Sziasztok!
Hát írtam. Soridan (bátyám) megkért, hogy írjak az írásokba, hát írtam, remélem jól tettem:))
Leközlök most pár verset, remélem tetszeni fog, bár nem irodalmi műremekek, de remélem lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog!
3 verset rakok ide, amikkel készülök most egy pályázatra(Helikon. Ismeritek?)
, és remélem elérek valamit, ha mást nem egy kis elismerést. Nekem az is elég.
Soridan itt ül mellettem , épp puffolja a billentyűt, én meg Alanist hallgatok.
(semmi köze az eredeti mondandómhoz, de azért leírom, hadd lássatok be mindennapjaimba....
Na ennyi legyen elég. A bemutatkozásnál majd még leszek!!
Trepolis
"..... how 'bout me not blaming you for everithying...."
/alanis:thank u/
Reggel.....
IKON
Pirosan fénylik távol a horizont,
Ámulok, a Nap milyen színeket ont.
Most Hajnal van, szürke pamacsok az égen.
Piros/Szürke, ilyen színből áll most a lelkem.
Piros (akár a vér), mert szerelmesen izzok,
Szürke (akár a hamu), mert egyedül vagyok.
Piros, mert szerethettelek, úgy mint soha,
Szürke, mert úgy ébredtem erre a hajnalra,
Hogy csak sírtam. Már elutaztál oly régen,
Emléked mégis egy hevített kés szívemben.
Arcod már szürke felhő – száll messzire-messzire,
Szerelmem piros, mint a Hajnal eltűnő fénye.
És bár sorsom helyeztem éltető kezedbe,
Mégis hiba csúszott ebbe a gépezetbe.
Felkaptál, szerettél, éreztél szívemmel,
Aztán mégis eltűntél a Hajnal fényével.
A Hajnal az ikonom – Halál/Élet,
Egy idő, ahol él még az emlékezet.
Élet, mert akkor megismertelek,
Halál, mert akkor elvesztettelek,
Azóta meg sem lelhetlek.
Valakinek a Hajnal csak egy kezdet, egy újra,
Nekem emlék egy köszönésre, majd egy búcsúra.
..... délben.. ..
Délibáb
Dél van. Árnyékunk nincsen,/ Remélem nem ébredem,
Napnak fénye szúr szememben, Nekem ez igazi életem.
Elhaló virágot tartok kezemben.
Izzadunk a Nap haja alatt,/// Ellöksz. Dél van. Eltörtem.
Elnyomja a távoli hangokat,// Égető homokon izzadva fekszem.
S szerelmed se ad erős falat, Üresen, kiégve, szárnyatörötten.
Ami enyhítené e forró szelet,/ Nincs már idő, megállt régen,
Ami simítaná száraz bőrömet, Élek ebben az égető délben,
Ami felperzselné irántad szívemet, És néha ritkán feltűnsz előttem,
hideg szívemet.///// Mint délibáb; ideál képem,
A virág a kezemben végleg meghal, És azt hiszem, szíved szerethetem,
Borítja a homokot a szirmaival, tested/lelked szerethetem.
Elbátortalanít száraz halálával. Nem vagy te testem / vérem,
És végre az arcodba merek nézni, Csak hamis fájó képzetem.
Hogy taníts meg végre szeretni Te vagy a fény sötétemben.
Szerelemmel, sose gyűlölni.// Hogy magányomat átéljem,
Arcodat nézem. Csak sivatagot látok, Magamat hozzád képzelem,
Olyat, mint amin most remegve állok, Gyógyszer már szerelmem.
Nézésed száraz & forró akár a homok, Alattam bár tömeg, a homok,
Végtelen homok./// Én mégis egyedül vagyok,
////////////////////////////////Forró, üres sivatag közepén sírok,
De megfogod kezem, szél támad, És kezemben egy halott virág.
Hűvös szél lágyan simítja arcomat,
Kezünk közt új virág éled fel,
Új életével fülembe dalt énekel,
Tengervíz érinti lábunkat már,
Élővé válik lábunk alatt a táj,
És növényt ont magából, virágot,
És félek, tudod,
Félek, hogy álmodok.
Felnevetsz, szín lopódzik arcodba,
Ragyogni kezdesz, a Nap él mosolyodba
Elmerülve, Te vagy már az ég fénye,
És egyszerre nézünk fel az égre,
És egyszerre növesztünk angyalszárnyat,
Hogy ezt a világot is körbeszállhasd,
De nem mással csak velem,
És én remélem,
Mindezt nem képzelem.
Felszállunk, fentről nézzük a lélegző zöldet
Amit nemrég még a Nap véresen égetett,
De most már csak Te vagy, az új teremtő,
Kiért szól a himnusz, mit súg a szellő...
Nem hallod? Hallgasd, bár lehet ez a szívem,
És tavaszi rajongását nem leplezhetem,
És rám mosolyogsz ,szeretsz egyetlen érzelmem,
......este.
Menekülés az éjszakába
Szobám üres, elpakoltam,
Törött szívemet is táskámba raktam.
Szótlan akarok elmenni,
Mert ahol rossz, ott nem akarok lenni.
Nem akarom, hogy lássanak,
Hogy tudják, hogy fáj még, mit okoztak.
Hogy bár volt itt 4 óvó fal,
De most már nem bírok ezekkel a falakkal.
Körbenézek élethelyemen,
Szekrényen, ágyon, letépett poszteren,
De itt az idő sietni,
Mert ahol fáj, ott nem akarok lenni.
Elhangzott szavak színhelye,
Sós könnyeimnek a mély medencéje,
És én majd' belefulladtam,
De azért kapaszkodtam álmaimba.
Szobám üres, mélyen csendes,
Arcom tüzesen izzik, de még nedves.
El kell innen menekülni,
Mert ahol rossz, ott nem szabad maradni.
S kinyitom az ablakot,
Kinézek a kertembe. Holdvilágított.
Csak sietnem kéne innen,
Hogy engem már senki észre ne vegyen.
Viszlát elfelejtett nevek,
Félresiklott, fájós tekintetek,
Viszlát ,,meg nem hallgatottság",
Viszlát eltaszító bús halandóság!
Végre szabaddá válhatom,
Ott, hol van esélyem, és talán álmom.
Ülök az ablakpárkányon,
A táskámra fejemet lehajtom.
Ahol rossz, nem kéne maradnom,
De nem mehetek, ez börtönöm,
De otthonom.
Ui:Sorry, ha egy picit romos a kinézet, de most igy jött össze:))
Hát írtam. Soridan (bátyám) megkért, hogy írjak az írásokba, hát írtam, remélem jól tettem:))
Leközlök most pár verset, remélem tetszeni fog, bár nem irodalmi műremekek, de remélem lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog!
3 verset rakok ide, amikkel készülök most egy pályázatra(Helikon. Ismeritek?)
, és remélem elérek valamit, ha mást nem egy kis elismerést. Nekem az is elég.
Soridan itt ül mellettem , épp puffolja a billentyűt, én meg Alanist hallgatok.
(semmi köze az eredeti mondandómhoz, de azért leírom, hadd lássatok be mindennapjaimba....
Na ennyi legyen elég. A bemutatkozásnál majd még leszek!!
Trepolis
"..... how 'bout me not blaming you for everithying...."
/alanis:thank u/
Reggel.....
IKON
Pirosan fénylik távol a horizont,
Ámulok, a Nap milyen színeket ont.
Most Hajnal van, szürke pamacsok az égen.
Piros/Szürke, ilyen színből áll most a lelkem.
Piros (akár a vér), mert szerelmesen izzok,
Szürke (akár a hamu), mert egyedül vagyok.
Piros, mert szerethettelek, úgy mint soha,
Szürke, mert úgy ébredtem erre a hajnalra,
Hogy csak sírtam. Már elutaztál oly régen,
Emléked mégis egy hevített kés szívemben.
Arcod már szürke felhő – száll messzire-messzire,
Szerelmem piros, mint a Hajnal eltűnő fénye.
És bár sorsom helyeztem éltető kezedbe,
Mégis hiba csúszott ebbe a gépezetbe.
Felkaptál, szerettél, éreztél szívemmel,
Aztán mégis eltűntél a Hajnal fényével.
A Hajnal az ikonom – Halál/Élet,
Egy idő, ahol él még az emlékezet.
Élet, mert akkor megismertelek,
Halál, mert akkor elvesztettelek,
Azóta meg sem lelhetlek.
Valakinek a Hajnal csak egy kezdet, egy újra,
Nekem emlék egy köszönésre, majd egy búcsúra.
..... délben.. ..
Délibáb
Dél van. Árnyékunk nincsen,/ Remélem nem ébredem,
Napnak fénye szúr szememben, Nekem ez igazi életem.
Elhaló virágot tartok kezemben.
Izzadunk a Nap haja alatt,/// Ellöksz. Dél van. Eltörtem.
Elnyomja a távoli hangokat,// Égető homokon izzadva fekszem.
S szerelmed se ad erős falat, Üresen, kiégve, szárnyatörötten.
Ami enyhítené e forró szelet,/ Nincs már idő, megállt régen,
Ami simítaná száraz bőrömet, Élek ebben az égető délben,
Ami felperzselné irántad szívemet, És néha ritkán feltűnsz előttem,
hideg szívemet.///// Mint délibáb; ideál képem,
A virág a kezemben végleg meghal, És azt hiszem, szíved szerethetem,
Borítja a homokot a szirmaival, tested/lelked szerethetem.
Elbátortalanít száraz halálával. Nem vagy te testem / vérem,
És végre az arcodba merek nézni, Csak hamis fájó képzetem.
Hogy taníts meg végre szeretni Te vagy a fény sötétemben.
Szerelemmel, sose gyűlölni.// Hogy magányomat átéljem,
Arcodat nézem. Csak sivatagot látok, Magamat hozzád képzelem,
Olyat, mint amin most remegve állok, Gyógyszer már szerelmem.
Nézésed száraz & forró akár a homok, Alattam bár tömeg, a homok,
Végtelen homok./// Én mégis egyedül vagyok,
////////////////////////////////Forró, üres sivatag közepén sírok,
De megfogod kezem, szél támad, És kezemben egy halott virág.
Hűvös szél lágyan simítja arcomat,
Kezünk közt új virág éled fel,
Új életével fülembe dalt énekel,
Tengervíz érinti lábunkat már,
Élővé válik lábunk alatt a táj,
És növényt ont magából, virágot,
És félek, tudod,
Félek, hogy álmodok.
Felnevetsz, szín lopódzik arcodba,
Ragyogni kezdesz, a Nap él mosolyodba
Elmerülve, Te vagy már az ég fénye,
És egyszerre nézünk fel az égre,
És egyszerre növesztünk angyalszárnyat,
Hogy ezt a világot is körbeszállhasd,
De nem mással csak velem,
És én remélem,
Mindezt nem képzelem.
Felszállunk, fentről nézzük a lélegző zöldet
Amit nemrég még a Nap véresen égetett,
De most már csak Te vagy, az új teremtő,
Kiért szól a himnusz, mit súg a szellő...
Nem hallod? Hallgasd, bár lehet ez a szívem,
És tavaszi rajongását nem leplezhetem,
És rám mosolyogsz ,szeretsz egyetlen érzelmem,
......este.
Menekülés az éjszakába
Szobám üres, elpakoltam,
Törött szívemet is táskámba raktam.
Szótlan akarok elmenni,
Mert ahol rossz, ott nem akarok lenni.
Nem akarom, hogy lássanak,
Hogy tudják, hogy fáj még, mit okoztak.
Hogy bár volt itt 4 óvó fal,
De most már nem bírok ezekkel a falakkal.
Körbenézek élethelyemen,
Szekrényen, ágyon, letépett poszteren,
De itt az idő sietni,
Mert ahol fáj, ott nem akarok lenni.
Elhangzott szavak színhelye,
Sós könnyeimnek a mély medencéje,
És én majd' belefulladtam,
De azért kapaszkodtam álmaimba.
Szobám üres, mélyen csendes,
Arcom tüzesen izzik, de még nedves.
El kell innen menekülni,
Mert ahol rossz, ott nem szabad maradni.
S kinyitom az ablakot,
Kinézek a kertembe. Holdvilágított.
Csak sietnem kéne innen,
Hogy engem már senki észre ne vegyen.
Viszlát elfelejtett nevek,
Félresiklott, fájós tekintetek,
Viszlát ,,meg nem hallgatottság",
Viszlát eltaszító bús halandóság!
Végre szabaddá válhatom,
Ott, hol van esélyem, és talán álmom.
Ülök az ablakpárkányon,
A táskámra fejemet lehajtom.
Ahol rossz, nem kéne maradnom,
De nem mehetek, ez börtönöm,
De otthonom.
Ui:Sorry, ha egy picit romos a kinézet, de most igy jött össze:))