Írások

[Saori]

Soridan: OK..feladtam....nekem mindegy...

[Ramiz]

Ritkán van ihletem versre, inkább ilyen egyoldalas izé... ötperceseket írok. Ezt az alant következőt spec egy szekrényben írtam. ("Büntiben"... )

Megismerni a gon-t

[Moloko]

Soridan, én remélem vissza rakod azt a verset...

[Moloko]

Originally posted by Ramiz
Ritkán van ihletem versre, inkább ilyen egyoldalas izé... ötperceseket írok. Ezt az alant következőt spec egy szekrényben írtam. ("Büntiben"... )

Megismerni a gon-t

ajánlom figyelmedbe a köv könyvet:
Abe Kobo: Dobozember
(én ugyan nem tudtam végigolvasni, de azért neked hajrá )

[ElfWarrior]

Márciusi hideg

Hideg mar csontig
Szél fújja át kabátod
Belül napsugár

[ElfWarrior]

Originally posted by Ramiz
Ritkán van ihletem versre, inkább ilyen egyoldalas izé... ötperceseket írok. Ezt az alant következőt spec egy szekrényben írtam. ("Büntiben"... )

Megismerni a gon-t

A fenti írást próbáltam meg továbbgondolni, íme itt az eredmény:
A gon visszatérése
Még lesz egy, ha ez nem túl borzalmas.

[Tiaro]

Ramiz: Nagyon jó ez az egyoldalas! Kellemes volt még ilyenkor is...
Elfwarrior pedig megoldotta a problémát, az élet mozgatórugója a 404-es hiba!
(Legalábbis én ezt szűrtem le belőle )

Most pedig vissza az alapokhoz: hangulatjelentés.

Vége a bulinak mára. Furcsa szó ez: az emberek azért járnak oda, hogy jól érezzék magukat. Én azért, hogy felejtsek, és hogy ne gondolkozzak legalább egy éjszakára- végül mégis mindegyik ugyanúgy végződik. Mint most. A haverok még bent ülnek az asztalnál, a lányok táncolnak, csak én sétállok itt a sötét, fagyos éjszakában. Hát igen:
Ma megint egyedül megyek haza. Rossz érzés a régi hőközpont mellett átmenni a kis erdősávon: alig húsz méteres, a csillagtalan sötétben mégse kellemes ilyenkor. Önkéntelenül is hátranézek, úgy érzem követ valami. Ha megállok, ő is megláll, ha továbbindulok, nesztelenülk követ tovább, nem szabadulhatok tőle. Kiérek a fák közül a térre: a hó fagyottan, élettelenül ropog a lábam alatt, a hold elbújt valamilyen nem is létező felhő mögé. Az égbolt egyszínű, majdnem fekete, a város komoran, némán tekint le rám. Hirtelen gondolattól vezérelve ülök le egy betonkockára. Jéghideg van, a számból fehér páraként szökik a meleg, de most nem zavar ez se. Ki kell szellőztetni a fejem, a fülem cseng még az üvöltő diszkózenétől. Erre talán ez a legalkalmasabb hely.
 Egy nagyon régi, és kedves beszélgetés emléke kísért, ami épp itt esett meg: akkor az alászálló, vörös nap egyszerű csodáját figyeltük. Most egyedül vagyok. Csak én, és az éjszaka. Előkotrom a szokásos cigit, kényelmes vontatottsággal pattintom fel a gyújtó tetejét, és beleszívok a füstbe. Az emlékek, gondolatok, érzelmek kavalkádja hiénafalkaként köröz a betondarab körül, csak arra várnak, hogy rámvethessék magukat. Lehunyom a szemem. Nem engedem közelebb őket, eldobom a még alig meggyújtott csikket, majd rövid töprengés után elhajítom a félig teli dobozt is. Valakinek holnap reggel jó napja lesz, ha megtalálja. Nem kell már ez se, hiszen ez is csak hazugság, mint annyi minden más. Ez se én vagyok: vagyis nem én voltam. Most már vagyok biztos semmiben. Felállok a hideg kőről, és elindulok a panelházak felé. Egy csendes, magányos szoba kell most, és egy régi-régi, szép dal. Már tudom is, hogy melyik. Zsebredugom a kezem, és hátra se nézek, pedig tudom, hogy megint a sarkamban van az a valami. Az árnyékomban, az elszórt csikkekben, a lábnyomaimban van most is, és csak arra vár, hogy egyszer megálljak.
Halkan felnevetek. Ha most lát valaki, biztos őrültnek néz...
C'est la vie. Egy mondat, mégis egy egész életet ki lehet vele fejezni. Mindenre rá lehet mondani, ahogy én is szoktam. Erre az estére is. C'est la vie.  
...kérdés, hogy megéri-e...?

[ElfWarrior]

Originally posted by Tiaro
Ramiz: Nagyon jó ez az egyoldalas! Kellemes volt még ilyenkor is...
Elfwarrior pedig megoldotta a problémát, az élet mozgatórugója a 404-es hiba!
(Legalábbis én ezt szűrtem le belőle )

Nekem sikerült letölteni, nem tudom, nálad mi lehet a problem. Azért kiteszem ide egy az egyben is.

A Gon visszatérése

Nem találtam a helyem ezen a világon ma sem. Bementem az iskolába, és hiába tudom a leckét, mert csak megy tovább az óra mindenki egy különcnek tart, aki tudja az anyagot, de egyébként olyan ódivatú, és egyszerre túl új is. Persze ezeket mind mástól halltottam, de egyik sem volt bíztatás.
Hazafelé a buszon az emberek sokfélék, de ha elbeszélgetnék velük, mind csak a maga nótáját fújná. Kár, sőt idegesít is. De azért nézem a fényeket, ami a lámpákból csordul ki, és megtörik a  busz oldalán végigfolyó vízcseppeken, és arra az időre lehiggadok.
Otthon próbálnám elmesélni, hogy mi az ami zavart okoz a rendszeremben, de megint egy
spirituális vitaest lesz csak belőle, meg a Vészhelyzet újabb része.
Aztán másnap már nem tudtam máshova szökni a belső zajok elől, mint egy titkos erdei túrára, persze éjszakaira. Nem hagytam levelet, mint az öngyilkosok, vagy a kétségbeesett, magával, és érzelmi viharaival megcsömörlött hisztis tinik.
Amikor kiértem az erdőbe, le***zlott rólam az összes dac, és inden egyszerűen csak volt.
Akkor visszatér belém, amit mostantól gon-nak hívnak.
A gyerekkor magabiztossága, hogy a világ úgy jó ahogy van, és minden jóban benne élünk.
Amikor másnap reggel megtértem a városba, és jeleztem, hogy hol vagyok, még egy darabig gon volt a legtöbb dolog, de szépen lassan kezdett újra visszakúszni a kismanó a fejembe, aki mindig megpróbálja elemezni a dolgokat, és megérteni, amit egyszerűen csak átélni kell. De aztán ez a tudás is messze szállt, és csak később látogatott meg az emléke, legnagyobb kétségbeesésem közben.

[Soridan]

Virágos réten szaladgálok,
Megbotlok hirtelen, s hasrabukok,
Orrom alatt volt egy tehénlepény,
Így jártam én, ó, szegény én

MOst jutott eszembe, ovódás emlékeim hatására

Másik:

Párbaj

Három kardvágás:
Egy szép. Egy tiszta. S végül -
Egy tökéletes.

[Bruce]

Originally posted by Ramiz
Elkésett üzenet

A nevetésem széttörhette volna a világot
Becsüllek téged, jáde kő -
A puha lágyság köntösébe bújva
Nem óvhat meg az ezüst szelence.

[/B]

Haaa... Hogy itt mik vannak! Végigolvastam a műveket, de ne kérjétek, hogy mindet egyesével jellemezzek... Legyen elég annyi, hogy mind tetszett

A fenti verset pedig azt hiszem értem! Na jó, ez így nem igaz... inkább csak érzem De onnan már csak pár lépés, és írok egy igazi elemzést is hozzá!

Idővel meg beküldöm a sajátjaimat is (verseket ne várjatok, én a novella és dráma műfajában utazom:D )

[Ramiz]

VÉGRE - lehet, hogy van valaki, aki tud segíteni nekem megérteni magamat! A könyvajánlást pedig kösz Angel, de már olvastam, ööö, nem vagyok biztos benne, hogy mindent értettem belőle , de azért tetszett - legalábbis megihletett. És örülök, hogy tetszett az egyoldalas --- akinek. Van még egy, mindjárt belinkelem, ha megtalálom. (De az elborult egy picit.) Tiaro: Ügyes! Hány hangulatod van még? Jó sokféle stílus találkozik itten.  A haikuk is tetszetősek, nem tudom, hogy szabályosak-e, de végül is mindegy (egész irodalomórai pályafutásomból az ragadt meg csak, hogy "költői szabadság"... )

[Soridan]

Originally posted by Bruce579

A fenti verset pedig azt hiszem értem! Na jó, ez így nem igaz... inkább csak érzem De onnan már csak pár lépés, és írok egy igazi elemzést is hozzá!

Én is ezt hittem először... azóta rájöttem, hogy amit értettem, az nem az amit érteni lehet még azon az értelmén kívül. Most már értem, hogy nem értem. Kíváncsi vagyok, mit fogsz kihámozni ebből a versből, mert én csak annyit , hogy tetszik.

[Bruce]

Originally posted by Soridan
azóta rájöttem, hogy amit értettem, az nem az amit érteni lehet még azon az értelmén kívül. Most már értem, hogy nem értem.  

Hehh... Ezt aztán jól megmagyaráztad... Egyébként lehet hogy igazad lesz, de hosszú még az éjszaka... Aztán meg ahogy a vak is mondta: majd meglátjuk.

[Ramiz]

Na megtaláltam: Megöltem a Földet

[Bruce]

Huhh... hát a hideg az végigfutott a hátomon. Meg vissza. Kicsit világvégehangulatú, nem?

Nos, ahogy ígértem, egyik írásommal én is beszállok, de ahhoz, hogy ezt belinkeljem, feltöltsem vhova, meg egyéb ilyen nyalánkságok, nos ahhoz láma vagyok, ezért csak idemásolom:

---------------------

Üzenet

1567. október 21. Emlékszem, őszi este volt. A nagy ablakokon keresztül kiválóan látszott, hogy kint esett az eső. Néha villámlott egyet. Az ebédlőben ültem, és az inas már a desszertet hozta be. A csillárban már halványultak a gyertyák, tüzük alig adott világosságot. De így talán jobban is tetszett. Illett a hangulatomhoz. Egy üveg Tokaji volt az asztalon; töltöttem magamnak egy pohárral. És vártam tovább. De a lány csak nem jött. Az asztalon még ott hevertek a vacsora maradványai. Egyedül voltam. És valahogy éreztem, hogy ez így marad.
Kilenc óra felé közeledett az idő, mikor a komornyik ünnepélyesen benyitott.
- Uram, a vendég megérkezett. - mondta. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni, mint általában. Pedig tudtam, hogy meg van lepődve, ahogy én is. Herald, az inasom rögtön tudta a dolgát: mire Scott, a komornyik bekísérte a lányt, a vacsorám utolsó morzsái is eltűntek. Az asztal úgy ragyogott, mintha egész eddig így vártam volna rá. Leült velem szembe, a másik végen. Akkor sokadszor fordult meg a fejemben, hogy jobb lenne egy rövidebb asztal. És csak néztem, néztem a tüneményt a terem túlfelén. Épp olyan gyönyörű volt, mint mindig. Mint amikor megismertem... Épp csak kissé mintha komorabb lett volna az átlagosnál. Mintha szomorúbb lett volna... Az a ruha volt rajta, amit akkor hordott, amikor megismerkedtünk. Mosolygott, de a szeme szomorú maradt.
- Gondolom... gondolom meglepődtél... egy kicsit... hogy... itt... vagyok.
Akadozva beszélt, mintha nehezen venné a levegőt. Sejtettem, sőt, tudtam miért. De nem akartam erre gondolni. Próbáltam elterelni róla a figyelmem.
- Mi tagadás... egy kissé. - válaszoltam. - De örülök, hogy itt vagy. Nézd Lilith...
- Csitt! Tudom, mit akarsz mondani. És nem érdekel. Csak azt akarom, hogy tudd, én mindig szerettelek, és szeretni is foglak. Várok rád.
- Én is szeretlek. De gondolom ezt is tudod.
- Nos, igen. Azóta sok mindent tudok. Ezért is várok rád. Tulajdonképpen csak ezért jöttem. De a te időd még nem jött el.
Ránéztem. Tagadhatatlan volt a különbség a régi Lilith és őközötte. Ő volt, és mégsem ő. Villám hasított az éjszakába. A gyertyák fénye már majdnem kihunyt, de a villám fénye megvilágította a testét. Láttam az arcát, láttam a testét, láttam a kezét, és láttam a széket, ahol ült...

Egy ló vágtatása... Nyílvesszők süvítése... Kardok vasának csattanása... És egy test zuhanása. Emlékek, melyektől sohasem szabadulok. Az a nyíl két szívet járt át egyszerre, és én nem tehettem semmit.

Scott kivezette a lányt. Kiittam a bort, és felvettem a kabátom. Mire a komornyik visszatért, már készen álltam.
- Elmegy, uram? - kérdezte.
- Igen, Scott. Meglátogatom a régi kedvesem.
Távozóban még meghagytam Scottnak, hogy az asztalt tetesse rendbe, mert még visszajövök. Mert hogy visszajövök, az biztos. Vagy így, vagy úgy.
Az istállóból kivezettettem a legjobb lovat, és meg sem álltam a temetőig. Nem kellett sokáig keresnem azt a bizonyos sírt. Kihúztam a kardom, miközben le nem vettem volna a szemem a feliratról: ,,Lilith Doenwood, 1541-1566. Emléke szívünkben él." Megremegett a kezem. ,,Várlak..." Tudom. Mint ahogy azt is, nem így, és nem most. Letettem az acélt, és ráborultam a sírra...

1989. október 21. A Halloway házaspár két halovány emberalakot látott, amint kézen fogva sétáltak a Doenwood kastély cseresznyefáinak árnyékában...

[Ramiz]

Hurrá! Valaki a nem-vers kategóriába száll be!
Méghozzá egy érdekes, szépen előadott történettel. Itt aztán tényleg összefonódik a szerelem és a halál, még inkább, mint Adynál (csak mert most róla tanulunk, azért jutott eszembe)
Bruce, csak azt tudom mondani: szállj be a többi írásoddal is De azért feltölthetnéd valahova, nem egy ördöngösség, segítek ha akarod - mert így körülményes lementeni.

[Tiaro]

Rendhagyó hangulatjelentés:

A tegnapi este megint furcsa volt. Csak a szokásos, de mégis valahogy más... valamit megváltoztatott. Egy régi barátommal beszélgettünk egy rekesz jenki sör mellett, úgy ahogy már nagyon rég nem. Furcsa dolgokat mondott, és akkor nem is igazán gondolkoztam el rajta. Hajnalban sétálltam haza, üres fejjel, egykedvűen... de nem úgy, ahogy szoktam. A hűséges követőm elmaradt az árnyakból, csak magam voltam, üresen, kiégetten, gondolatok, és érzelmek nélkül. Reggel alig bírtam felkelni, de muszáj volt- mire elkészültem a feladattal már mindenki elindult haza: a legtöbben vidéken laknak. Egykedvűen indultam megint haza, de... valami megváltozott. A nap fényesen ragyogott felettem, az ég igazi kék színben tündökölt, én pedig megálltam, és úgy éreztem, mintha megvilágosodtam volna. Fura volt. Nekidőltem egy szétvert padnak, és rágyújtottam, mintegy megszokásból. Furcsa gondolatok jártak a fejemben. Eddig tényleg úgy éreztem, mintha egy álomban éltem volna, pont mint ahogy abban a rajzfilmben, ami annyira megfogott, és rádöbbentem, hogy majd három éve egyhelyben járok... Ugyanazt az álmot láttam minden reggel, és este, nem a jelenben éltem, hanem a múltban- egy alternatív lehetőségben, és rá se jöttem, hogy ez nem a valóság. Persze más kérdés, hogy mi is valós, mégis... az ember érzi, hogy melyik melyik.
Ma reggel véget ért az álmom. Nem, nem ébredtem fel- azt hiszem, sosem fogok igazán- egyszerűen csak egy újabb kezdődött. Egy új álom, hol nincs örökké éjszaka, ahol néha valóban, igazán kisüt a nap, csak észre kell venni a felhők között. majdnem felnevettem a pad mellett. Ennyi lenne az egész? Ilyen egyszerű? Spike életének értelme az volt, hogy keresett valamit, amit elvesztett. Én azt keresem, ami még sose volt igazán az enyém. Nagy különbség.
Nagyon nagy. Rájöttem a megoldásra: nem keresek tovább semmit. Hagyom, hogy engem találjon meg az. Ennyi az egész. Egyszerűnek hangzik. Majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Egy barátom szerint sose változhatunk meg igazán. Ez így is van: nem fogok sokat változni, de mégis fogok valamennyit: most, hogy ráébredtem erre a másik álomra, úgy érzem, máris változott valami. Eldobtam a cigit, és komolyan elhatároztam, hogy lassanként le fogok szokni.
Már nincs rá szükségem.
A liftben már nem gondolkoztam semmin, egy feliratot néztem, amit én véstem a koszos fémlemezre nemrég:
Life is but a dream.
Talán ideje lenne alávésni:

...and no dream last forever.

[Soridan]

Originally posted by Tiaro
Rendhagyó hangulatjelentés:
Life is but a dream.
Talán ideje lenne alávésni:

...and no dream last forever.

Szép nagyon,d e néha eltöprengek: hogy-hogy még élsz??? No offense man, de nagyon negatívak a hullámaid (by Csodabogár)

[Tiaro]

ööööö... ez egy nagyon érdekes kérdés. Az biztos, hogy komolyan sose jutott eszembe, hogy öngyilkos legyek: egyszerűen túlságosan szeretek élni ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjek, másrészt lélekben mindig is optimista voltam, csak igyekszem elfojtani magamban... Egyébként milyen negatív hullámok? Asszem ez volt eddig a legpozitívabb hangulatjelentésem...

[Soridan]

Originally posted by Tiaro
Egyébként milyen negatív hullámok? Asszem ez volt eddig a legpozitívabb hangulatjelentésem...

ööö... csak vicceltem Egyébként az összesre gondoltam, azért többesszámban

[Bruce]

Soridan, figyelmedbe ajánlom a kövtkező részletet:
"nincs örökké éjszaka, ahol néha valóban, igazán kisüt a nap, csak észre kell venni a felhők között. "
Egyébként nagyon is világos, hogy miért él még: aki kiírja/kibeszéli/kifesti/kizenéli/stb. magából a negatív hullámokat, abban több marad a jóból

Ramiz: Köszi mind a dicséretet, mind a segítséget - szükség lesz rá... addig is itt az egyik első (állítólag) jobb művem.

------------------

A láng

1848. március 14.

  Halk sercegés hasított az éjszakába: gyufát, majd arról gyertyát gyújtottak.
  "Megszülettem. Egy kis láng, melynek az élete rövid, de soha nem lehet tudni, mire lesz képes, minek lesz elindítója. Egy férfi jött, kezében tollal, papírral. Leült, majd írni kezdett. Arca fakó volt és színtelen. De én éreztem valamit: egy szikrát, mely arra várt, hogy elborítsa elméjét. Hirtelen új lapot vett, új műbe fogott. Arca már nem azé volt, aki az előbb ideült. Egy új embert láttam, kinek szeme szinte lángban égett, mialatt a sorokat rótta. Olyan embert láttam, aki le akarja vetni láncait, hogy börtönéből kitörjön. A bensejében eddig csak lappangó kis szikra tüzet fogott, és hamarosan őrjítő forróság öntötte el: a harc heve. Megérezte jövőjét, azt, ami történni fog, de nem bánta. Ő csak írt, rendíthetetlenül. Tudta, a holnapi nap nagy nap lesz. Már hallani lehetett, hogy miközben a versét írja, mondja a refrént: ...rabok tovább nem leszünk!
  Letette a tollat. Érezte: eljött az idő. Elfújta a gyertyát, de én még éltem. Nem. Nem a gyertya lángja voltam, hanem az övé, az ő lelkében éltem. Ott voltam szívében, miközben a Nemzeti Dalt írta, ott voltam, mikor először elszavalta, és ott voltam, mikor meghalt..."
  De a láng tovább élt. Ő mindannyiunk szívében ott van; ég, míg álmaink meg nem valósulnak, vagy míg el nem nyel minket a feledés homálya.

[Tiaro]

Na, végre el is olvastam, amiket írtatok. A megöltem a földet nagyon aranyos, a főhősről sütő értetlenség nagyon eltalált, a hangulata is kellőképpen közönyös, grat a novelláért. Az üzenet jól lett megírva, a stílus is jó, csak annyi javaslatom lenne, hogy egy kicsit szánj rá több időt, és írd le hosszabban, mert így olyan rövid lett, mintha elsietted volna, nem olyan hangsúlyos a végén a csattanó. A láng viszont pont jó úgy, ahogy van, bár nem vagyok túl hazafias természet, de ennyi még bejött. Nnnna... szuperokos kritikánkat hallották, további kellemes írkálást...

[Ramiz]

Welcome back, Tiaro Vissza a gyökerekhez? (CB) Ebből még avatárcsere lehet...

Az öngyilkosságról meg eszembe jutott egy versike, előkapartam valahonnan. Még tavaly írtam, volt egy rossz időszakom. Senki nem vette észre. Nem barát vagy szerelem mentett meg, hanem a belénk égetett állati ösztön, a létfenntartás vasbilincse. Azóta megismertem egy-két jó dolgot (animék & fórumozás). Az internet életet menthet... Persze nem tudhatom, milyen mély a pocsolya, amíg bele nem léptem - talán nem volt komoly. Elfelejtettem, mert el akartam. A verset azért megtartottam.

---------------------------------------------------------------------

AZ EGYETLEN ELLENFELEM

Úgy érzem, már nem bírom erővel
Fáradt vagyok tovább törni az utat
A kötél a hurokkal otthon készen várt...
Most fáradtan ülök. Az óra tízet mutat.
Miért vagyok gyenge? Hisz' szomjazom a halált!
... Ma is legyőzött az életösztön.

Lassan haldokló percek, órák megint
Szürke napok, piszkos-mocskos masszaként
Gyűlölnek! Kiszállok. Konyhakést élezek.
Vajon sikerül? Körmömön próbálom az élét.
Utolsó szívdobbanás, utolsó nagy lélegzet...
... Ma is legyőzött az életösztön.

Hiába keresek, zárt ajtókra, zárt szívekre bukkanok
Hiszek, de vigasz már abban sem találok
"Mindegy vagyok"... csak kapaszkodom e ténybe
Éjszaka van, vonatra várok, remegve állok
És megigézve bámulok a közeledő fénybe
... Ma még legyőzött az életösztön.

---------------------------------------------------------------------

U.i.: Örülök, ha tetszettek, amiket írtam. Örülnék a kritikának is az első kettőről (topic elején).

[Tiaro]

Ha jól emékszem, az egyikről már írtam kritikát pmben. A másikról majd akkor, ha nyugodt körülmények között el tudom olvasni, most ugyanis mindjárt elalszok...


Na nézzük, mi is illik ide...

Maradjunk a vidám témáknál, itt egy rövidke gondolatsor, emélkedés, vagy ilyemi, még régebbről.

Meghalni

Elaludni csendben, mélyen
A kőszagú sötétségben
Ott, oly lent az örök télben
Hideg, csillagtalan éjben
Szétszóródni jeges szélben
Elhamvadni láng hevében
Elmerülni csend vizében
Megszűnni a semmiségben.

[Xaga]

Tiaro nem akarsz költőnek menni??? Nagyon szépek a verseid.

[noriko]

Originally posted by Ramiz
U.i.: Örülök, ha tetszettek, amiket írtam. Örülnék a kritikának is az első kettőről (topic elején).

Kedves Ramiz!
Olvastam felhívásod, hogy kritikára vágysz...azt annyira nem fogsz tőlem kapni, de a véleményem szívesen leírom, ha az is megfelel:)  
Előszöris nagyon nagyon örülök, hogy betetted a post végére ezt a felszólítást, ugyanis így visszanéztem az első oldalra, és akkor vettem észre, hogy szégyenszemre nem olvastam el a Sors című irományod! Na most pótoltam!! Sajnos a Metropolist még nem láttam, pedig biztos értékelhetőbb lenne a hozzászólásom, ha ismerném a Sors alapját. Nagyon nagyon tetszett ez a ballada(ha már annak nevezted)! Egyszer olvastam egy novellát, amiben volt egy hasonló helyzet, a főhős megtudja magáról hogy robot, és az összes emléke csak programozás eredménye. Már azon is napokig borzongtam, erre is emlékszem. Hősöd helyzete annál fokozottabb, hisz nem csak énjét veszti el, hanem hitét, vallását, meggyőződését is! És csak nehezíti a helyzetet az öngyilkosságra való képtelensége is. Talán nincs is annál kétségbeejtőbb dolog, ha valaki körül összeomlik saját világa, hirtelen teljesen elveszti önmagát. Gyenge kísérletem a megértésre: addig nem terjed racionalitásom, hogy elképzeljem annak a lehetőségét, hogy robot vagyok, vagy a Mátrix rabja, vagy ilyesmi, de nagyon alap szinten már egy olyan gondolat is nyugtalanítana, ha így 21 év után megtudnám, hogy örökbefogadtak, vagy hogy él valahol egy ikertestvérem vagy ilyesmi. egyszóval ha kiderülne, hogy a mostani életem egyfajta hazugság. Ha erre a gondolatra koncentrálok, az így kapott hátborzongás köbe közelítheti hősöd érzelmi világát. (és talán csak közelítheti). És eddig csak az alaptörténetről írtam, a szerelmi szál és a befejezés (különösen a befejezés!!) külön elemzést/áradozást érdemelne, de nem terhellek tovább ilyemivel;)  csak még annyit, hogy tetszik, hogy a végét az olvasó döntheti el, ez ugyanaz a kérdés minthogy a vizespohár most akkor félig tele van vagy félig üres:p  (optimizmus vs pesszimizmus rulez:D ). a másikat most fogom megnézni, nem akartam hogy összekeveredjen a kettő hatása
üdv, noriko

Edit: a másikról a véleményem pm-be is belefért. ott írtam.

[Tiaro]

Hmm, úgy látom Noriko szépen megoldota a problémát, úgyhogy nekem nincs is már dolgom...

Azért mégiscsak pár szó, mert na...

Az Egyetlen ellenfelemről: Címválasztás +1 piros pont, My only enemy az egyik kedvenc számom az American Hi-Fi től. A lényegi dolgokkal sincs semmi baj, a rövid felvillanó képek, zavart majdnem tőmondatok nagyszerűen hozzák a megfelelő hangulatot, csak a hosszú sorok zavartak egy kicsit, eltontották a ritmusát az egésznek. Ha viszont pont az volt a cél, akkor grat érte.

Asszem a hajnali merengőről nem esett még szó, most végre a megfelelő körülmények mellett újra olvastam. Nos, kellőképpen nyomottnak tűnik, és az egyszerű, nyugodtnak tűnő gondolatok mögé sok mindent bele lehet érteni. Nagyon szép darab, főleg mert gyakran gondolkozok én is efféléken ilyen hangulatban, úghogy át tudom érezni, mit akartál átadni a sorokban...

Xaga: mindig is költő, író, vagy valami művész-emberke akartam lenni, de be kell látni, ezekből nem nagyon lehet manapság megélni... így hát maradtak az egyesek meg a nullák. Majd ha jól megy a biznisz, lesz idő ilyenekre is... remélem. Ez még igen messzi dolognak tűnik...

[ElfWarrior]

Originally posted by Tiaro

Xaga: mindig is költő, író, vagy valami művész-emberke akartam lenni, de be kell látni, ezekből nem nagyon lehet manapság megélni... így hát maradtak az egyesek meg a nullák. Majd ha jól megy a biznisz, lesz idő ilyenekre is... remélem. Ez még igen messzi dolognak tűnik...

Azért ha sikerül egy kiadót meggyőznöd, akkor keresetkiegészítésnek nem lenne rossz.
És majd kérnék kritikát én is az írásaimról, hogy annak megfelelően módosítsam a témát.

[Tiaro]

És hogy ne csak prédikáljak, itt egy elborult, de már régi darab:

A test

Kitépném én szememet szívesen,
Csak hogy ne lássam e sötét világ
Szennyes mocskait, s ködös fénytelen
Útjait, mik végtelen
Loholnak a sötétbe.

Kitépném én tüdőmet is hamar,
Csak hogy az elmúlás bűzét szívni
ne kelljen együtt a maró-fanyar
Léggel, ami eltakar
Megannyi rút titkokat.

Kitépném az agyam, ha tehetném,
Csak azért, hogy lelketlenségetek,
Testvéreim, észre ne vehetném
Mert én biz azt szeretném
Ha ti is szeretnétek.

S kitépném én szívemet, leginkább,
Csak hogy te, gyönyörű néma úrnőm
Raj keresztül lelkemet ne innád
Cseppenként, vagy legalább
Hamar elfelejteném.
El én.

Asszem még ez se volt:

A Hold testvére

Láttad már a Holdat éjjel,
Fekete vízű tó fölött?
Érezted-e hideg fényét,
Mi ezüstszínbe öltözött?
Félted-e őrült árnyait,
Lidércfénye játékait?
Ezüst habok sötétjében
Tajtékot az est vizében?
A Hold csupán tolvaj festő
Naptól lopott fénnyel álmod
Hamis kísértetképeket
Fekete-fehér világot...
Én a Hold testvére vagyok,
Hamis álmot álmodhatok
-Fekete tintával vetek
Fehér lapra ily kéeket.
Oly színes minden lidércem,
Miért sötét hát? Nem értem...
Színes álmokat lopok csak
A halott színű lapoknak.
Minden színt a napnak hagyok
-Én a Hold testvére vagyok.

És egy emlék egy zenesuliról egy másik furcsa napon
(kicsit talán ez is Lovecraftos lett... )

A zeneakadémia

Ősi téglák, ősi dohszag
zajos kakofónia
Más csengése van a hangnak
Más a visszhang, más a fény is
Más világa ez a dalnak
lüktet ezer zongora
harsog ezer harsona
rikolt ezer trombita
dúdol ezer fuvola
őrült disszharmónia
Ősi álmok ősi terme
Rejt mélyen ezernyi titkot
Szól a káosz szülte zene
lidérces szimfónia
Megborzong tőle az elme
zokog ezer zongora
krákog ezer harsona
suttog ezer trombita
zizzen ezer fuvola
síró melankólia
Ősi álmodó épület
Fent a nyüzsgő semmi fölött
Egy világban, hol emberek
Más álmaira irigyek
Ahol remélni se lehet
tombol ezer zongora
bömböl ezer harsona
ordít ezer trombita
sikít ezer fuvola
zajos kakofónia
Ősi folyosók ős mélyén
Felharsan a semmi dala
Puszta falak zúgnak zenét
énekelni kezd éjszaka
a Zeneakadémia.

[Tiaro]

Jah, és még egy.

A múzsa

Feltámadt a költő
érzem a fejemben
gyönyörű angyal-nő
kárhozott szívemben
sír, és kacag egyre
visszhangja cseng egyre
-itt, belül.

Érzéseit érzem,
álmait álmodom
ha lehunyom szemem,
ő száll démonszárnyon
a semmi közepén
szívem fagyos szelén
-itt, belül.

Egyre többet akar
nem gondolva velem
számmal szólni akar
éjjel súgdos nekem
ezernyi szép vágyat
félelmes csodákat
-itt, belül.

Egyre issza vérem
pusztítja a lelkem
kacagja szerelmem,
én mégi szeretem
el nem feledhetem
el nem temethetem
-itt, belül.

Ő akar ölelni
ő akar remélni
ő akar szeretni
álmokat megélni
minden hitem ő csak
vágyai kavargnak
-itt, belül.

Soha ne hagyj engem
fényes istennő el
félek hogyha fejem
lehajtom, elszelel
és vissza ne jön már
és soha nem sír már
-itt, belül.

Táncolok vele hát
bár tudom, vesztem ő
szárnyakon szeljük át
a mélyben fetrengő
ősi, vén földeket
hiszem, ő is szeret
-itt, belül.

Örökös bál-éjjel
örökös küzdelem
kérdezem, nem felel
csak nevet, sír bennem
fekete istennőm
halálos szeretőm
-itt, belül...

Megjegyzés: Angel, erre a versre gondoltam. Azt hiszem, ezért írok.