a Földet, hogy találjon egy olyan idegen fajt, aki segíthet neki legyőzni Gramet; hogy egy olyan világ jöhessen létre, melyben a Régiek is megbecsülésnek örvendenek, és nem Utah állam és a Luna internáló, helyesebben szólva koncentrációs táboraiban nyaralgatnak. A regény ott válik érdekessé, amikor Provoni visszaér, és megkezdődik a sajátos harc a fajok között.

Rendkívül jól megírt regény, mely egyértelműen a szerző legjobbjai között van. Sajnos a vége viszont nem tetszett. Az utolsó harminc oldalt én teljesen másképp csináltam volna. Azért kár, addig remek volt.

Robert A. Heinlein: A Hold börtönében

A Hold börtönében által felvetett téma sokkal kevésbé áll közel hozzám mint a Csillagközi invázió érdekfeszítő története, de még az Ajtó a nyárba is olvasmányosabb és izgalmasabb volt. Az elején meg is szenvedtem vele. Bár később sem vált sokkal olvasmányosabbá a könyv, viszont a Hold társadalmának bemutatása, a monogámia-poligámia vita kapcsán leírtak, a prof legjobb politikai berendezkedésről szóló monológjai sokat dobtak a regény színvonalán. Persze, utóbbi kapcsán elég furcsa volt belegondolni, hogy ugyanez a szerző írta a Csillagközi inváziót is. Az öntudatra ébredt robot ugyancsak a regény erősségei közé tartozik, ugyanis Mike egy remekül megrajzolt karakter volt, bár kiemelkedőnek inkább azt nevezném, amit a forradalom ügyében megvalósított, valamint a ,,humorérzékét". A karakterek bár nem voltak rosszak, nem ő is ők voltak a regény fő erősségei. A prof, Manuel és Mike mellett csak Wyoh-t tudnám jól kidolgozottnak nevezni, a többi csak betöltötte szerepét, ami ki volt neki jelölve. A regény története egyébként erősen hasonlít Clarke bő egy évtizeddel korábban írt Földfény című könyvére, s talán az volt a legérdekesebb benne, hogy egy minden szempontból jelentős hátrányból induló közösség, miképpen tud egyenrangú féllé avanzsálódni egy olyan nagy ellenfél ellen mint a 11 milliárd lelket számláló Föld.

Frank Herbert: A Dűne eretnekei

Másfél ezer évvel II. Leto Atreides, az Istencsászár tudatos távozása után a Bene Gesserit, a Bene Tleilax és az univerzum legnagyobb ősi erőinek új ellenséggel kell szembenézniük. Az új ellenség létrejötte természetes és szükségszerű folyománya volt az Istencsászár által megjövendölt és előidézett Arany Ösvénynek. Az emberiség rendkívüli változáson ment keresztül. Ebben a kaotikus és a teljes világmindenség jövőjéről döntő eseménysorozatban a Bene Gesseritnek a jövőt kell megvédenie. Képesek lesznek rá? Egyáltalán képesek voltak megérteni az Istencsászár legfőbb tanítását? Azzá a renddé tudnak-e válni, amit az Istencsászár akart, hogy legyenek? Az emberiség a megváltásért és a legtisztább értelemben vett szabadságért küzd ebben a gigantikus háborúban.
A Dűne eretnekei szervesen kapcsolódik Herbert epikus sorozatának előző darabjaihoz. Bár Muad-dib és a Zsarnok már testben nincsenek velünk (bár utóbbi szomatikus jelenléte azért ennél bonyolultabb), A Dűne eretnekei is róluk szól. Az egész nem más mint az Arany Ösvény bemutatása.
A karakterek ezúttal is lenyűgözőek. A Bene Gesserit Főtisztelendő Anyája, Taraza; Lucilla és Odrade, a rend Tisztelendő Anyái; Teg, a hatalmas és legendás ősöreg bashar és természetesen a mi hőn szeretett gholánk egy újabb installációja, aki újfent központi szerephez jut. Számomra ezen karakterek mellett Tylwyth Waff, a Mahai, a Bene Tleilax Mesterek Mestere, az Arctáncoltatók ura volt rendkívül érdekes szereplő még. Waffon keresztül végre megismerhettük a Dűne világának egyik legfontosabb erőit, a tleilaxiakat: gondolkodásmódjukat, vallási hiedelmeiket, főbb jellemvonásaikat és sok egyebet.
A Dűne eretnekei újabb szemléletes kifejeződése Herbert zsenijének. A Dűne ebben a kötetben is megújult. Újból egy teljesen más korban és más bolygókon játszódott, amellett, hogy újra visszatértünk a Rakisra és a történet jól kapcsolódik a főtörténetünkhöz. A Bene Gesseritet még jobban megismerhettük, a Bene Tleilax végre felfedte magát és az új ellenség, a Tisztelet Matrónái lenyűgözőek voltak.
Mellékes megjegyzés: nem számítottam rá, hogy a legintenzívebb szexjelenetet a Dűne sorozatban fogom olvasni.

Frank Herbert: A Dűne Káptalanház

Az előző regényekkel ellentétben nem volt jelentős időugrás a két kötet között, így A Dűne Káptalanház eseményei nemcsak szervesen összekapcsolódtak A Dűne eretnekeiével, hanem a szereplők is nagyrészt ugyanazok voltak. A Bene Gesserit a Dűne és a homokférgek pusztulása után, ami az egész univerzumot megfosztotta béklyóitól, a Rend bolygójára, a Káptalanházra szállította az utolsó megmaradt homoksügért, hogy új Dűnét, és új homokférgeket hozzanak létre. A Rend kellőképp megértette azt a leckét, amit Muad-dib és az Istencsászár adott az univerzumnak, így az új homokférgeket már úgy hozzák létre, hogy sohase ismétlődhessen meg a Jessica-bűn, és ne jöjjön el egy újabb Kwisatz Haderach.
Miközben a Bene Gesserit az egész univerzum sorsáról döntő lépéseket tesz, a Szétszóródásból, az Istencsászár Arany Ösvényéből visszatért rebellisek leszármazottai, a Pókkirálynő által irányított Tisztelet Matrónái a tervet fenyegetik. A matrónák fel sem foghatják, hogy milyen botor és önpusztító, aki a Rendre támad.

A hat klasszikus Dűne könyvből az utolsó kettőben egyértelműen a Bene Gesserit kerül rivaldafénybe. A Tisztelendő Anyák talán nem annyira érdekes karakterek, mint amilyenek az első könyvek főszereplői voltak mint individuumok, mert ők elsősorban a Rend tagjai, és nem önálló célokkal rendelkező egyének. Bár Odrade és Taraza célja még a Tisztelendő Anyákat is megdöbbentette, amikor végre megértették őket. Azzal együtt, hogy a Káptalanház nagy részét a Tiszetelendő Anyák párbeszédei teszik ki, a regény zseniális. A Rend az utolsó két kötetre már olyan kidolgozottsági szinten mozog, Herbertnek sikerült egy olyan Rendet teremteni, akik valóban kiérdemelték az emberiség tanítómesterei titulust. Az Agónia eredményeképp a Más Emlékekkel felvértezett Tisztelendő Anyák olyan tudás birtokosai, hogy az emberiség valóban gügyögő gyermekek csoportjának tűnik hozzájuk képest.
Ez a regény pedig arról szól, hogy az emberiség nevelői képesek lesznek-e az előre meghatározott jövő alóli felszabadítás után új jövőképet adni a Szétszóródás népeinek és megmenteni a ,,Dűnét".

Philip K. Dick: Várjuk a tavalyi évet

A Várjuk a tavalyi évet felvonultatja a Dick életművéből ismert legtöbb elemet: időutazás, hallucináció, neurotikus és pszichotikus betegségek, háború, szimulákrumok és egy nem működő házasság. Az teszi érdekessé a regényt, ahogy ezekre a toposzokra sikerült felfűzni egy egész koherensnek mondható cselekményt: egy, a piacon megjelenő azonnali függőséget okozó, eredetileg háborús célokra kifejlesztett időérzékeléssel kapcsolatos hallucinációt okozó drog összekapcsolása a háborúval, a főszereplő házasságával, az időutazással és a szörnyű betegségekkel jól működött. S emellett a főszereplő, Dr. Sweetscent is érdekes karakter volt, megverve olyan önismereti problémákkal, amelynél csak házassága Katherine-nel volt súlyosabb.
A regény legérdekesebb gondolata Gino Molinari ENSZ-főtitkárral kapcsolatos. Molinari esete sokat mond a halál véglegességéről, valamint arról, hogy milyen is a hatékony vezető egy csillagközi háborúban. A helyzet maga nemcsak nehéz, egyenesen abszurd. Őrült időkben őrült emberekre van szükség (Dick szerint), s ennél már csak az a jobb, ha ezek az őrültek még jól átgondolt célrendszerrel is bírnak. Itt válik izgalmassá Molinari esete, melyben Sweetscent doktor nagy szerepet kap.
A lezárás viszont gyatra. Nem is értem, hogy lehetett így vége.

Alfred Bester: Az arcnélküli ember

Első látásra Az arcnélküli ember izgalmas elegye a detektívregényeknek és a sci-finek. Hasonlóan Asimov akkori robotregényeihez: adva van egy nyomozó, akinek rá kell jönnie az indítékra, a körülményekre és a módra. A regény középpontjában azonban csak első ránézésre áll egy gyilkossági ügy: Az arcnélküli ember sokkal inkább Ben Reich harca saját tudatalattijával. A regény végére világossá válik a körülmény, a mód és indíték, de nem a gyilkossági ügyé, hanem azé, ahogy Reich létrehozta az Arcnélküli Embert.
Számomra nagyszerű élmény nyújtott ez a regény, szó szerint letehetetlen. Minden fejezet érdekes volt, mert egymást követték a csavarosabbnál csavarosabb fordulatok. Powell kitűnő nyomozó volt, aki remekül hajtotta végre feladatát. Reich pedig a tipikus ellentmondás nem tűrő üzletember: mindenkin átgázol, mindenkit leigáz, csak a saját problémáival nem mer szembenézni. Itt viszont kénytelen volt, s így vitán felül jó lezárást kaphattunk.

A regény világának kidolgozását elsősorban a gyakorlatiasság ösztönözte. Így Bester csak azt mutatta be, amit a sztori miatt be kellett, de ez sem volt kevés. Az ESPerek, vagyis a gondolatolvasó fürkészek bemutatása alapos volt. Powell szerint számukra az egész világ egy pszichiátriai osztály, ahol nap mint nap képességük miatt szembe kell nézniük olyan dolgokkal, amelynek fényében kérdésessé válik, hogy áldás avagy átok az efféle képesség. Ezzel együtt a regény mondanivalója pozitív: ebben a korban az emberek nem a zseniális elmék elpusztítására törekszenek, ha azok valami miatt erkölcsileg tévúton sínylődnek, hanem kitaláltak egy olyan eljárási módot, mely keretében a világ megtarthatja zseniális elméit. Bár a jövő technológiájával kapcsolatban nem engedte el annyira a fantáziáját Bester, több értékes gondolata volt ezzel kapcsolatban is, és nem éreztem azt az áporodottság ,,szagot" a világa olvasása közben, melyet több régi sci-fi esetében igen.

Kim Stanley Robinson: Aurora

Az Aurorában egy generációk óta elindult óriási csillaghajó útját követhetjük nyomon, mely a Tau Ceti rendszerébe próbál eljutni, az Aurorára, egy lakhatónak tartott holdra, az emberiség első naprendszeren kívüli tervezett kolóniájára. Robinson rendkívüli alapossággal mutatja be a fontos és a kevésbé relevánsnak tűnő részleteket is egyaránt. Olyan kimerítő ismereteket oszt meg és rengeteg fejtegetésbe megy bele, hogy az egész életszerűnek és hitelesnek tűnik. Az egyik legérdekesebb gondolatmenete talán az volt, amikor az élet természetéről írt az Aurora kapcsán. Konkrétan arról, hogy milyen nehézségekkel kell szembenézni, ha egy égitest, legyen az bolygó vagy hold, messze van adott állapotában a lakhatótól, de például ,,csak" olyan kémiai jellegű nehézségek állnak az utunkba, melyek terraformálással idővel kiküszöbölhetőekké válnak; vagy ha egy bolygón van élet, de épp a jelenlévő élet, legyen az mikrobiológiai szintű is csak, a probléma fő forrása. Ezek a részek nagyon elgondolkodtatóak voltak, és ez a gondolatmenet a regény végén is megjelent egyfajta tanulságként. Nem egy optimista szemlélet, amit itt olvashattunk, de rendkívül alapos és komoly munka, amit érdemes volt elolvasni.
Egyébként meglepő volt, hogy mennyire nem arról szólt ez a regény, amire a cím alapján az olvasó gondolt volna. Plusz a regény szerkezete, mondjuk úgy, hogy nem volt valami feszes. Valamint azt is nehéz lenne megmondani a regény második fele után hirtelen, hogy mi ennek a regénynek az átfogó mondanivalója. Mondanivaló persze sok volt, de hogy az elsődleges üzenet mi volt, azon még gondolkozni fogok.

Alfred Bester: Tigris! Tigris!

Az arcnélküli emberben Bester bemutatta a telepátia elterjedésének lehetséges következményeit, a Tigris! Tigris!-ben pedig a teleportáció, a dzsauntolás által megváltozott világot láthattunk. Bár a mássá vált világot jobban is részletezhette volna, tetszett, ahogy leírta milyen következményekkel járhat például a közbiztonságra, a kommunikációs eszközök használatára, a nemzetállamok sorsára, ha egy új változót helyezünk be a világ komplex képletébe. A regény középpontjában viszont Gully Foyle állt, a férfi, aki remény nélkül hánykolódott az űrben, s mikor újra felcsillant számára a remény az életre, akkor elárulták őt – halálra ítélték. Foyle, ez a lusta, nemtörődöm, mindenféle ambíció nélkül létező átlagember, valóban meg is halt akkor. Átlagembernek lenni. S belekezdett gigászi hosszúságú és összetettségű személyes vendettájába, hogy megtalálja azt, aki otthagyta meghalni. Idővel kezd rájönni, hogy többről szól a dolog annál, aminek elsőre tűnt. Foyle megannyi szenvedésen megy kerül, egymás után kerül csapdákba, közben pedig zajlik az első szoláris háború a Belső Bolygók és a Külső Holdak között, s valahogy ő mindig a dolgok középpontjába kerül. Ő maga pedig egy rendkívüli karakterfejlődésen megy keresztül, míg végül találkozik az igazsággal, s meghozza döntését, mellyel az egész világ sorsáról dönt.
Ahhoz képest, hogy ezt a regényt az ötevenes években írták, még most is modernnek tetszik. Az író stílusa már Az arcnélküli emberben is tetszett. Nincsenek egyszerű megoldások, itt egy hegynyi problémán kell átvergődnie először hősünknek, hogy megoldja, amit meg kell... tigrisként küzdve.

[frozenstein]

J. Goldenlane: Isteni balhé + Pokoli balhé
Jobb volt, mint amire emlékeztem, főleg a második kötet, de tuti nem ezek a kedvenc könyveim az írónőtől.

[frozenstein]

J. Goldenlane: Papírtigris
Szinte semmire sem emlékeztem belőle, de nem volt rossz ez a kínás/japános téma.

[frozenstein]

J. Goldenlane: A herceg jósnője + A jósnő hercege
Ebből is csak néhány részletre emlékeztem, ezért sikerült meglepődni újra egy pár fordulaton. Kifejezetten tetszett, olvastam volna tovább is.

[Próféta]

J. Goldenlane: A herceg jósnője + A jósnő hercege
Ebből is csak néhány részletre emlékeztem, ezért sikerült meglepődni újra egy pár fordulaton. Kifejezetten tetszett, olvastam volna tovább is.

Ó, ezt én is ismerem, tényleg aranyos

[Isley]

Orson Scott Card: Az elme gyermekei

A regény eleje döcögve indul, kellett egy kis idő, hogy felvegye azt a tempót, amit a Fajirtásban végig diktált Card.
Izgalmas témákkal foglalkozott ebben a kötetben is, szépen vitte tovább A holtak szószólójában elkezdette és a Fajirtásban továbbvitt gondolat – és történetszálakat. Ender ,,gyermekei" kapcsán az auiákról sok mindent megtudhattunk. Ezek fényében és Jane történetén keresztül az egész Odaát, auia és fénysebességen túli utazás témakör érthetőbb és kerekebb lett. Jane eredettörténete izgalmas volt. Ahhoz már elég rég olvastam a Fajirtást, hogy minden részletére emlékezek, de azért néhol újraértelmezésnek, vagy legalábbis utólagos hozzátoldásnak tűnt létrejöttének némely aspektusa. Mindenesetre az utóbb behozott vagy felfedett dolgokkal (auiak, Odaát, híd fajok között) szépen összepasszolta őket Card. Peter és Vang-mu története azért tetszett, mert miközben ők is izgalmas párbeszédek alanyai voltak, azok a személyek, akikkel itt összeismerkedtek, érdekes személyiségek, eszmék és gondolatok tárházai voltak. Az Isteni Szél japán kultúrája, magának a Yamato szellemnek a védelmezője, Hikari több gondolata is megfogott. Hasonlóképp elgondolkoztató személy volt a szomáliai Malu is. Jane sorsa, a lehetőségeiről való fejtegetések; Ifjú Val és Miro kapcsolata, valamint, hogy kapcsolatukra milyen hatással volt Jane életben maradási lehetőségeire, melyek így együtt összefüggtek a fénysebességen túli utazás megőrzésével, Lusitania megmenekülésével, az így együtt roppant jóra sikeredett.
Amivel kapcsolatban viszont vegyesek az érzéseim, az a befejezés. Az elejétől kezdve látható volt, hogy ez a regény már nem közvetlenül Enderről fog szólni. Nem ő lesz a tényleges főszereplő, mégis az ő története itt be fog fejeződni. Az mindenképpen jó, hogy sikerült is az ő életének történetét befejezni. De a Card által az auiakról és Ender különlegességéről felvetettek, amik egyébiránt nekem tetszettek, olyan lehetőségek kapuit nyitották ki, hogy igazából a befejezés már csak egy opció volt a sok közül, nem valami elkerülhetetlen. Ez lehet jó is, ezt mindenki döntse el maga.
Összességében tetszett ez a kötet is, mégpedig azért, mert Card még ebben a kötetben is tudott eredeti ötletekkel előállni. A descoladorokkal való kommunikációs kísérlet mindenképp ezek közé tartozik. Az is jó volt, hogy szinte az összes karakternek maradt még célja erre a kötetre is. Olhado és Grego karaktere nagyrészt kifulladt, de Quara, Ela, Novinha, Miro, Jane, Ifjú Val, Peter, Vang-mu mind-mind érdekesek maradtak. A Boly Királynője és Ember párbeszédei is jók voltak. A Csillagközi Kongresszus döntése mögötti komplex ok-okozati rendszert is szépen bemutatta Card, jóllehet az nem a politikai intrika miatt, hanem a befolyásos filozófusok és a szomáliai felsőbb lény miatt volt érdekes.

Dan Simmons: Hyperion

Az elolvasása után az első, ami eszembe jut, hogy jóformán semmit nem haladtunk a történet jelenkori szálában előre, mégis kimerítően megismertük a karaktereket. Az itt alkalmazott módszer nemcsak arra volt jó, hogy a szereplőket és történetüket bemutassa Simmons, hanem még a következőkre. Anélkül, hogy a jelenkori zarándoklással sokat haladtunk volna előre, az egyes történetekből így is összeállhatott egy bizonyos szinten a kép, hogy aztán a második könyvben már gördülékenyen mehessen előre a főszál. Másrészt pedig az egyes karakterek történetei más és más aspektusát mutatták be Simmons világának, ami már így a sorozat első kötete után is relatíve kidolgozottnak tekinthető. Zseniális volt, hogy nemcsak többet és többet tudhattunk meg a történetekből a jelenkori Shrike-zarándoklás jelentőségéről, hanem megismerhettünk egy titokzatos népcsoportot, mely teljesen más sztenderdek szerint éli életét, mint az őket körülvevő népek; egy katona harcát, melyből fogalmat alkothattunk arról, hogy milyen az, amikor az átlagemberek harcába avatkozik be egy dimenziónk szabályai által nem kötött lény; egy költőt, akin keresztül egyrészt Simmons elmondja a véleményét a bértollnokokról, de emellett bemutatja a Hegemónia gazdagainak világát, a technológiát, mely azt lehetővé teszi, valamint roppant érdekes volt látni, ahogy a költő verse összefüggött csaknem mindennel, ami csak fontos ebben a könyvben; egy férfit, akinek története a Shrike otthonának, az Időkripták antientropikus mezőjének halálnál sokkal kétségbeejtőbb hatását szemléltette; egy magánnyomozót, akin keresztül megérthettük az Emberi Hegemónia és Mindenség mögött álló intelligencia célját; egy hivatalnokot, aki pedig az addigi összes történetet helyezte történelmi kontextusba és egy bennfentes szemén keresztül láttatta velünk az ekkor már kerek egésszé összeállt történetmozaikokat.
A Hyperion nemcsak emiatt zseniális. Az is megkapóvá teszi, hogy nemes egyszerűséggel kijelenthető róla, hogy modern. Az itt bemutatott technológiai vívmányok, katonai fegyverek, MI-k és minden egyéb versenyképes ötleteknek tűnnek még mai szemmel is, ez pedig nagyon fontos, ha annak megállapításáról van szó, hogy mennyire volt élvezetes az egész.
Ahhoz képest, hogy a regény milyen friss ötletekkel állt elő, talán azt nevezném csak ide nem illő módon kevésbé egyedinek, amit eddig megtudtunk arról, hogy miképp került ide a misztikus Shrike. Ez a megoldást a Terminatorban is már elsütötték párszor.

Dan Simmons: Hyperion bukása

Az első regény csak felvezetése volt a Hyperion bukásában kiteljesedő kozmikus eseménynek. Kiderül végre, hogy konkrétan mi is a Mag és a Hegemónia célja, sokkal megfoghatóbbá válnak a Számkivetetettek is és összeáll a kép, hogy miképp illeszkednek főhőseink a mindent magában foglaló képletbe.
Tetszett, hogy több olyan csavar is volt, amire nem számítottam. Gondolok itt Moneta személyazonosságára és a Mag mestertervére. Túl azon, hogy a történet fordulatos volt, még mindig volt elég friss, tele érdekes csavarokkal, összefüggésekkel és kíméletlen igazságokkal.
Ami viszont kevésbé meggyőzővé teszi a regényt, az a puszta tény, hogy négy évvel a Holtak szószólója után íródott. A Mag már korábban is kísértetiesen hasonlított Orson Scott Card Jane-jéhez. A Hyperion bukásában világossá vált, hogy hol is található pontosan a Mag, hogyan vált ilyen hatalmassá – ezek szinte teljesen megfeleltethetők a Card által Jane-ről leírtaknak. Valamint a Sol Weintraub által adott magyarázatban Card filotikus kapcsolatról szóló koncepciója cseng vissza. Ezeken kívül a Shrike kapcsán már az első könyv értékelésében leírtak is változatlanul állnak.

[frozenstein]

J. Goldenlane: Farkastestvér
Már az emlékeimben is a legrosszabb regényeként élt, és ezen az újraolvasás sem változtatott. Az eleje szenvedés volt, a végére kicsit felpörgött és alulról súrolta az éppenhogy olvasható szintet.

[frozenstein]

Dan Brown: Inferno
Ezt véletlenül találtam a könyvtárban, nekem valahogy kimaradt, hogy van egy negyedik Robert Langdon-os könyv. Amúgy hozta a szokásos formáját, a vége felé egymást érték a meglepő csavarok.

[frozenstein]

Mel Odom: A Gonosz ösvénye
Ilyen Diablo regény, találtam belőle hármat itthon, gondoltam újraolvasom őket. Ez elég gyenge volt, tele klisé fordulatokkal. Nem tudom mennyire volt a fordítás hibája, de volt benne néhány olyan mondat, amiket egy tinédzserből nem néznék ki nemhogy egy profi íróból. (Hátulján árcímke: Jé, 10+ évvel ezelőtt még 1000-1300Ft-ért lehetett könyveket venni? )

[Cloud]

Dan Brown: Inferno
Ezt véletlenül találtam a könyvtárban, nekem valahogy kimaradt, hogy van egy negyedik Robert Langdon-os könyv. Amúgy hozta a szokásos formáját, a vége felé egymást érték a meglepő csavarok.

Tegnap fejeztem be. Most erős késztetést érzek hogy az Elveszett jelképet is elolvassam. A többi már megvolt.

[frozenstein]

Richard A. Knaak: A vér szava
Mégegy Diablo regény. Ez valamivel jobban tetszett, mint az előző, de azért ennek is erőteljesen tömeg gyártott fantasy szaga volt. A végén azok a deus-ex-machina szerű fordulatok egymás után .

[frozenstein]

Richard A. Knaak: Az árnyak birodalma
A harmadik Diablo regény. Kicsit ezen is lehetett érezni, hogy ponyva, mint a másik kettő, de ez volt a legjobb a három közül. A végére egész jól felpörögtek az események.

[Isley]

Dan Simmons: Endymion

Nehéz erről a könyvről véleményt írni. Továbbra is nagyon magas színvonalú köszönhetően egyebek mellett a rengeteg összefüggésnek, ami miatt kijelenthető, hogy az időugrás és a szereplőgárda-csere sem rontott a sorozat integritásán. Viszont nehéz bármit is mondani, mert világos, hogy az összes látszólagos érthetetlen dolog majd a negyedik könyvben nyeri el értelmét. Két kritikát így is meg tudok fogalmazni. Néhol nagyon túlírt. Szimpatikus karakterek, érdekes kalandok, eddig rendben van. De sok ezek közül már unalomig részletezett. A másik kritikám pedig az, hogy azért mert egy sorozatban egészen a végéig csaknem minden összefügg mindennel, akkor is törekednie kellene az írónak, hogy minden könyvnek legyen egy markáns lezárása, mondanivalója és valami hatalmas reveláció a végén. Szerintem erre a Hyperionban és a Hyperion bukásában is képes volt Simmons, itt most ez nem volt meg.
A regény mint mondtam továbbra is magas színvonalú. Nagyon tetszett, ahogy nemcsak érdekessé teszi a regénye sztoriját Simmons, hanem amellett nem fukarkodik a magyarázatokkal, az ok-okozati összefüggésekkel és egyes történések több szereplő nézőpontjából történő szemléltetésétől. Továbbra is rendkívül jó a karakterek megformálásában, elég csak de Soya kapitányra, Aeneára és Endymionra gondolni. Valamint a ,,nagyok" párbaja a végén szenzációs volt. Nekem az is tetszik, hogy az igazság, például a távnyelőkkel és a Régi Föld eltűnésével kapcsolatban folyamatosan alakul regényről regényre, mert ez nagyon is jól illeszkedik a sorozat mondanivalójához.

Dan Simmons: Endymion felemelkedése

Sok szempontból azt tudom mondani, hogy az Endymion felmelkedése iskolapéldája annak, ahogy egy sorozatot le kell zárni. Simmons elvarrta a szálakat, érezhetően ez a ,,vég", valamint Aenea ezernyi ,,majd később elmondom, Raul"-ja után, megadta a válaszokat is. A válaszokat sok tucatnyi kérdésre. Összefüggésekben és már regényekkel ezelőttről építeni kezdett, itt végre ,,beérő" szálakban nem volt hiány. Simmons nagyon sokat dolgozhatott ezen a regényen.
Raul saját odüsszeiáját éreztem egy idő után feleslegesnek, amellett, hogy még egyenletes színvonalúnak sem mondhattam volna, így örültem, amikor Aenea tanításaiból a végén érthetővé vált, hogy miért volt szükség minderre. Emellett az zavart, hogy a Shrike eredettörténete némiképp csonka maradt. Kaptunk magyarázatot, de az csak részlegesnek mondható a legjobb esetben is.
A sorozat egyik legfőbb üzenete az elejétől kezdve az volt érzésem szerint, hogy első látásra bármilyen ,,mágikusnak" is tűnjenek a fejlett jövő egyes vívmányai, mindig van egy nagyon is logikus, ésszerű magyarázat. Elejétől kezdve érezhető volt, hogy Simmons tudatosan törekedett a fiktív világában fellelhető, érthetetlennek, esetenként csodálatosnak, mágikusnak tűnő dolgok demitizálására, és ez volt szerintem az egyik legnagyobb érdeme. Hogy ezt végig következetesen megvalósította, s éppen ilyen módon magyarázott meg a végén csaknem mindent. A másik nagy érdeme, hogy megpróbált a téridő adta keretrendszerből kitörni. Ez viszont csak úgy, ahogy sikerült neki. Sajnos, ebből a szempontból kissé blöff maradt a sorozat. Az oroszlánok, tigrisek és medvék egészen a végéig megformálatlanok maradtak. Itt csak a felszínt kapargatta a végéig.
Mindenesetre, az Endymion felemelkedését összességében én egy remek (sorozatzáró) regénynek tartom: bár voltak benne nem annyira érdekes részek, de kreativitás területén, kevés ennyire versenyképes regényt olvastam még, ami ennyire megmozgatott volna. A sorozatban három kedvenc karakterem volt: Brawne Lamia, Martin Silenus és Federico de Soya. Silenus szerepeltetésének, valamint de Soya végig fontos tényezőnek maradása külön dobott nekem a regény értéken, bár ez meglehetősen szubjektív megközelítés már.

[Próféta]

Andy Weir: A marsi

Robinson Crusoe a Marson

Ez nagyon jó volt, jobban tetszett, mint vártam.

Szerintem is nagyon jó volt!

Szerintem is szuper könyv, csatlakozom a rajongói kórushoz

Weir többi írása olvasható a honlapon: http://www.galactanet.com/writing.html
A "one-off" mininovellái rövidek és elég érdekesek.

Patrick Rothfuss: The slow regard of silent things

Hú, ez kissé nehezen olvasható, de nekem nagyon tetszett.

[Fazék]

ide is:
1-2 hete fejeztem be a Sirens of Titan-t.
több Vonnegut könyvet is olvastam régebben, de ez valahogy kimaradt eddig.
szinte 100%-osan ezen gondolatok mentén haladtam közben/utána:

http://graphicnovel.umwblogs.org/2014/09/25/watchmen-and-sirens-of-titan-coincidentally-similar/

szerk: a könyv amúgy csak mérsékelten tetszett, be kell valljam...

[frozenstein]

J. Goldenlane: Éjfél
Farkastestvér után horror-fantasy témában sokra nem számítottam az írónőtől, de ez a regény egész olvasható lett. Érdekes fordulatok a végére.

[NLZ]

http://grrm.livejournal.com/465247.html
Winds of winter később jön, mint a Game of thrones s6.

[kikuchiyo]

Legalább képes arra, hogy kiálljon és beismerje, hogy elcseszte (nem úgy, mint egyes más írók...).

Amúgy meg... *shrug* Vannak más könyvek és más szerzők is.

[frozenstein]

J. Goldenlane: Napnak fénye
Kifejezetten tetszett. A jósnős regények szintjét simán hozza, meg a Papírtigris-ből a távol-keleti témát. Az hogy most sci-fi volt fantasy helyett nem zavart, Goldenlane szokásos stílusa megmaradt.

[frozenstein]

J. Goldenlane: Holdnak árnyéka
Tetszett, de nem volt olyan jó, mint a Napnak fénye. Érdekes volt a két regény kapcsolódása, ami az utolsó oldalakon kiderült fordulat, azon jót nevettem . Meg az is plusz pont, hogy a szélhámos fickó Khazai Argos-t juttatta eszembe.

[frozenstein]

Orson Scott Card: Children of the Mind
Az utolsó kötetet angolul sikerült elolvasni. Egész érdekes fordulatok voltak, meg fogjuk rá, hogy a főszereplők szálai egész jó lezárultak. Kár hogy az elejéről a Hive Queen jóslatai, mind szépen valóra váltak, nem volt semmi meglepetés. Meg a végén az érdekesebb kérdések csak nyitva maradtak, az Endymion meg az Alapítvány sorozat vége jutott eszembe a lezárásról.

[frozenstein]

Murakami Haruki: Hear the Wind Sing + Pinball, 1973
Ez a kettő a Birkakergető nagy kaland előzménye. Felbukkan benne a Patkány/Rat, meg persze a névtelen főszereplő. Az első elég inkonzisztens volt, olyan jelenetek váltogatták egymást amiknek szinte semmi közük nem volt egymáshoz, a végére azért valami főbb történetszálat el lehetett különíteni. A Pinball már inkább hozta a Murakami-tól megszokott stílust, ez jobban tetszett.

[Isley]

David Gemmell: Kard a Viharban

Itt az ideje, hogy csak szuperlatívuszokban beszéljek egy könyvről. Az első regényem David Gemmeltől, de már biztos vagyok benne, hogy a kedvenc íróim egyike lesz. Írói stílusa és harcosai is hasonlíthatóak (persze egyedi fűszerezéssel) Robert E. Howardhoz, ami tőlem a legnagyobb dicséret.
A Kard a viharban túl azon, hogy rendkívül izgalmas, szerteágazó, drámai csatajelenetekkel teli könyv, a következők miatt érdemel dicséretet. Egy rendkívüli harcost helyez a középpontba, aki bármekkora hős is, távol áll a sablontól. Ő maga is ember. Neki is vannak hibái. De emellett egy igaz hérosz, aki bölcsen felismeri, hogy saját népe és a testvérnépek szűklátókörű gondolkodásmódja szörnyű katasztrófához vezethet. Így élükre áll, és elkezdi tanítani és felkészíteni őket. Élmény volt olvasni, hogy Gemmel vette a fáradtságot, hogy ne csak szívvel és lélekkel küzdő, elszánt harcosokat lássunk a rigantékban, hanem egy olyan népet, aki tudja, hogy a Kővárossal való háborúhoz, fel kell készülni. Meg kell változni, fel kell nőni. Róma és a barbár népek harca toposzként suhan végig a regényen, kellő komolyságot és drámát adva Connavar, a riganték feltörekvő új urának harcának.
Emellett becsülendő az is, hogy Gemmel közelről sem csak Connavarra fókuszált. Számos karaktert szépen kidolgozott, és sokuk életének változását nyomon követhettük az évek során, és ezek sok helyen össze is függtek. Emellett kaptunk egy részletesen kidolgozott világot is: persze a következő regényekben lesz még lehetőség jobban bemutatni a világot, de itt most ennyi elegendő volt.
A szerelmi történetekben tetszett, hogy a nők nem klisé karakterek voltak, de nem is estünk át a ló túloldalára: nem kaptunk anakronisztikusnak tetsző feminista élharcosokat sem. Inkább izgalmas és csábító nőket, akik sokszor rossz hatással vannak a hősökre.
A ,,mágia" birtokosai, a seidhek is érdekesek voltak. Tetszett, hogy koruk és gondolkodásmódjuk szerint hitelesnek tűnő ábrázolást kaptak, gondolok itt főleg az emberekkel való kapcsolatukra és a gonoszság meghaladására.
Sokáig méltathatnám még a Kard a viharbant. Most valami igazán jót találtam, annyi biztos.

David Gemmell: Éjféli sólyom

A regény legelején kissé csalódott voltam, hogy a könyv története bő 15 évvel később játszódik, mint ahol az első kötet abbahagyta. Később azt reméltem, hogy hosszú visszaemlékezéseket sző Gemmell a regénybe, és így megtudhatunk mindent arról, hogy miképp is telt ez az idő el Connavarnak, mert nemcsak a Cogden mezején vívott harcra voltam kíváncsi. Ez a bemutatás sajnos rövidke maradt. Azonban Átok minden szempontból méltó volt a kötet főszereplője címére. Ez a regény nem volt annyira feszes szerkezetű és kerek mint az első, de hasonló élményt nyújtott. Átok és Harag valami félelmetesen jók voltak, róluk ódákat lehetne zengeni. A kővárosi fejezetek végig nagyon izgalmasak voltak, de a riganték hegyei közé való visszatérés után sem laposodott el a sztori. A regény csúcspontja számomra egyértelműen Connavar és Átok találkozása, és az ezt követő események voltak. Nehezemre esik feldolgozni, hogy Gemmell így döntött, szívszorító befejezés volt, ami nagyon is hasonlított Connavar életének igaz történetéhez.

Ez a regény azért ugyanolyan mestermű, mint a Kard a viharban, mert Gemmell remekel a karakterek kidolgozásában, nézőpontjuk árnyalt bemutatásában ugyancsak zseniális, valamint képes arra, hogy mélyen megérintsenek hősei, hogy az ő veszteségüket sajátoménak érezzem, ahogy örömükben is osztozni tudjak. Emellett az is tetszett, hogy Gemmell képes volt arra, hogy ne öljön meg valakit a hősök közül, akinek halálát már szinte vártuk. Képes a pozitív meglepetésre is, és egyszerűen nem éreztem, hogy klisékkel lenne teleszórva a mű. Ezért is lett kedvenc az Éjféli sólyom is.

David Gemmell: Hollószív

Az Éjféli Sólyom végén nem számítottam arra, hogy a következő regény története évszázadokkal Átok kora után fog zajlani. Teljesen új karakterekkel és egy merőben új és komor korszak a riganték számára, de a minőség ugyanaz.
Már eddig is láttam a hasonlóságot Howard és Gemmel között, de ez a regény csak továbberősítette ezt. A riganték alapból a kimmériaiakhoz hasonlóak számomra, hiszen Gemmel nem is csinál titkot abból, hogy egy tőről fakadnak: keltó (kelta) népnek nevezi a rigantékat, mint ahogy Howard legkedvelhetőbb karakterei és népei, így Conan és a kimmériaiak is azok voltak. Ennek a kötetnek a hősiessége pedig abban áll, hogy egy hajdanvolt dicső nép miképp hódíttatik meg, mégis, milyen erősek lélekben és testben, bátrak és igazszívűek így is. Howardnál is visszatérő motívum volt a civilizációk felemelkedése és hanyatlása.
Ennek a regénynek hasonlóképp nagyívű a története, mint az előzőeké, és a karakterek között van néhány igazi nagy harcos. Jaim Grymauch-ot, legyen bármilyen csirkefogó és részeges alak, nem túlzás legendának nevezni. Kaelin Ring, Hollószív, pedig egy olyan ifjú harcos, aki hasonló legendává válhat majd az utolsó kötetben.
A történetbe nem megyek bele. Én az elejétől a végéig élveztem. Volt több olyan jelenet, mely hatására kinyílt a bicska a zsebemben, de az tetszett, hogy Gemmell karakterei, Grymauch, Kaelin, ilyenkor hasonlóképp éreztek, és sohasem maradtam egyedül érzésemmel.
Egy igazi hősi történet. Kihagyhatatlan.

David Gemmell: Viharlovas

Pár évvel később vagyunk és a világ gyökeres változás küszöbén. Eleinte kissé furcsának találtam a mágia intenzívebb behozatalát, de ahogy haladt előre a történet, minden összeállt: értelmet nyert a seidhek és az emberek, az egész univerzum múltján keresztül milyen sosdöntő csata is vár valójában az emberiségre.
Remek regény volt, bár számomra kissé elmaradt az előzőektől. Grymauch és Kaelin méltó volt Connavarhoz és Átokhoz, így a Hollószívet hasonlóképp szerettem. Itt viszont nem tudtam elmenni a főszereplőcsere mellett. Egyszerűen Hollószív sokkal közelebb állt hozzám, mint Viharlovas. Bár nem tagadom, hogy a nem éppen mindenféle szélsőségek nélküli pályát befutó, sokszor ellenszenves Gaise Macon nem bizonyult volna méltónak őseihez az utolsó csatában.
A regény érdeme, hogy valóban lezárta a ciklust, viszont néhány mellékszereplő utóélete, valamint, és elsősorban Hollószívé, még érdekelt volna.
Ezzel együtt, simán az egyik legjobb sorozat, amit eddig olvastam.

Mark Lawrence: Bolondok hercege

A Széthullott Birodalom trilógia után nem hittem volna, hogy Lawrence képes lesz ekkora váltásra. Jorg után Jalan először alig több egy poénkarakternél. Valamint Jorg történetéből már ismerhettük ennek a világnak, ennek a kornak a nagy harcát. Jalan azonban bár egy gyáva, mihaszna, léha hercegecske, már az elején képes volt megfogni humoros narrációjával és sajátos, nem túl mély, annál poénosabb világszemléletével. Snorri, a másik főszereplő, pedig a hősök néhány karakterjegyével is bír, amivel Jalan véletlenül sem vádolható. Ez a két karakter simán elég volt ahhoz, hogy életet leheljen ebbe a történetbe, s érdekes volt látni, ahogy haladt előre a történet, hogy miképp függ össze Jalan és Snorri története a Vörös Királynő, a Néma Nővér, a Kék Hölgy és a Holt Király játszmájával.
A Bolondok hercege összeszedettebb, kidolgozottabb és érettebb darab, mint a korábbi trilógiája nyitánya. Nincs annyi karakter, de ezek megfelelően bemutatottak. A történet bár lassabban hömpölyög előre, kellőképp átgondolt. Jalan és Snorri párosa pedig telitalálat volt – eszembe juttatta itt-ott Howard Cormac Mac Art – Wulfhere Hausakliufr, és Leiber Szürke Egerész – Fafhrd duóit.

Mark Lawrence: A Hazug kulcsa

Ami igazán finom falattá teszi ezt a regényt, sőt az egész trilógiát eddig, hogy Lawrence megannyi ízt vegyít, melyek nagyon jól elegyednek. Az északi sagák hangulata, a posztapokaliptikus horror némi bizarr technológiával és bizonyos szinten időutazásnak tetsző vérmágiával vegyítve. Azért az, hogy néhány oldal leforgása alatt nemszületett, síron túli szörnyek után bankárok legyenek a rettegett ellenfelek, mutatja, hogy mennyire dinamikus világot tárt elénk Lawrence. Mindezt tette úgy, hogy hűséges maradt ahhoz a képhez, amit a Széthullott Birodalom-trilógiában bemutatott, de ebben a sorozatban olyan alapos világalkotásról tesz tanúbizonyságot, ami mutatja, hogy rengeteget fejlődött.

A karekterei és a története továbbra is remek. Snorri ugyanolyan meggyőző mint volt a Bolondok hercegében. Az élvhajhász herceg pedig egyre mélyebbé válik, úgy, hogy hű az eredeti jelleméhez, de jobban megismerhettük nemcsak őt, hanem a családja történetét is. Személy szerint nekem nagyon tetszett a vörös királynő múltja.

Az Osheim Kerekét pedig ezek után nagyon várom. Szó szerint pokolian izgalmas (és vicces) történet elébe nézünk.

Joe Abercrombie: Hidegen tálalva

A könyv elején tartottam tőle, hogy egy faék egyszerűségű sztorit kapunk, amire Abercrombie szerencsére rácáfolt. Igaz az egész regény nem más, mint egy bosszúhadjárat aprólékos végrehajtása, de közben Abercrombie sikeresen bemutatta nekünk a Világ Köre a korábbi trilógiában csak említett kontinensét, Styriát. Annak történelmét, jelenlegi politikai helyzetét és hát magát a styriai embereket, akik nem lógnak ki Abercrombie tipikus karakterei közül, ha gyilkosságról, árulásról, cselszövésről és egyéb fondorlatokról van szó.
Bár a regény Monzcarro Murcatto és cinkostársai útját követi végig, tetszik, ahogy egyre komplexebbé válik a történet, hogy egyre nagyobb eseményeket hoz mozgásba vagy változtat azok menetén az, amit Monza az ellene elkövetett hányingerkeltő árulás miatt hajt végre.
A karakterábrázolásban Abercrombie hasonló nagyot alkotott, mint korábbi trilógiájában. Bámulatos, hogy miképp képes egy teljes regényen keresztül árnyalni és kiteljesíteni a karaktereit azáltal, hogy valójában a legtöbb esetben nem változtat meg rajtuk semmit, csak felfedik valódi mozgatórúgóikat, valamint, hogy milyen tettek is állnak valójában az olyan ragadványnevek mögött, mint a caprile-i mészáros. Emellett az is tetszett, hogy mennyire nem értették egymást az egyes ,,bajtársak". Abercrombie egy fejezeten belül vált többször is nézőpont karaktert, s néhol már vicces olvasni, hogy mennyire félreértelmezik egymás jeleit, mondatait, szokásait, megnyilvánulásait a felek.
Volt benne néhány nagyon jól ütemezett csavar. A karakterei továbbra sem azok, akiket maradéktalanul lehetne kedvelni. Abercrombie-nak láthatóan nem is ez a célja velük. Reszket, aki talán az egyik kedvencem volt a trilógiában, itt már annyira nem volt nyerő, s talán épp azért, mert volt ideje Abercrombie-nak, hogy jobban bemutassa.
Érdekes módon a főszereplő, Monza viszont megfogott és tudtam drukkolni neki. Remek karakter volt, közelről sem annyira felszínes alak mint amennyire mutatni szerette volna magát.

Joe Abercrombie: A Hősök

Abercrombie veterán karakterei gyakran mondják az újoncoknak, hogy a legrosszabb, ami a katonát érheti a háborúban a félelem mellett, az az unalom. S Abercrombie a regény első felében annyira próbálta realisztikussá tenni ezen kijelentéseket, hogy ahogy olvastam, egyetértettem a veteránjaival. A hősökről is hasonló lesújtó véleménnyel volt Abercrombie, sajnos ez is abban merült ki, hogy jóformán a regény feléig alig találni bármilyen szinten is értékelhető karaktert.
Viszont a második felében ez szerencsére kicsit változott.
Érdekesebbé vált a háború, új és új árnyalattal egészítette ki karakterei jellemrajzát, igyekezett minden színteret és csapatot egyaránt szerepeltetni, s nem voltunk híján a változásoknak, az érdekes fordulatoknak és hát Abercrombie cinizmusának hála a nagy pofáraesésektől és a teljesen értelmetlen halálesetektől és küzdelmektől sem.
Bár a regény hátlapján az áll, hogy hős egy szál sem a történetben, és még Abercrombie egy karaktere is kijelenti, hogy csak a kövek hősök itt, senki más, azért én ezzel vitatkoznék. Rengeteg emberi erényt is felvonultat a regény, vagy legalábbis egyértelműen gyenge jellemű karakter olyan szintű változását, amely már majdnem kedvelhetővé teszi. Meg hát ott van Begy. Begy egy hős, akármennyit is nyavalyog arról, hogy ő már öreg ehhez.
Reszket hihetetlen változáson ment keresztül, de összességében jó volt. Bremer dan Gorst viszont meglepően érdekes karakter volt, ahhoz képest, hogy az eredeti trilógiában nem volt egy kimagasló karakter.
A Hősök közel sem a legjobb regénye az írónak, de a saját maga realisztikus stílusában egy igazán fordulatos és élvezetes leírását olvashattuk egy háborúnak.

Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Ez a regény újfent jól visszaadta, hogy milyen véleménnyel van úgy általában az emberekről Abercrombie. Ezt mindig megkapjuk, ami talán részben az oka annak, hogy könyvről könyvre kicsit gyengébbek és kevésbé átütőek már a regényei. Már tényleg ideje volt, hogy lezárja az Első Törvény világát, és megpróbáljon valami újat. Ilyen szempontból, kíváncsi is vagyok a Szilánkos tenger trilógiára.
Ezzel együtt még így is élmény olvasni Abercrombiet. Sok esetben csak bólogatni lehet arra, amit frappánsan megfogalmaznak karakterei. S amihez jól ért, túl a komplex jellemábrázoláson, a gyors nézőpontcserék által megvalósuló dinamikus történetvezetésen, az a műfajok keverése. A Vérvörös vidék egy igazi vadnyugati történet, ami azért mégis csak fantasy is, s ez a kettő jól működött most itt.
Az új karakterei közül Déli Szende és Templomos rendkívül jóra sikeredett. A régiek közül viszont több is csalódást keltett. Nyájas teljesen kiégett és ellaposodott. Miért bajlódott vele?
Az tetszett még, hogy az új csapat minden tagja hozzáadta a sajátját. A végén így volt egy-két nagyon izgalmas fordulat. Néhány poént mondjuk előre lehetett sejteni, ha az ember IQ-ja 80 fölött van, de ez van.

[Kvikveg]

Martha Stout: The Sociopath Next Door
Erdekes, nem tul szakmai, de nem is tul bulvar stilusban. Nem Dexter.
Taltalmaz esettanulmanyokat, kulturalis es minimalis tortenelmi attekintest.
Mitol lesz valaki szociopata, hogy latja o a vilagot, a vilag mit vesz eszre, mekkora szivas ez az atlagnak, mekkora szivas ez a szociopatanak, hogy (nem) lehet felismerni, mit lehet ellene tenni, kis onzo gen tema korbejaras, stb.

[frozenstein]

Murakami Haruki: After the quake
6 novella az író szokásos stílusában földrengés témára.

Murakami Haruki: After Dark
Nem is volt rossz, bár egy kicsit megint zavart a nyitott vég, meg a sok megmagyarázatlan esemény.

[Próféta]

Úgyhogy most várok, a sorozat megy a Kingkiller Chronicles, ASoIaF, Gentleman Bastards, Rick and Morty meg a többi folytatásra várós közé.

Gentleman Bastards

Erre ráharapok.

Jó a GB sorozat? Én csak a The Lies of Locke Lamora c. nyitókönyvet olvastam, és vegyes élmény volt. Valahogy nem ízlett, hogy a történet közepe-vége felé egyszer csak
[spoiler]felbukkannak varázslók, akik szuper legyőzhetetlenek (amíg aztán egyszer csak nem), és teljesen felfoghatatlan, hogy mi korlátozza őket,  mi szab határt végtelen hatalmuknak, miért érdekli egyáltalán őket a pénz fogalma (előfordulhat, hogy egy ilyen varázsló valamit pénzért vásárol, ahelyett, hogy puszta akaratból megkapná?). Szuper híres varázslókról beszélünk, akikről az utolsó utcagyerek is tud, de ugyanakkor senki soha nem gondol arra, hogy esetleg felbukkanhatnak és cselekedhetnek; a leghatalmasabb urak sincsenek felkészülve ellenük (vajon hogy maradtak ennyi évtizeden át hatalmon?). A történet egésze "kisiklik" ennek hatására.[/spoiler]
Bár szórakoztatott a könyv, de nem motivált a továbbolvasásra.

Így vagyok a Kvantumtolvajjal is (Hannu Rajaniemi) - jó szórakozás volt, de nem hiányzik az életemből annyira, hogy a folytatásokat is elolvassam (ismerős hiába ajánlgatja). Alapvetően nálam azért bukik, mert krimiként szemlélve zavaros volt és gyenge - hiába voltak a soft scifi vonatkozásai (pl. szélsőségesen magánélet-orientált társadalom) ötletesek és érdekesek. (Arról most ne beszéljünk, hogy hard scifiként botrányos - pl. kvantumszél fújja a kvantumhajó kvantumvitorláját, meg becsomagolom az állatot egy EPR-paradoxonba, és így teszem zsebre, stb. - mindez persze egyértelműen szándékos trollkodás az amúgy húrelméletből doktorált szerző részéről.)

[szpeter]

Semmi komolyság. A vizsgaidőszak leteltével szükségem volt könnyed, szórakoztató nyári olvasmányra, és ekkor fedeztem fel - újra - P. G. Wodehouse munkásságát. Hát, én még mindig könnyesre röhögöm magam ezeken a könyveken. A monológok zseniálisak, ahogy a frappáns megszólalások Jeeves és Wooster részéről egyaránt, az a nagyvilági Wooster életérzés pedig páratlan. Annak ellenére, hogy egy kaptafára íródtak ezek a Jeeves regények, ugyanolyan élvezettel vetem neki magam az elolvasásukra minden alkalommal. Ezen kívül sok aranyos kis szívmelengető sztorija is van még Wodehouse-nak, ami nem erről a párosról szólnak, azok is megérnek egy megkukkantást.

Remélem volt, akinek eszébe juttattam a jó öreg Jeeves-t és Bertie-t és talán kedvet is kap rá.. 

[kikuchiyo]

Úgyhogy most várok, a sorozat megy a Kingkiller Chronicles, ASoIaF, Gentleman Bastards, Rick and Morty meg a többi folytatásra várós közé.

Gentleman Bastards

Erre ráharapok.

Jó a GB sorozat? Én csak a The Lies of Locke Lamora c. nyitókönyvet olvastam, és vegyes élmény volt. Valahogy nem ízlett, hogy a történet közepe-vége felé egyszer csak
[spoiler]felbukkannak varázslók, akik szuper legyőzhetetlenek (amíg aztán egyszer csak nem), és teljesen felfoghatatlan, hogy mi korlátozza őket,  mi szab határt végtelen hatalmuknak, miért érdekli egyáltalán őket a pénz fogalma (előfordulhat, hogy egy ilyen varázsló valamit pénzért vásárol, ahelyett, hogy puszta akaratból megkapná?). Szuper híres varázslókról beszélünk, akikről az utolsó utcagyerek is tud, de ugyanakkor senki soha nem gondol arra, hogy esetleg felbukkanhatnak és cselekedhetnek; a leghatalmasabb urak sincsenek felkészülve ellenük (vajon hogy maradtak ennyi évtizeden át hatalmon?). A történet egésze "kisiklik" ennek hatására.[/spoiler]
Bár szórakoztatott a könyv, de nem motivált a továbbolvasásra.

Engem is egy kicsit zavart az, ami téged. Bár engem inkább azért, mert [spoiler]addig a regény egész jól felépített magának egy világot, egy komplex viszonyrendszert érdekes és nemtriviális karakterek között, amiben megvolt, hogy kinek meddig terjed a mozgástere ill. a nyílt vagy éppen rejtett hatalma, aztán a karthaini mágus behozásával egy csapásra érdektelenné tette az egész konfliktust. Ha ilyen hatalmú lények is vannak ebben az univerzumban, akkor mit számít az összes többi egység sugarú ember addigi küzdelme és áldozata? [/spoiler]

Viszont ennek ellenére érdekelt annyira, hogy tovább olvassam, leginkább azért, hogy megtudjam, mit lehet tenni még ezekkel a karakterekkel azután, amit az első könyvben elszenvedtek?

Sajnos éreztem némi minőségesést: a második kötetnek leginkább szerkezeti, aránybeli problémái vannak, majdnem a felét elpazarolja a szerző egy olyan heist aprólékos előkészítésére, amely aztán egészen lényegtelennek bizonyul, és emiatt elég sietősen, megalapozatlanul kénytelen beugrani a regény valódi konfliktusába, amely pedig tényleg érdekes és izgalmas lenne, lehetett volna; a harmadikban pedig mind a két szál (mert még itt is ragaszkodik a párhuzamosan kifejtett múltbeli és jelenbeli szál egyre erőltetettebb sémájához) eléggé hajánál előráncigáltnak és őszintén szólva érdektelennek érződik. Cserébe a harmadik kötetben végre megismerjük azt az addig csak emlegetett női szereplőt, aki még Locke-ot is két vállra tudta fektetni, na, ő nem okoz csalódást, továbbá választ kapunk az első kötetben felvetődött rengeteg kérdésre [spoiler] a mágusokkal kapcsolatban. Például többé-kevésbé kiderül a hatalmuk természete és kiterjedése, és arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy miért nem ők a világ urai ekkora túlhatalommal, is meglepően jó, a világépítéshez szervesen hozzájáruló választ ad a szerző.[/spoiler]

A negyedik kötetnek legalább végre ismert a kiadási dátuma: szept. 22.

Így vagyok a Kvantumtolvajjal is (Hannu Rajaniemi) - jó szórakozás volt, de nem hiányzik az életemből annyira, hogy a folytatásokat is elolvassam (ismerős hiába ajánlgatja). Alapvetően nálam azért bukik, mert krimiként szemlélve zavaros volt és gyenge - hiába voltak a soft scifi vonatkozásai (pl. szélsőségesen magánélet-orientált társadalom) ötletesek és érdekesek. (Arról most ne beszéljünk, hogy hard scifiként botrányos - pl. kvantumszél fújja a kvantumhajó kvantumvitorláját, meg becsomagolom az állatot egy EPR-paradoxonba, és így teszem zsebre, stb. - mindez persze egyértelműen szándékos trollkodás az amúgy húrelméletből doktorált szerző részéről.)

Kösz a figyelmeztetést, szemeztem vele, de látatlanul is pont attól tartottam, amit leírsz.

[frozenstein]

Murakami Haruki: Blind Willow, Sleeping Woman
24 novella, ez így egy kicsit sok volt egyszerre . Azért érdekes volt, mert volt benne néhány elég korai műve is, és meglehetett figyelni a stílus változásokat.

[frozenstein]

Andy Weir: The Martian
Ez jó volt! Amennyire én meg tudom állapítani tudományosan korrekt sci-fi. Az elején még azt hittem végig csak Watney log-jait olvashatjuk, de aztán el kezdett több szálon is futni a cselekmény. Aki még nem olvasta ne hagyja ki. A filmre is sort kerítek valamikor.