Alkony - Az Átkozottak könyve (RPG)

[kisvirag]

-ah, úgy tûnik, ketten maradtunk - mosolyog rá a vörösre Shenna.
- a városba való, vagy csak átutazóban van?

[roderick]

lányos zavarában, hogy már végképp nem tudja elkerülni a társalgást fülei is felveszik arcának vörös árnyalatát, majd elhadarja:
ááá.. nem, csak átutazóban vagyok

[kisvirag]

a lány megadóan sóhajt egyet, hogy ez a társalkodási kisérlete is kudarcba fulladt.-mm, hát jó -áll fel. - további szép estét, azt hiszem, távozom.

[roderick]

A vörösképü még elfogyaszt pár italt, aztán ö is próbál magának szobát szerezni, hogy elszenderedjen egy kicsit.

[kisvirag]

[COLOR="Gray"][SIZE="1"]pmben szeretném kérni, ki mit csinál holnap a fogadás kezdetéig[/SIZE][/COLOR]

[kisvirag]

[SIZE="1"][COLOR="Gray"]sorry a pausáért, hamarosan mindenki fog pmet kapni, és aztán folytathassuk (csak épp vizsgára készülök -.-" )[/COLOR][/SIZE]

[kisvirag]

délután, már jópár órával a hivatalos kezdet elõtt, mondhatni kapunyitáskor már komoly tömeg hömpölyög az utcákon. a legtöbben a kereskedõ negyed felé tartanak, de idõvel a visszafelé jövõk száma is megnövekszik. Ennek oka igen egyszerû. A kapuõrök, sokak hitével ellentétben, nem engednek át akárkit a kapun.a koldusokat, kéregetõket, utcagyerekeket, a helyi láthatóan csak az ingyenkajára vágyókat, öregeket, és a nõket gondolkodás nélkül visszazavarják, mint ahogy azokat is, akik fegyverrel próbálnának meg belépni. Csak az térhet be, akirõl az õrök úgy gondolják, nem csak az ingyenkoszt, hanem esetleg a kaland kedvéért is jött...
sokan bosszankodva, átkozódva fordulnak vissza, bizonygatva, hogy õk is az esetleges munka miatt jöttek... de az õrök önkényesek, és hajthatatlanok voltak.
Így érkezik meg majd a kapuhoz a tegnap este a kocsmából megismert négy alak is...

[kisvirag]

ahogy az emberek elhagyják a kaput, mintha egy teljesen más világba lépnének be. viszonylagos tisztaság uralkodik, az utcák a szegénynegyedekéhez képest rendkívül tágasak, és szépen vannak kövezve. ezek a házak nem hulladékanyagból, hanem valódi kõbõl vagy fából (istenem, vajon honnan szereztek ennyi követ és fát? ) álltak. az út szélén végig a kereskedõ cimerével diszitett õrök álltak, és a falakon, tetõkön is elõ elõvillant egy-egy íjász. bárki, aki megpróbált eltérni a kijelölt úttól, sebbel, vagy akár az életével fizetett.

[kisvirag]

ahogy az emberek elhagyják a kaput, mintha egy teljesen más világba lépnének be. viszonylagos tisztaság uralkodik, az utcák a szegénynegyedekéhez képest rendkívül tágasak, és szépen vannak kövezve. ezek a házak nem hulladékanyagból, hanem valódi kõbõl vagy fából (istenem, vajon honnan szereztek ennyi követ és fát? ) álltak. az út szélén végig a kereskedõ cimerével diszitett õrök álltak, és a falakon, tetõkön is elõ elõvillant egy-egy íjász. bárki, aki megpróbált eltérni a kijelölt úttól, sebbel, vagy akár az életével fizetett.

[kisvirag]

a kereskedõhöz egy hatalmas fakapun keresztül lehetet bejutni. a kapu tele folt faragásokkal. mindenféle csúf szörnyek, démonok küzdöttek lovagokkal, sárkányok égették fel a földet, és gyilkos köd ereszkedett a házakra. mondumentális, félelmetes és groteszk volt, de valahol mégis szép. néhány pillantásbol lehetetlen volt felfogni, a tömeg pedig hamar arrébb löködte az embert.

[kisvirag]

hatalmas csarnokba jutott az ember, ahol a padlót a kapun lévõhöz hasonló mozaikok diszitették. a falakon nehéz, szines kárpitok, a fal mentén oszlopok.
hosszában elhelyezve asztalok, amelyek rogyadoztak a különlegesebbnél különlegesebb ételektõl. Yitanne népe legtöbbnek még a nevét sem ismerte...

[kisvirag]

az asztalok mellett csapra vert hordók, némelyikbõl bor, másból sör folyt. ha valahol kiürült egy tál, az oldalajtók valamelyikén szolga jelent meg, és kicserélte... hihetetlen gazdagság uralkodott a teremben. a csarnok túlvégén pódium, körötte õrök, rajta trónszékhez hasonló, kövekkel és faragásokkal diszitett szék...

[Raggie]

Tileo egy asztalhoz telepedik, egy rakás ételt tol össze maga elé, majd falatozni kezd. Az arra járó pincértõl/szolgától pedig friss forrásvizet kér...

[Ramiz]

Enkidu, a fekete férfi kihasználja erejét, utat tör magának a finomabb kajákhoz, kóstolgat, de nem zabálja hülyére magát, gyanakodva nézeget, sörbõl is csak két korsóval hajt le, hogy tiszta maradjon a feje. Aztán Tileo mellé telepszik és tüzet kér tõle.

[Raggie]

Az elõkapja kováját és egyhamar tüzet csihol Enkidunak

[roderick]

A vöröshajú fickó felidézi magában a régi nép bölcsességet "Sörre bor bátmikorr..." és ezért az egyik söröshoró közelébe telepszik le kezdetnek... lehetöleg minél távolabb a fura Z-akárhányas Enkidutól.
Közben próbál kicsit az asztalról is csemegézni, ha valami étket meg nem ismer fel, akkor a szolgától próbálja meg megtudakolni vajh mi is lehet az.

[Ramiz]

Enkidu Tileo-hoz fordul.
- Add a ritmust, cimbi. - Aztán feláll, gesztikulálni kezd és hangosan rap-pel hozzá:
- Furcsa ez a lánghajú cimbora, / Vörös a szakálla és a bora, / Parappa-persze hogy van neked hely, / Gyere ide nyugodtan, különös ember!

[Raggie]

Tileo nagyot néz, nem érti mihez kell a ritmus, majd mikor Enkidu belekezd feéeszmél és szépen lassan belerázódik a végére(kézfejjel az asztalon üti a taktust).

[kisvirag]

a kornyeken allo emberek furan neznek, de aztán lassan õk is elkezdik ütni az ütemet, és vigyorognak, mint a tejbetök, többsége láthatóan igen erõsen kostolgatta a bort és a sört már...

a szolgák készségesen megmondják minden étel fantázianevét... de arról már kevés szó esik, mi mibõl van.

[kisvirag]

ahogy telik az idõ, egyre feszültebb lesz a hangulat, az emberek többsége türelmetlenné válik. sokan miután jólaktak, távoznak, de azért szép számmal maradnak is, van, akit az elõadás is rendkívül érdekel.

hamarosan megmozdul a terem túlvégében lévõ ajtót borító függöny, és õrök kiséretében elõször egy idõs, hosszú, õsz hajú, szálegyenes tartású, értelemtõl csillogó szemû alak lép be. a ruhája idegen az itteni embereknek, ordít róla, hogy idegen földrõl van, akik találkoztak már velük, minden további nélkül meg tudják állapítani, hogy a zárkózott, vallásilag kicsit "elborult" dolarok közül van. ráncai jól tükrözik hihetetlen életkorát, talán 70 éves is megvan...
nem sokkal mögötte lépdes a pökhendi, kicsit elhízott, nehéz selymektõl, drága uháktól és ékszerektõl meggörnyedve járó kereskedõ. büszkén figyeli az énekmondót, de szemében valami vad láng lobog, mintha nem lenne teljesen önmaga. az emberek összesúgnak, démonokról, szellemekrõl susognak...
egy részük ismét távozik. de még mindig tele van a terem.
a szolgák befejezik az ételek utánpótlását, mostmár ha valami elfogy, nem kerül a helyébe új. a lakoma ezen része érezhetõen véget ért. néhány késõn érkezõ még kétségbeesetten próbálja megtömni üres bendõjét a romokból.

a dolar leül a pódium szélére, lantszerû hangszer van nála, a kereskedõ pedig helyet foglal a székében, az õrök körülállják õket. a kereskedõ vár, hogy kicsit elcsendesedjenek az emberek....

[kisvirag]

ahogy kicsit elcsendesedik a tömeg, szólásra emelkedik. minden szavából, mozdulatából csöpög egyfajta felsõbbrendûség, és az a lenézés, ahogy a környékbeli gazdagok és "nemesek" lenézik az egyszerû embereket. Emellett egyfajta magasztosság áradt belõle, és mély hittel és meggyõzõséssel formálta szavait. Furcsa mód a legtávolabbi sarokban is tisztán és hangosan lehetett hallani minden szavát.

- Emberek! Yitanne népe, mely megtisztelt jelenlétével! Örülök, hogy vendégül láthatlak titeket (itt mintha kis hamisság bujkált volna szavaiban)!
Ahogy ígértem, messzirõl jött vendégem, Amita, a dolar énekmondó ma éjjel igazi, talán errefelé még sosem halott csemegével fog titeket elszórakoztatni. Egy törénetet hozott el nekünk, ami még sötétebb idõkre visz minket vissza, alig pár száz évvel a szörnyû Kataklizma utánra!  Hallgassátok élvezettel ezt az egyedülálló történetet!

majd visszatottyant a székébe, és intett Amitának. az megpengette lantját, ami bezengte az egész termet.  Belekezdett hát a történetbe...

[Raggie]

Tileo elgondolkozva fordul oda és figyel a beszéd alatt, majd mikor befejezte fejcsóválva csak ennyit mond halkan, szinte magának:
- "Nem egy jó ember..."
Amikor felcsendül a zene, erõsen figyel és a dolart kémleli.

[kisvirag]

a dallamok kicsit furcsán, és idegenül hatnak az itteni fülnek, de mégsem kellemetlenek...
az egész termet átjárja a dallamok és a történet hangulata, az emberek szinte érzik, ami történik, vagy amit a szereplõk éreznek. persze jóval enyhébben, hiszen itt hatalmas érzésekrõl és tettekrõl van szó.a terem sötétebbé és komorabbá válik, belengi a végtelen idõ dohos szele... az összhatás csodálatos.
a történet egy varázslóról szól. egy olyan családból, akiknek sikerült valamennyi tudást átmenteni a Kataklizma szörnyûségei közepette. nem dolarok voltak... családjuk gyökere valahova mélyebbre vezetett, olyan korokba, melyrõl már alig lehet fogalmunk.
A kastély, vagy vár, mely ódon, és idegen épitészeti jegyektõl terhes, valahol a dolar hegyek közt húzódik meg csendben. akkoriban még volt néhány falu a közelében. ma már démonok lakta környéknek mondják, de igazábol senki sem merészkedik oda, hogy igazolja ezt a feltevést.
a család izig vérig gonosz és keyetlen nagyúr volt a környéken, és csak egyetlen dologra vágytak, még több, és még több hatalomra... a történet varázslója is már az anyatejjel magába szívta a gonoszságot és kegyetlenséget, és fiatalkorára tökeletességre vitte... megölte szüleit, testvérét, és csak néhány nyomorult szolga élt a közelében... volt hogy egész falvakat égetett fel, miközben maga elégedetten járkált a lángok közt, és figyelte az égve, sikitva rohangáló gyerekeket, nõket, embereket...
az apja szívét a saját kezével tépte ki, az anyja torkát a sajáát kezével törte el, és nem telt el nap, hogy kedvtelésbõl ne ölt volna meg valakit a saját kezével, vagy varázstudásával... nagy hatalma volt... a dolar hegyek, egészen le, a Beltenger partjáig, ahol most Deranolran áll, mind tõle rettegett,és neki hódolt.
azután egy napon, mikor felbecsülhetetlen könyvtárát bújta, melynek méretei hatalmasak voltak, és éppen ezért, addigi rövid élete során még nem ismerhette meg valamennyi könyvet, egy különleges könyvre bukkant. Valódi emberbõrbe kötötték, és vérrel írták. mérhetetlen erõ, és gonoszság lengte körül, már a zárt könyvet is. Tusta, hogy valami nagyon fontosat talált. A könyv az átkozottak könyve volt. mily régóta sóvárgott arra, hogy bizonyítékot leljen az átkozottak létezésérõl! rengeteget olvasott róluk, de eddig semmi konkrét bizonyítékát nem lelte annak, hogy valóban léteztek. megpróbálta kinyitni a könyvet, nem ment. erõs varázslat védte, õsi varázslat, melyhez foghatót nem ismert már ekkoriban, és ma sem élõ varázsló. tovább kutatott hát a kulcsért...
talált egy naplót, mely 5 generációval elõbbi õsétõl származott, amelyben a kastély olyan részeirõl írt, amit õ addig nem ismert. elindult hát felfedezni...
nem kellett sokat keresnie, hogy megleljes a titkos járatokat... nem is értette, eddig vajon miért nem talált rá... egy laboratóriumba jutott... fura üvegek, szerszámok mindenütt, vastag, évszázados por, de sehol egy pók, vagy bármilyen más élõlény... csak egy aszott, töpörödött csontvázszerûség a sarokban... halott õsének hitte, de csalódnia kellett. nem volt halott. bõre pergamenszerûen a csontjára volt száradva, össze volt esve, de a szeme nyitva volt, és ha halványan is, de élet pislogott benne. kezei közt szorongatott valamit, hatalmas elszántsággal... a varázsló megértette, ez biztosan a kulcs. de akárhogy feszegette az öreg kezét, nem tudta kivenni belõle a kulcsot... a rom szemében hihetetlen elszántság csillogott... ekkor bedühödött, és kitépte a szívét... szinte szilárd, savasan sûrû vér buggyant a sebbõl, mély sebet évetve a varázsló kezébe... azonnal elhajította... a darab sisteregve égetett magának lyukat a döngölt földpadlóba. ekkor végre ki tudta szabadítani a kulcsot. mérhetetlen undor vett rajta erõt. felment, és ellátta a sebét. de örök nyoma maradt.
kinyitotta a könyvet. mély áhitattal lapozta fel. mingyárt az elején vészes figyelmeztetést olvashatott... a könyv az átkozottak valamennyi tudását tartalmazza, és aki elolvassa, maga is azzá válik, de ha nem készült még fel erre, akkor bizony a "megváltás" helyett szörnyû, örökké tartó kínok lesz a jutalma... mert a tudás a hallhatatlansághoz is kulcsot nyújt... beleborzongott... vajon õse nem volt elég felkészült, hogy erre a sorsra jutott? vagy rosszul értelmezte a tudást, esetleg nem volt birtokában a fiatalságot fentartó varázslatnak?
bárhogy is legyen, õ még fiatal, és úgy érzi, kellõen romlott ehhez... mindig is erre vágyott. és épp elég ideje van, hogy ha esetleg a könyv nem tartalmazza, megszerezze az örök fiatalság receptjét is.
Nekikezdett hát az olvasásnak. De bizony, tévedett. nem volt felkészült arra, hogy valódi átkozottá váljon... ezért az éjjelei szörnyû kínokban teltek... minden éjjel újra és újraélte az aznapi kegyetlenségeit, és gyilkolásait... ha egy nap nem tett semmit, azon az éjjelen az összes addigi gonoszsága a nyakába zúdúlt... újraélte õket, magán... érezte, amint kitépik a szívét, kitörik a nyakát, kitépik a beleit, karóba húzzák, és egyéb más, válogatott módokon megkínozzák, éppen úgy, ahogy õ tette az emberekkel... ennél a résznél sokan rosszul lettek... mindenki aki a teremben volt, érezte ugyanezeket a kínokat, mégha jóval enyhébb változatban is. az öreg értette a szakmáját...
 hogy még egyszer ez ne történhessen meg, a knyvet elrejtette könyvtárában, egy napló társaságában, aminek másolatát meghagyta a saját szobájában is. a naplóban hibájáról, meggondolatlanságáról ír, hogy nem várt még az olvasással, hogy kellõen felkészült lehessen... és figyelmeztet mindenkit, hogy az elkerülhesse ezt a sorsot. valamennyi falut elpusztított maga körül, a területrõl pedig hamar az a mondás járta, hogy démonok lakják... aki odamerészkedett, sosem jött vissza... de bárhogy is legyen, valahol, a hegyek mélyén talán még most is ott áll a kastély...

a terem kivilágosodott, az emberek lassan felocsúdtak, de sokaknak percek kellettek, hogy ez után  a csodás, sötét és oly valóságosnak tûnõ történet után az érzékeik visszazökkenjenek a valóságba...

[Ramiz]

Enkidu eddig eléggé unatkozott, még ha a mese egyes részei rá is hatottak. De most úgy dönt, elég a várakozásból, és odakiált a két fickónak:
- Köszönjük a mesét! De térjünk végre a lényegre!

[kisvirag]

a kereskedõ láthatóan még mindig az elõadás hatása alatt van, amit nagyon élvezett. halványan mosolyogva inti nyugalomra a türelmetlenkedõt.
többen ismét távoznak, alig pár tíz olyan ember marad, akit valóban a munka érdekelt, és nem az ingyen kaja, vagy mese...

A kereskedõ feláll, khúzza magát, nagy lélegzetet vesz, láthatóan nagyon készült már erre a bejelentésre....

- Nos, a lényeg nagyon egyszerû. Azt akarom, hogy megkeressék nekem ezt a kastélyt és a könyvet, és elhozzák... bizonyos, a birtokunkban lévõ információk miatt ugyanis helytálló lehet a feltételezés, hogy ez a történet igaz, és nem csak egy mese. Bizonyosságot szeretnék róla, és ha valóban létezik, akkor a könyvet.

Hitetlenkedõ mordulások, bolond, ez nem normális, és hasonló morgások, beszólások... már alig maradtak a teremben, ez még a kalandorlelkûeknek is sok volt... eddig csak sejtették, hogy a kereskedõ megõrült, de mostmár bizonyosságot is nyertek...

Shenna halkan felkacag, de nem mozdul.

[Raggie]

Tileo elszántan és õszintén megkérdezi a kereskedõtõl fennhangon:
- "Mit szeretne kezdeni a könyvvel, ha majd az öné lesz? Miért vállalnánk ezt a veszélyes kalandot, ami lehet hogy csak egy mesére támaszkodik. Tudnom kell, hogy nem akarja-e elolvasni, mint ahogyan azt a másik varázsló tette.

[Ramiz]

- Biztos, hogy el akarja olvasni, de engem nem érdekel, amíg jól megfizet - szól Enkidu, annak az önbizalmával, aki tudja magáról, hogy õ egy szuperelem (a Z-235-ös).

[Raggie]

Tileo Enkiduhoz fordul annak tudatában, hogy egy szuperelemhez beszél:
- "Ebben az esetben nem vállalhatom a küldetést..." - és leül.

[Ramiz]

- Ugyan, ne mondd, hogy elhiszed / A sok maszlagot! Hé, mi van veled? / Ez csak mese! Befosni nem kell, / Maradj, öreg Tileo, minek mennél el?

[Raggie]

- "A világ eleget szenvedett már, nem kell neki mégegy õrült gyilkos... fõleg nem erre a környékre." - ezt csak halkan mondja, hogy a kereskedõ és a dalnok biztosan ne hallja.