Írások

[kisvirag]

/me sikít a gyönyörûségtõl, és Rounin örülhet, hogy nincs /me közelében, mert valószínûleg széttépném.
Na jó, nem, mert akkor nem tudna hasonlóan csodás mûvekkel elkápráztatni
:*

[Exo]

Önzés

Csak gratulálni tudok, találó a téma, szép a megvalósítás.
Nagyon tetszik, bravó!

[Pandóra]

try this: Önzés
(a jó mûvekért mindent!;) )

Ezt se.

[noriko]

Tényleg jó volt, nekem végig az Angyalok városa jutott eszembe.

nekem is

[Rounin]

Juj Kisvirág, nem merek a közeledbe menni

Amúgy. Utólag nekem is Agyalok városa jutott eszembe, de elhihetitek, már elõtte is fogalmazódott hasonló bennem. Szegények.

És köfönöm -.-

[kisvirag]

Apróra összekucorodva gubbasztok a szoba legtávolabbi, legsötétebb sarkában. Tárdemet átkulcsolom, és a lábaim közé fúrom az arcom. Sírni szeretnék, de nem megy, már négy napja nem... négy napja... mennyire boldog, és szép volt akkor minden, milyen lelkes voltam, és mennyire vártam azt a piszok szombat estét. milyen szép is volt. Még másnap is csak azt hittem, hogy viccelnek. De nem valóság. Borzalmas, szörnyû, kétségbeejtõ, végnélküli valóság. Utálom, Utálom, Utálom! hogy én mekkora õrült voltam! még kíváncsi is. Vágyakozó! De nem így! MIért, MIért, MIért?
MIért én, miért ott, miért akkor, és miért tõle!? Egyáltalán, kitõl?!
Itt a szülinapom is. gyönyörû nap, hogy tervezgettük, Csaba, én... blah... és most mim van? semmim. Egy autóm. Valódi fogaim. Egy Attilám, akit alig találtam meg, és két hetem...
Felejtsenek már el! Én ezt nem akartam! Most sem akarom! Vissza akarom kapni a tépázott, szerencsétlen, szegény egyetemista életemet! Egyáltalán, az életemet! A Friss levegõ érzetét, a mindennél jobban szeretett napfényt! Én meg fogok õrülni! NEM. szerintem már most az vagyok... talán csak, álmodok. mingyárt felébresztenek! Na! Valaki! Rázzon meg, csíjen belém, hogy FÁJJON!
MIért MIért, miért? Utálom, utálom, utálom!
Én ehez kicsi vagyok... kicsi vagyok... csak egy aprócska virágszál... egy gyenge sziromcsomó, akire vigyázni kell, óvni, félni, sokaknak... nem így itthagyni, egyedül, magára, elvenni tõle mindent és mindenkit, és olyan dolgokba belerángatni, amihez neki semmi, de semmi köze!!!
Nem AKAROM! bármekkora élmény is... és finom, és lyally! de... öltem! megöltem... szárazra szívtam! kegyetlenül, mindenféle lelkiismeret nélkül, a vértõl megrészegülve... pedig megfogadtam, hogy soha, SOHA! nem leszek részeg... most mégis elveszítettem a fejem durván. Vajon hányszor teszem még majd meg? Megrémülök... valahogy mindig is rémisztett azért a vég nélküliség... mit csinálok én ennyi idõ alatt? Tépem a hajam, és kopasz leszek... vagy nem is tudom... akármi... kikutathatok mindent, ami érdekel, csak épp mi értelme... NEM AKAROM? ÉRTED! ne mtudom hol vagy, de megtalállak... meg én! Ez így... nem élet... annyira... ellentmondásos. De ha feladom, megfutamodom, akkor... ááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá

nyílik az ajtó. összeszedem magam. Attila nem láthat így. Elvégre... mégiscsak... vámpír lettem. és talán az én hülye agyrémem. de egy vámpír nem esik így magába. és, hát, legaláb õ itt van nekem. az egyik legjobb ember erre a feladatra. hogy pátyolgasson, és segitsen. hogy minden kívánságom teljesítse...

-----------------
nah, hangolódás a holnapi vampire játékra

[kisvirag]

állott vágyakat
felkavarni öngyilkos
kísérlet lehet

[Damnatus]

Hali!

kisvirag
a szöveg és a vers is  

[Pandóra]

nekem is

Csatlakozom.
De tetszik, hogy Ákos és egy angyal a fõhõs.  (Tudom, tudom, ez az Ákos nem az az Ákos.   )

[Exo]

állott vágyakat
felkavarni öngyilkos
kísérlet lehet

Szép!

A próza is nagyon tetszetõs, gratulálok!

EDIT: Köszönöm szépen a korábbi kritikákat!

[Exo]

Két friss haiku:

Borús estén egy
csepp folyik le arcomon.
Könny ez, vagy esõ?


Suttog a Sátán
és én értem, beszélem
a Gonosz nyelvét.

[Darkstar]

Nagyon jók!    (Nekem különösen a második tetszik)

[Damnatus]

Hali!

Exo
nekem meg az elsõ tetszik jobban!  

[Rounin]

Exo: jó a hangulatok, nekem esõmániám miatt elsõ tetszik igazán

Kisvirág: haiku remek Prózába meg kicsit túlságosan is sikerült magad beleélni

[Rin]

De jó! Én is imádom az esõt, szóval nekem is az 1., de a mindkettõ tetszik!!!

[Rounin]

Vihar

Két befejezéssel saját világomból, mely gõzerõvel fejlõdik Tolkieni méretek felé o.O

EDIT: aki rpg-tlen prózát szereti, plz pm-ezzen már rám, hogy ki volt puszta kíváncsiság

[Pandóra]

Vihar

Két befejezéssel saját világomból, mely gõzerõvel fejlõdik Tolkieni méretek felé o.O

EDIT: aki rpg-tlen prózát szereti, plz pm-ezzen már rám, hogy ki volt puszta kíváncsiság

Utálom ezeket a  :hogyaza: linkeléseket, nekem sosem nyitja meg. Tessék beírni ide!  

[Damnatus]

Hali!

Jó volt ez Rounin!  
Bár így, hogy nem döntötted el a végét, pont a lényeget nem csináltad meg! Legközelebb írdd egybe az egyik kimenetelt, és csak a másikat külön. Ne hagyd választani az olvasót!

[Rounin]

Jól van Pandóra, tessék. Lusta vagyok 2 pmben elküldeni.

Amúgy Ákos nevét az az Ákos ihlette

Damnatus:

köszi, a gond az, hogy mindkét befejezés tetszik nekem, és nem tudok dönteni. Én már csak ilyen kis bizonytalan vagyok De tanácsod megfogadom, legközelebb nem választhatsz


Vihar

 Kipp-kopp.
 Minden újabb esõcsepp egy újabb szétporladó mártír a természet szépségének oltárán. A hideg utcaköveken patakokat képzõ hullahegyeik elkeveredtek a nemrég kiömlött vérrel, undok rózsaszín tócsákat alkotva. Az éjszakai vihar válogatás nélkül takarta a hegyeket, az erdõt, az erdõ szélén fekvõ várost - Sziol õsi, csataviselt falakkal körülvett városát - a gondos kezek által kikövezett kanyargós utcákat s a fogadónegyed közepén fekvõ apró teret. Ahol a néha fel-fellobbanó villámok fényében egyetlen alak tûrte önszántából az ítéletidõt. A többiek rendszeretõ hullák módjára - ahogy azt minden kézitusában elesett, magára valamit is adó hulla szokta - kényelmetlen pózokba tekeredve feküdtek a hideg, nedves kövön.
 Kipp-kopp.
 A csupa feketébe öltözött magányos alak kétkezes kardjára támaszkodva, zihálva nézett az égre. Homlokán s karján friss vágás hirdette fennen: még õ sem sebezhetetlen. Nem érdekelte. Élvezte a esõt.
 Kipp-kopp.
 A természet csodálatos dolog. Szépségét felülmúlni emberi kezek képtelenek; megértését, szeretõ ölelését azoktól sem kíméli, akiket az emberek kivetnek maguk közül. Az alak lassan elõrehajtotta fejét, homlokát nekitámasztotta kardot szorító jobb kezéhez. Sérült balja élettelenül lógott mellette, felkarjából csorgó vére értelem nélküli, absztrakt mûvész rémlátomásaihoz hasonlatos mintákat rajzolt rá. Csapzott, rövid fekete hajából csak úgy ömlött a víz, de ennek most örült. Ha nincsenek már könnyeid, a természet segít rajtad.
 Kipp-kopp.
 Sötét árnyak kavarogtak körülötte - mintha közelségét keresnék, vagy vigasztalni szeretnék. De az is lehet, hogy csak a szeme káprázott a vérveszteségtõl. Kegyetlen vigyorral arcán elindult a legközelebbi sikátor felé. Még nincs vége az éjszakának. Az árnyak sietõsen lendültek utána, hûséges ebekként követve a férfit. A kicsiny tér megint élet nélkül maradt, bár kevésbé üresen, mint szokása volt.
 Kipp-kopp...
 
 - Lehet, hogy bajba került! Talán nyomunkra akadtak! Mégis hogy lehettek ilyen nyugodtak? Az is lehet, hogy vérbe fagyva hever az utcán...! - az apró termetû nõ méretét meghazudtoló hangerõvel fejezte ki aggodalmát. Szüksége is volt rá, ha azt akarta, hogy társai egyáltalán meghallják. A Kilenc Malachoz címzett fogadót megtöltõ emberek nem arról voltak híresek, hogy csendben mulassanak. Még az ítéletidõ sem szeghette kedvüket. Sõt! Ilyenkor esik csak igazán jól a forralt bor, az ismert társaság.
 - Kérlek, nyugodj meg! - a magas, páncélos férfi komoran nézett Reya szemeibe. - Nem tudhatjuk hol van. Lehet, hogy csak lerészegedett valami lebujban. Az is lehet, hogy behúzódott valahová a vihar elõl.
 - Kizárt dolog. Mindig pontos volt, ez te is tudod Ramien. - az alacsony, köpcös férfi hangja erõlködés nélkül jutott el négyük fülébe. Valójában nem a fülükkel hallották, de ezt túl zavaró volt tudomásul venni - a mágia mindig is kényelmetlen érzéseket keltett az arra alkalmatlan emberekben.
 Negyedik társuk hátát a falnak vetve némán ült az asztalnál. Ügyet sem vetett a többiekre, tekintetével a bejárati ajtót fürkészte. Tarra borotvált fején néhány izzadtságcsepp jelezte csak, hogy nem mesterien megmunkált báburól van szó. Csatabárdja jól látható helyen, térdének támasztva pihent. Bõrvértje ütött-kopott mivolta csak még jobban kihangsúlyozta vastag, színarany nyakláncát. Hatalmas termetû férfi volt, oszlopnyi karjait mellkasa elõtt keresztbefonva a császári palota hõsszobraira emlékeztetett. Reya újra szólásra nyitotta száját - szemeiben féltés csillogott - mikor elemi erejû mennydörgés hasított az éjszakába. Egy pillanatra mindenki elhallgatott a teremben, így tisztán hallatszott eddig néma társuk döbbent nyögése:
 - A Sárkányokra... Sarel?
Az ajtóban csapzott alak állt. Fekete láncing, fekete palást, fekete öltözék, fekete haj és fekete szemek... kihûlt, száraz szemek. Reya halk sikollyal pattant fel.
 - Megsérültél! A Tõr..? Megtaláltak? Mi történt? Nem, várj! Elõbb el kell látnunk a sebeid! - sietõs léptekkel haladt a jövevény felé, majd tétován megtorpant.
 - Sarel... te vagy az, ugye...? Sarel?! - halk kétségbeesés szûkölt a hangjában. Idegen szemek néztek rá vissza a sápadt arcból. Vagyis... ismerõsek voltak, túlságosan is. A lány félt, és képtelen volt felülkerekedni félelmén. Mögötte máris ott tolongtak társai. Sarel arca érzelemmentes volt, ahogy végignézett rajtuk.
 - Ti... hogyhogy nem mentetek még el? Napszálltáról volt szó... most éjfél van. Nem szabadna... - tekintetével a köpcös alakét kereste. - Arundal! Arról volt szó, hogy nem várunk meg senkit... Miért...?
 - Nem hagyhattunk hátra. Társak vagyunk. Most hogy Altría... - nõvérének neve hallatán Reya állkapcsa megfeszült, ahogy könnyeit próbálta visszatartani - ... most, hogy elveszítettük, még inkább össze kell tartanunk.
 - Hah! Társak? Ez már a múlt. Menjetek! Nem fognak üldözni. Erre mérget vehettek.
 Reya a férfi mellé lépett és annak homloksebe felé nyújtotta kezét. A következõ pillanatban majdnem elesett, ahogy Sarel ellökte magától.
 - Ne érj hozzám! Arundal. A sebemet. Gyógyítsd be! - szemei már nem voltak élettelenek, mélyükön valami izzásnak indult. Mosolygott. A varázsló tétován engedelmeskedett, miközben társai döbbenten pislogtak. Valami olyan történt most, amire nem számítottak.
 Ramien kihúzta magát és Reya mellé lépett, dísztelen, néhol karcos vértje halkan megzörrent mozdulata nyomán. A fogadó vendégeinek többsége idõközben felvette társalgásuk megszakadt fonalát, csak néhányan nézték õket lopva.
 - Sarel. Nem tetszik, ahogy viselkedsz. Mégis mit ártott neked Reya, hogy így bánj vele? És mégis mit jelentsen mindez? Véresen beállítasz ide, órákkal a megbeszélt idõpont után. Arról volt szó, hogy minél elõbb elhagyjuk a várost, még mielõtt a Tõr a nyomunkra bukkanna. Mondd, megtaláltak?
 Sarel nevetése megborzongatta õket. Tébolyultak kacagnak így õrületük fogságában.
 - Ó, nem. Én elõbb akadtam rájuk. És tudom, hol van a maradékuk. Fizetni fognak. Vérrel és kínnal.
 - Ezt hogy érte...
 - Nagyon jól tudod Reya. Bosszú. Meghalnak mind. Még a vihar vége elõtt. - újra felkacagott.
 - Kérlek! Menjünk innen... ahogy megbeszéltük! Ne csináld ezt... értelmetlen! És Altría, nem gondoltál rá, mit szólna hozzá?
 - Nem érdekel... - az izzás eltompult egy pillanatra szemeiben.
 - Tudod jól, hogy ellenezné!
 - Nem érdekel!
 - Csak ennyit jelentett neked? Vérrel szennyeznéd be az emlékét?
 - NEM ÉRDEKEL!! - Sarel üvöltése nyomán csend támadt a teremben. De csak egy pillanatra; mindenki igyekezett úgy tenni, mint aki semmit nem lát vagy hall.
 - Becsapott! Hazugság volt minden szava! Az emléke? Mégis mit dédelgessek rajta? Vége! Minden szétfoszlott! Nincs emléke, csak a hús, amit a férgek zabálnak fel... Hittem neki... mindent elhittem. És mégis... most mégis itthagyott... - utolsó szavai szinte nyüszítésbe fulladtak. Reya elõrelépett, lágyan végigsimított Sarel arcán.
 - Kérlek...
 
 Hiábavaló volt. Érezte õ is, mégis meg kellett próbálnia visszatartani. Nem akarta, hogy a halálba rontson. Nem akarta, hogy átadja magát a fájdalomnak. Hogy teljesen eleméssze magát. Átkozta a sorsot, amiért a nõvérének, s nem neki sikerült elérnie... életet vitt élettelen szemébe, megszüntette beteges irtózását az érintéstõl, képessé tette a nevetésre, s megtanította szeretni az életet. Úgy általában, megtanította szeretni.
 Miért õ? Én miért nem?
 Irigy volt, féltékeny. Megvetette magát érte, de nem tehetett ellene. Mikor nõvére halálát lelte a Tõr fõhadiszállásán Neem! Neeeeem! Engedjetek! Nem hagyom itt! az a bûnös gondolat is felmerült benne, hogy most talán! Talán õt is észreveszi. A gyász elmúlik és akkor...
 Hiú ábránd. ,,Ha a kívánságok óceánok lennének, mi mind halak lennénk." Vajon hol olvasta? Nem számít.

 Könnyek csorogtak arcán és inkább érezte csak, mint látta, ahogy Sarel felemeli a karját. Megfogta a kezét, majd finoman eltolta magától. Nyirkos volt a keze. Reszketett.
 - Ne tarts vissza. Nem tudsz. - hideg volt a hangja, metszõ és éles. Egész testében reszketett.
 - Mennem kell. Elmegyek. Ti is.
 A nagydarab, kopasz férfi lépett elõre. Eddig a háttérbõl figyelt csak, szokásához híven.
 - Miért jöttél vissza?
 - A sebeim miatt. Ilyen egyszerû. Ne hidd, hogy miattatok - annyi gúny volt a hangjában, ami három emberöltõnyire elég lett volna. Mint annak idején.
 - Akkor menj! - a kopasz harcos elindult a tûzhely felé, de még visszanézett válla fölött.
 - A Sárkányok kegye kísérjen.
 Ahogy széles vállú alakját elnyelte az éjszaka s a vihar, Reya zokogva Ramien mellkasára vetette magát.
 - Miért? Miért?! Ez annyira... Miért ilyen ostobák a férfiak? Miért... Miért kell a bosszút választani?
 A tûzhely mellõl érkezett válasz, bár úgysem érdekelte igazán.
 - Döntött, rosszul ugyan, de vállalja. Mert férfi.
 Ramien szorosan magához ölelte Reyát. Megpróbált erõt sugározni belé. Fájt neki, hogy sírni látja a lányt.
Miért kellett beleszeretned? Tudtad te is, hogy soha nem fog nõként látni. Miért ilyen ostobák a nõk?


 Kipp-kopp.
 Az esõ csak szakadt és szakadt. Mintha soha nem akarná abbahagyni. Mintha tisztára akarná mosni a világot. Ki tudja, ha elég soká esik, talán sikerülhet neki. Vagy elárasztani, megfojtani. Az talán jobb is lenne.
 Kipp-kopp.
 Monoton ritmus az éjszakában. Hipnotikus egyhangúsággal folyton ugyanazokat a vádakat suttogják.
 Bolond vagy bolond vagy bolond vagy bolond vagy bolond vagy
 Nem vagyok az. Csak elegem van.
 Hazudsz hazudsz hazudsz hazudsz hazudsz hazudsz hazudsz hazudsz
 Nem! NEM! Elég volt. Fáj. Hideg. Vége, elment. Becsapott!
 Meghalt meghalt meghalt meghalt meghalt meghalt meghalt meghalt
 Igen. IGEN! Hazudott. Azt mondta örökké. Azt mondta soha. Azt mondta...
 Naív naív naív naív naív naív naív naív naív naív naív naív
 Elég volt. Elég... Elég volt már. Vége... miért hazudott?
 Ostoba ostoba ostoba ostoba ostoba ostoba ostoba ostoba ostoba
 - Elég volt!!! ELÉÉÉÉÉG! - térdre zuhant, egyenesen egy pocsolyába. Arcát az ég felé fordította, úgy próbálta magából kiüvölteni fájdalmát. Nem sikerült. Túl sok volt belõle. Az esõcseppek most is kisegítették: eltorzult arcára könnyeket festettek. Térdelt az egyre mélyülõ pocsolyában, és egész testében reszketett a gyûlölettõl és fájdalomtól. Ezt választotta. Így könnyebb.
 Kipp-kopp.

 A kikötõi raktárépület élettõl nyüzsgött, mint mindig - de ezúttal nem csak patkányok hada mocorgott a sötétben. Szürke csuklyás alakok serénykedtek az árnyak közt, a környéket fürkészték, vagy csak pihentek odabent.
 Vezetõjük pihenni próbált éppen, mikor bizalmasa, állandó jobbkeze hozzálépett.
 - Megtaláltuk õket. Illetve csak egyiküket. A felderítõkkel végzett. Egyedül Lario tért vissza. Már kiszenvedett. Csoda, hogy egyáltalán eddig eljutott. Valami démonról dadogott halála elõtt.
 Kérdõn felemelt szemöldök képében érkezett a válasz.
 - Már intézkedtem. Természetesen kizárt, hogy megidéztek volna egy démont. A fél város a feje tetején állna mostanra. Megkettõztem az õrséget és újabb felderítõket küldtem ki.
 - Amint hallom... felesleges volt. Itt vannak. Saját területünkön akarnak megütközni velünk. Ostobábbak, mint hittem. - elégedetten felnevetett. S valóban, odakintrõl harc zaja szûrõdött be. Fojtott kiáltások, fémnek ütközõ fém hangja.
  Az eddig pihenõ alakok azonnal felpattantak s vezérük köré húzódtak.
 Feszülten figyeltek. Egy idõ után minden hang megszûnt odakint, csak az esõ dobolt a tetõn.
 Kipp-kopp.
 Léptek zaja. Súrlódó hang. Nyíló ajtó nyikorgása. Villám fénye rajzolta körbe az ajtóban álló alakot. Egyedül volt és sebesült. Kardját maga után húzva sántikált be. Vér borította és apró sebek. Szörnyû látványt nyújtott, de nem ettõl rándult görcsbe a csuklyások gyomra s nem is az idegen szemei mélyén megbúvó gyûlölettõl vagy az eszelõs, torz vigyortól.
 Alakja körül árnyak kavarogtak, alig kivehetõ, formátlan árnyak. Gyilkosukat követõ holt lelkek. A bosszú és harag nem engedte õket elmenni, úgy tartotta õket fogva, mint molylepkét a lámpások fénye.
 - Mire vártok? Egyedül van. Öljétek meg!
 Könnyebb volt mondani, mint megtenni. Egyszerre rontottak rá, tucatnyian egy ellen, mégsem úgy alakult, ahogy kellett volna. Sarel üvöltve vetette magát elõre, combsebérõl megfeledkezve lendült támadásba. Hárított egy alulról jövõ kardcsapást, majd félrehajolt egy hajítótõr elõl - halántékáról keskeny vérpatak indult meg, ahogy éppen csak sikerült kikerülnie. Négy ellenfelét levágta, mire megsebezték. Egyszerre hárman döftek felé. Egyikük támadását hárította, a másik éppen csak súrolta, de a harmadik egyenesen a mellkasába fúródott.
  Megsérült a tüdõm. Most...

 Hátraugrott és elõkapott egy gondosan elõkészített fiolát, aminek tû volt a végén. Mielõtt ellenfelei észbekaphattak volna, már bele is döfte a karjába. Egy vagyonba került, de megérte az árát. Egy pillanatra megszédült, aztán a harci drog hatni kezdett.  Nyolcan álltak még elõtte. Húsz szívdobbanás múlva mind holtan feküdtek.
 Már csak ketten.
 A vezér Õ a gyilkos õ ölte meg õ lõtte hátba ezért fizetni fog drágán megfizet és a másik nem érdekel csak utamban van nem számít csak ne álljon az utamba nekem a másik kell döbbenten, megbabonázva nézték.
 A drog tompította a fájdalmat és emberfeletti reflexeket biztosított. De nem tett sebezhetetlenné. A testõrök nem véletlenül lettek testõrré: jó harcosok voltak. Legalább féltucat, önmagában is halálos sebet kapott.
 Még hat lépés...
 A vezér elõhúzta kardját. Bizalmasa inkább hátrébb lépett. Rettegés öntötte el azoktól a szemektõl. És a gomolygó árnyaktól.
 ...három...
 Már nem hallotta az esõ surrogását. Látni is alig látott valamit.
 ...kettõ...
 Észre sem vette, hogy a két alak mögötti ablakon fény szûrõdik be. A hajnallal eljött a vihar vége is. A vöröslõ napkorong nekiveselkedett mindennapi útjának az égen.
 ...egy...
 Csak a gyilkost látta maga elõtt. Utolsó erejével felemelte kardját és elõrelendült. Szemei már nem ezt a világot látták. Légies, karcsú alak állt elõtte. Mosolygott rá, vállig érõ hajával játszadozott a szél. Két könnycsepp indult útnak a férfi szemeibõl.
 A nap ebben a pillanatban emelkedett a horizont fölé.
 Szúrt.
 Kipp-kopp.

A BEFEJEZÉS:

 - Hihetetlen. Már azt hittem végez mindkettõnkkel. Meghalt, ugye?
 - Úgy néz ki. De a válogatott testõreid csapnivalóak.
 - El sem hiszem... Mint egy démon! A Sárkányoknak hála az utolsó pillanatban elhagyta az ereje.
 - Nem. Elvérzett.
 - El..
 - Menjünk. Mielõtt a társai úgy döntenek, hogy õk is bosszút akarnak állni. A Tõr futni hagyja õket. Nem éri meg üldözni õket.

 Az ablakon besütõ napfényben szétfoszlottak a holttest körül kavargó árnyak. Nem volt már, ami ide kösse õket.

B BEFEJEZÉS:

Néma csend borult a raktárépületre. Egyetlen alak maradt talpon, a többiek megúnt játékbabákként hevertek a padlón. Döbbenten nézte legyõzhetetlennek hitt vezérét s a gyilkosát. Szemeiben félelem szûkölt.
- Hihetetlen... ez nem igaz... csak álmodom...
Pedig nem álom volt. A rút, kegyetlen valóság nevetett rá a felkelõ nap sugaraiban. Egyenesen a fekete gyilkosra sütött a nap fénye. A körötte kavargó árnyak lassan oszlásnak indultak. Hamarosan csak két foszlány maradt. Egyikük Sarel felõl indult, a másik a csuklyások vezérétõl. Egyre feljebb táncoltak míg össze nem találkoztak. Egymást rég nem látott szerelmesekként simultak össze, majd õk is szétfoszlottak a fényben.

Nem volt már, ami ide kösse õket.

[Exo]

Köszönöm szépen a dícséreteket!

[Damnatus]

Hali!

Rounin
Ha mindkettõ tetszik, akkor azt próbáld meg hozzáragasztani, amelyik a nagyobb hatást okozza, amelyik meghökkent. Utána leírod a másik befejezést is.
Vagy elõbb írdd a szomorú(bb) befejezést, és aztán olvashassuk feloldásként a vidámat.

[kisvirag]

humm
hat szvsz egyik sem tul vidám
de ennek ellenére, piszok jó


a B befejezés meglepõbb, de fogalmazásilag kevésbé ütõs, mint az A, talán, ha csiszolsz még rajta egy pöttyet

egyébként grat grat

[kisvirag]

Unottan, keserûségtõl teljesen lógatták lábukat az esõfelhõk, a pillanatra várva, mikor kisírhatják magukból világraszóló bánatuk. Az égiek végre úgy gondolták, ideje, hogy a felhõk könnyítsenek magukon, és hatalmas dörrenéssel, és szaggató villanással eresztették meg az égi áldást, az angyalok könnyeit.
Felnéztem. Kövér, hatalmas cseppekben kezdett el esni, mikor oly nehezen szakad ki az emberbõl a sírás. Ember. Sírás... mi ez már nekem. Aztán egyre apróbb cseppek, egyre gyorsabban, és egyre többen estek. Végre belelendültek a sírásba, és hagyták, hogy a keresûség teljesen eltelítse, megkönnyítse õket.
Néhány tíz éve még én is vágytam néha sírni. Ma már õrültségnek tartom, hogy egyáltalán megfordult valaha is ilyen a fejemben. Gyengeség, és én erõs vagyok. Minden az enyém volt, és minden az enyém is, és az is marad.
A ruha  ázottan tapadt rám, nem érdekelt. Egy könnyed póló, világos vászonnadrág, ennyi volt csak rajtam, mit sem érdekelt, hogy még csak tavasz van, és még fagyosak az angyalok könnyei. Sírjatok csak, sírjatok. Van, és lesz is miért.
Tegnap éjjel végre sikerült jóllaknom. Albert elszámította magát. Fiatal még, túlságosan is. Nem járhat túl az eszemen. Ma éjjel. Ma éjjel visszaszerzek mindent, amit ellopott tõlem, és kegyetlenül fog lakolni arcátlanságáért, amiért ki mert taszítani.
Reméltem, hogy van annyira megátalkodott, és biztos gyõzelmében, hogy nem választ másik menedéket. Ezt még én szereztem neki, ajándékul kapta tõlem. És így hálált meg mindent, amit érte tettem...

felsejlettek néhány száz éves emlékek... amikor én magam, még fiatal suttyóként, ugyanebben a városban... ehh. elhesegettem a gondolatot. Ibndar akkor már vén volt, vénebb, mint a római országút, és bele volt keseredve öröklétének átkos terhébe. Megváltás volt neki, amit tettem...

De én. Bennem még forr a tettvágy, még annyi minden van, amit nem láttam, és érzem, érzem a változás szelét, valami nagy dolog fog történni az emberek közt. Megszelídítenek olyan erõket, melyeket eddig még mi sem uralhattunk igazán. Egyre mélyebbre kerülnek a realitás, és fizika talaján, és egyre távolabb a mi világunktól. Lassan elfelejtik a rémmeséiket rólunk, és még ha valaki el is hinné közülük, hogy létezünk, bolondnak nézik, és gondosan elzárják. Nincs ennél szebb világ a számunkra. Ezt érzi Albert is.
De nem jött még el az õ ideje. Ez az én városom. Az én nyájam.

Nekiindultam az éjszakának. Tudtam, hogy közel a hajnal, és tudtam, hogy ha most nem járok sikerrel, Albert gyõz. De biztos voltam abban, hogy enyém lesz a dicsõség.
A házmég mindig csodálatos volt. Ódon, kovácsoltvas kapuja már nem nyikorgott, pedig mennyire édes volt az a hátborzongató hang. De most örültem, hogy csöndes. A szárnyas, démoni vízköpõk gonoszan néztek le rám, és ontották magukból az esõvizet. A csodás, faragott faajtón lomhán ült a kopogtató, a mûvészi ajtókilincs mint mindig, most is nehezen engedelmeskedett az elsõ nyomsának. Az elõcsarnok hideg és üres volt, már-már nyirkos. Hangosan koppant benne minden lépésem.

A kard, ami a kezemben volt már, még Ibndaré volt, azokból az idõkbõl, mikor még fajom képviselõi nem csak 1-1 városon, hanem egész országokon uralkodtak, az emberek közt jártak, nem kellett félniük a napfénytõl, és istenként imádták õket.  
Istenek is voltak, de nem a mennybõl, hanem a pokolból.
Ibndar mesélt nekem azokról az idõkrõl. De gyönyörû is lehetett... de már õ is csak hallomásból, és õsi emlékeibõl ismerte a napfényt... már az õ teremtõjének is halálosak voltak ezek a sugarak.

Megráztam a fejem. Most nem kalandozhatok ilyeneken. Albert még csak tudni sem tudott ezekrõl a mesékrõl. Már akkor is forrófejûnek, és nyughatatlannak tartottam, és valahogy éreztem, hogy ellenem fog fordulni. Talán a családja miatt? Talán azért, mert elvettem az életét? Talán azért, mert hatalmat adtam a kezébe? Ki tudja. De ma. ma megküzdünk.

Észre sem vettem, mikor ért az elõtérbe, de egyszercsak ott volt. Az a kaján, sokat sejtetõ gúnyos mosoly most is letörölhetetlen volt az arcáról.
Tudtam, hogy várt. Kezében penge, tõlem kapta, én pedig Ibndartól. Ismertem minden karcolását, minden ívát, minden díszítését, többszázéves történetét, ami az én történetem is volt.

Csattan a két penge, és éreztem a bizsergést a kardomban, szinte ujjongott, hogy végre nem a gyakorlótõr pengéjén, hanem ismerõs kardon pendülhet meg.
Könnyedén hárítottam, és szúrtam. Ibndar kardja is ismerte az én kardom minden rezdülését, és mozdulatát. Testvérek voltak, örök harcban.

Talán ha lát valaki minket, el sem hiszi, amit lát. Légies könnyedség, és emberfeletti gyorsaság, a kard mûvészete.
Nem siettem. Hagytam, hogy a penge kiélvezhesse többszázéves hallgatása után a harcot. Éreztem benne az örömöt, és ez engem is feltüzelt.  Albert mindig is lassabb volt nálam egy kicsit. Most is. De jó tanítvány volt. Csodálatosan vívott. Talán õt is áthatotta a penge boldogsága. Játszottunk.

De a hajnal egyre közelebb ért, és egyre szorítóbbá vált a döntés. Felhagytam a játszadozással. Keményen, és komolyan léptem oda, immáron figurák nélkül. A pengék megfeszültek, tudták, hogy vége a játéknak, és komolyan forsultak egymással szembe, nekifeszültek egymásnak, sisteregtek, jajgattak az erõlködéstõl.

Albert gyenge volt hozzám. Éreztem. Érezte. De küzdött. Jól, és a feladás legapróbb gondolata nélkül, az utolsó pillanatig küzdve.

De eljött ez a pillanat. Egy elegáns szúrás, majd egy kísért vágás. Két apró, de erõteljes mozdulat, és Albert nem állt többé az utamba. Jó fiam volt. De még túl fiatal ahhoz, hogy félreáálíthasson. Tudtam, hogy egyszer majd, lesz valaki, aki erõsebb lesz nálam...de....

A rózsaujjú hajnal elsõ, a viharfellegeken pajkosan átszúró sugara átragyogott az elõcsarnokon, és kíváncsian, értetlenkedve nézte a két hamukupacot, melyek közt elejtve, két gyönyörûen munkált, õsi kard feküdt.

[Damnatus]

Hali!

kisvirag
Hozod a formád!  
Ha a két kard nem lenne a földön, akkor biztos lennék, hogy a két kupac a test és a fej. Bár így is 95% biztos vagyok benne, hogy a gyõztes vámpír Albert menedékében pihen.

[Exo]

Rounin: fantasztikus a prózád, nagyon bejönnek ezek a fantasy-rpg jellegû történetek. És személy szerint a B ending-et javasolnám.  

Próbálok idõt kicsikarni, hogy kisvirágét is el tudjam olvasni...

[kisvirag]

Damnatus: umm, ehh...
asszem neked nem az a veg jott le...

de egyebkent, meg en sem dontottem, h mi a alodi. de itt mind2en meghaltak, mert ul keson vagta le, es a hajna mar bekandikalt

[Damnatus]

Hali!

Erre a befejezésre is gondoltam, a két kard miatt, de
" rózsaujjú hajnal elsõ, a viharfellegeken pajkosan átszúró sugara átragyogott az elõcsarnokon, és kíváncsian, értetlenkedve nézte a két hamukupacot,"
neki még az egyik vámpírt látnia kellett volna...
nameg a vágásssal való végzéssel a lefejezésre gondoltam, akkor meg 3 kupacnak kéne lennie. Igaz, a dramaturgiában, Albert idõhúzásában benne volt az, hogy arra játszik, hogy világos legyen. Ha a végét kicsit átfogalmazod, akkor szerintem tisztább lesz

[Rounin]

Damnatus: rendben, máskor nem hagyok döntési lehetõséget. Bár valószínû, hogy nem túl gyakran lesz kettõs befejezés. Ez egyedi eset, ahol egyszerûen képtelen voltam dönteni.

Kisvirág: fogalmazásilag valóban "gyengébb" (grr, ezt de rossz leírni ) de most már marad így. Amúgy kössz. És kölcsön brutál visszajár alapon fogadd leborulásmentes rajongásomat remélem ezt a világot még továbbviszed és nem utolsó megmozdulásod benne.

Exo : Egy darabig nem lesz ilyen rpg-fantasy írás, ti. egy fantasy-sci-fi hibriden dolgozom, valamint a Tragédia folytatása vár befejezésre Sajnos már régóta

Amúgy.
Kisvirág írásában nekem is a mindkét vámpír halott befejezés jött le. Fogalmam sincs miért, lehet hogy csak a legsötétebb befejezésekre való hajlamom tört elõ

[Damnatus]

Hali!

Nameg kisvirag E/1-ben írta a történetet! Ezért nem halhatott meg a fõhõs!

[kisvirag]

Damnatus: LOL


nem egy utolso indok