Írások

[Ramiz]

Pirula versel.
Tanulja a haikut:
Szótagot számol.

[Pirula]

Nem csak haikuban
mozgok otthonosan hé!
Tankát is írok.

Persze csak ha kedvem van
és akad jó téma is.

[Ramiz]

Ülök, töprengek,
a hasam vakargatom.
Mi az a tanka?

[Pirula]

Egy ötsoros vers
öt, hét, öt, majd kétszer hét
szótaggal per sor.

Más megkötése nincs is.
Régebbi a haikunál.

[Ramiz]

Éjjel van, fürdök
monitorom fényében.
Szemem is ragyog:

Értem már! A tanka ez:
egy haiku farokkal.

[Pirula]

Örvendek hogy ezt az elméleti vitát is letudtuk. Most az egyszer viszont törekedtem arra hogy a mondanivalót is valamelyest a klasszikus követelményekhez igazítsam. Kíváncsi vagyok sikerült-e. Lehet mondani nyugodtan ha szar.


Zöld

Kacsák úszkáltak
csak az áradó Dunán,
barna volt a víz.

[Ramiz]

De mi itt a szar?
Biztosan az, amitől
A Duna barna.

Mert a versben nem lehet
hibát találni sehol.

[Selmo]

Esik az eső, követi utam. Vagy talán én követem őt. Esőben szélben lépkedek, kibontott hajjal, melyet cibál a szél. Csak megyek előre, követem a fekete útkígyót. Az esőt néha arcomba veri a szél, máskor meg kell állnom, mert a szél erőpróbának vet alá. Szemét és falevelek kavarognak a lábaim körül. Bambán bámulok le rájuk, miközben csak megyek előre. A lábfejem tocsog a vízben, de már nem fázik, a homlokomról vizpatakok csorognak lefelé, de csak megyek tovább előre. Hatalmas villanás és dörrenés, villám égeti bele képét a retinámba. A szél úgy dönt segíti haladásom, már-már vitorlát játszik a ruházatom. Mit sem látok a hajam miatt, így megyek csak előre. kanyarok alattam az út, néha fák szegélyezik az oldalát. Árnyékuk börtönrácssá változtatja az utat. Távoli fény tűnik fel, majd hamarosan eltűnik. Már nem fázok, már nincs hideg, csak megyek előre. Kettős fényszóró tűnik fel előttem és elvakít, de már el is tűnik, mintha csak álomkép lenne. Már nem látom az utat, csak megyek előre, már máshol járok, hol nincs hideg. Hegyeket látok és szikrázóan kék eget. Felhőtlen eget rajta a vándorló nappal, mely ontja melegét. Egy közeli villám zökkenti ki a gondolataimat. A ruhámból már patakok ömlenek a földre, de csak megyek tovább. Nem tudom miért, ezen el kellene gondolkoznom, ahhoz viszont meg kellene állnom, de azt nem lehet, ezért csak megyek, megyek tovább. Vár a narancsszín horizont. vagy csak én vágyom a horizontot? Nem tudom, csak megyek, megyek tovább...

[Necrid^]

Most élsz, Most örülj, hogy szép a nyár, Most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár!

[Pirula]

De mi itt a szar?
Biztosan az, amitől
A Duna barna.

Mert a versben nem lehet
hibát találni sehol.

Ajh... és egy kommenttel simán jobbat írsz mint az eredeti. Nem ér! Fogadjunk Oszkár súgott!

[Ramiz]

Ajh... és egy kommenttel simán jobbat írsz mint az eredeti. Nem ér! Fogadjunk Oszkár súgott!

Diktált.
Nyugi, az enyém nem igazi haiku stílusú, hiszen nem a környezet, a hangulat megfestése a célja néhány egyszerű szóval. Ez csak látszat-haiku. Csak olyan jól esett az a haikus válaszolgatás tegnap este.

[Ramiz]

Az állandó szorongás...

És a felhők végül leszakadtak az égről,
Ólomsúllyal, szélvihart támasztva
Zuhanni kezdtek felénk, de
Mi tovább rohantunk, mintha nem tudnánk a végről,
Mintha lenne holnap, de nincs okunk panaszra:
Saját testükkel verték belénk,
Aminek tudatában kellett volna lennünk régről,
A felhők, hát örüljünk most gyorsan a vigasznak
(Nem sok, de tán elég):

Legalább eddig odafent maradtak.

[Yakumo]

Most élsz, Most örülj, hogy szép a nyár, Most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár!

Hoppá, ez most meglepett Omár bácsitól!

[Toplák]

Ááááhhh régi szép emlékek... nyolcadikban erre ballagtunk el az isiből

(emlékek húzta könnycsepp gördül végig orcámon ) (az a sok suli-stúdióban eltöltött csajozás... ohhh )

[Toplák]

Hiába borzalmas dolog, ha az ember annyira ide oda van valamiért, hogy már annak a témájában alkot... ez már beteges... de nem letojom

Nesztek itt egy újabb naruto fan vicek vacak még pedig az én drága egyetlen rókucim szemszögéből

Kísértés

Én vagyok az erő, ami belőled árad
Csak hagyatéka lett a régi lángnak
Ami táplál, fel nem emészt
Én vagyok a kezdet, és messze a vég.

Én vagyok a tűz, ami soha ki nem alszik
Én vagyok a test, ami testbe nyugszik
Én vagyok az ész, ami élni enged
Én vagyok, barátom, Én vagyok benned.

Én vagyok az eleje sok ezer bajnak
Tőlem ered száz gyilkos gondolat
Én vagyok a gond, és Én tőlem retteg
Ezer csepp vér, amit a föld meg elnyelt.

Én vagyok az erőd, használd, barátom!
Én vagyok a segítő, én vagyok a démon!
Én vagyok a kézben, a gyilkos kés
Én vagyok a róka, és a nevem: kísértés!

Én vagyok az erő, ami belőled árad
Csak hagyatéka lett a régi lángnak
Ami táplál, fel nem emészt
Én vagyok a kezdet, és én leszek a vég.

[Larrodan]

Nem lehet...

Egyszer, bárhogy is erőlködöm,
Eljön az idő hiába kerülöm...
Hogyan történt? Magam sem tudom...
Csak Őt érzem, s hiányát nagyon.

Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem lehet...

Hetek jöttek, hónapok mentek...
Fel sem tűnt, de megszerettem,
S észrevétlenül lopta magát be,
Szívem legmélyére... annak rejtekébe...

Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem lehet...

Itt a nyár, mindennek vége...
Eljött a búcsú, de állok elébe...
"Ha szereted elengeded..."
Visszhangzik fejemben...

Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem lehet...

Maradok az ki eddig is voltam...
Az Őrző, ki vigyáz Rád a bajban...
Veled leszek mindig, ha kellek...
Bármi lesz is, nem feledlek...

Felejteném... Nem lehet...
Próbálkoznom... Nem lehet...
Bolond szívem hiába szeret...
Eszem tudja Nem, nem lehet...



Egy hajnalon...

Egyszer volt... vagy mégsem?
Nem is oly rég, egy álmos reggelen...
Kint még sötét, s odabent,
Nyitott ablakon lágy szellő lengedez.

Kincseket vigyáz, dédelget...
Álmokat... vidám képeket...
S Őt ki mindezt látja...
Egy lányt, kit betakar szárnya.

Csendesen szuszog, s nem tudja...
Az angyala mindig mellette van...
Ha szomorú vidítja... ha haragos csitítja...
Ha fáradt álomba ringatja...

Percek percek után telnek...
Közeleg a hajnal, s eső ered...
Álmos lustasággal kél felhők mögül a Nap...
Szórva szét a szobában megannyi fénysugarat...

Eljött az idő, mennie kell...
Egy utolsó finom éritéssel...
Cirógatja arcát, csal elő halvány mosolyt...
Búcsúzóul dob apró csókot...

S ahogy jött úgy száll... szél szárnyán el...
El a messzeségbe, s onnan figyel...



Jó éjt...

Leszáll az est, csillagok gyúlnak,
kicsiny kis manó most indul útnak.
Ablakodnál áll most éppen,
ablakkeret szegletében...

Nehéz zsákja vállát nyomja,
aludni fogsz, Ő már tudja.
Álomport szór szemedre,
s nézi, ahogy szenderegve,
langyos szellő ringat messze.

S utánad suttogja, arcod meg-meg cirógatva...
Jó éjt te Drága....



Ismét itt...

Ismét itt, fáradtan és elgyötörve,
bágyadtan, elcsigázva... összetörve...
Sötét az éj, csendes a magány,
nincs több dallam, nincs már csalogány.

Hiányzik lénye, hiányzik a lány,
ki oly nékem mint haldokló tájnak a tündöklő fénysugár...
Nélküle semmi vagyok, s nem más,
csak egy szenvedő, félkarú óriás.

Vele minden szebb, és sokkal egyszerűbb,
mellette újra dalolnak az égi csengettyűk...
Földöntúli szikra, ismert-ismeretlen ragyogás,
mindent elsöprő szédítő látomás.

Zöld fűben vidáman kergetőzve,
elfáradva... egymást ölelve...
Minden mást egészen elfeledve,
szerelemben boldogan szenderegve.

Kakas rikkant, szemem rebben,
szívem remeg, lelkem mereng.
...
...

Ismét itt... fáradtan és elgyötörve...
elcsigázva... összetörve...
Sötét az éj... csendes a magány...
nincs több dallam... nincs már csalogány...

[Lazzaret]

Hú ide is régen írtam már.
No akkor egy rövid Warhammer 40K-s csata történet szerü leírása

Megint hadjáratra küldött minket a Császár. Feladatul kaptuk egy Niewn nevű bolygó lázadóinak a leverését. Az ostobák elárulták az Isten Császárt ezért meg kell bűnhődniük. Mi, a Császár vadászai, könyörtelenül elpusztítjuk azokat, akik megzavarják a békét az univerzumban.
A Fregatt lassan közeledett a bolygóhoz, amikor a védelmi ütegek tüzet nyitottak ránk. A kapitány azonnal útnak indította a vadászokat a Gunshipekkel. Ezékiel elvesztése nagy csapás volt számunkra. Helyére Artemis könyvtáros került. Még fiatal volt, de már kiérdemelte azt, hogy velünk tartson a hadjáraton. A Gunshipek hamarosan elérték a légteret, és erősen rázkódni kezdtek a külső atmoszféra súrlódásától. Folyamatosan figyeltem a kijelzőn jelzet képeket. A mellettünk levő Gunshipet egy lézernyaláb érte el és fényes villanás kíséretében a hajóval együtt nyoma veszet. Újabb húsz gárdista esett martalékául a halálnak. A Gunshipek hamarosan elérték a földet a közeli Meyervin város közelében. A titkos szolgálat információi szerint innen irányították az egész undorító lázadást. A feladat egyszerű volt. El kellett pusztítanunk a helytartót és új a Császárhoz hű embert állítani a helyére. Hamarosan minden egység leérkezett és megkezdődött a kíméletlen harc a Vadászok és az eretnekek közt.
Csapataim lassan haladtak előre a romos területen, sokáig semmilyen ellenállásba sem ütköztünk. Amikor elértük a várost erős védelmi vonalba futottunk. Valószínű itt gyűjtötték össze a fő erőiket. A vadászokat 3 ezred alkotta. Az egyik a város északi felén szállt le és onnan próbált behatolni, a másik tartalékosként a város keleti pontján várakozott. Ők főleg motorosokból, rohamosztagosokból és Land Speederekből álltak, hogy bárhova könnyen eljuthassanak. Az én ezredem egy 10 km széles szakaszon próbált betörni a déli oldalon. Az én századom Artemis segítségével a fő csapás mérés volt az elsődleges feladat. Ha lehetet minden eretneket le kellett vadásznunk. A csapatomat háromfelé osztottam, a Predátorok és a Land Raider volt a jobb szárnyon a veterán osztaggal és Artemissel. A kettő csapatszállító Rhino tíz-tízfős taktikai egységgel alkotta a balszárnyat. Középen én és a rohamosztagosaink álltak lesben egy épület mögött Cerverus lépegető kíséretében. A taktika egyszerű volt. A balszárny előre indul, és magukra vonják a figyelmet. Amint elérik az előttük levő romos épületet, kiugranak, és a nehézfegyverekkel megpróbálják szétzilálni a fegyelmet az eretnek gárdisták között. Ekkor elindul a bal szár és szétlövi az ellenség tüzérségét, majd tovább nyomul előre és fedező tüzet adnak a Land Raidernek. Mi ekkor kiugrunk és ugró hátizsákainkat bevetve, közelharcban felmorzsoljuk őket. Addig is Cerverus fedezz minket a rohamgépágyújával minket.
A gárdisták teljesen beásták magukat. Amint megjött a jel a Rhinok megindultak, az ellenség azonnal tüzelni kezdett rájuk, de kárt nem tudtak benne tenni. A Rhinok a füstgránátjaikat is kilőtték, hogy nagyobb biztonságban legyenek. Hamarosan elérték a romokat. Ekkor megindult a jobb szárny is teljesen megzavarva az eretnekeket. Hamarosan három tüzérségi ágyút is elpusztítottunk. Ekkor halottam meg az ismerős hangot, amit egy Baziliszkusz ad ki amint tüzel. Pontosan a taktikai osztagokat vették célba. Hamarosan erős tűz alatt voltak. Hirtelen a semmiből bukkant fel még két gárdista Leman Russ tank. Ők tűz alá vették a Predátorokat, és az egyiket megsemmisítették. Apró darabokra szakadt szét a találat nyomán. Azonnal beleordítottam a telekomba, hogy a maradék egy Predator viszonozza a tüzet a két Leman Russ tank ellen. A lézerágyúk fénydárdái szétolvasztották az egyik Leman Russ első páncélját és hatalmas robbanással darabokra robbant. Sok eretnek gárdistát vitt magával a halálba a robbanás ereje. Eddigre a taktikai osztagok is folytatták a tüzelést a romokból megtizedelve a gárdisták sorait. A Land Raider is előre tört és tűz alá vette a másik Leman Russt. Az egyik lövése levitte a toronyágyút, a másik pedig a lánctalpakat tette tönkre. Ekkor mi is kiugrottunk a fedezékünk mögül és rohamra indultunk. Ekkor megint megszólalt a Baziliszkusz hangja és telibe találta a romos épületet, ahol a taktikai osztagok voltak. Elsöprő erővel szinte a földel tette egyenlővé a területet. Még a két Rhino is felrobbant a repeszektől és a törmelékektől. A teljes balszárny oda lett. Hamarosan tűz alá vettek minket a beásott gárdisták. Vrexum őrmester mellettem eset el. Még a Leman Russ sem adta fel a harcot és az oldal fegyverével szétlőtte a másik Predatort is. Ekkor értük el a vonalaikat. A Land Raiderből is özönlöttek ki a veterán gárdisták Artemis vezetésével. A Land Raider, amint elhagyta az utolsó Veterán is, minden fegyverét a Leman Russ felé fordította. Egyszerre tüzeltek a lézerágyúk és a nehéz sorozatvetők. Irtózatos erejük elöl nem volt menekvés. Hatalmas krátert hagyott maga után emlékül az utókornak miután felrobbant.
Végre elértük őket. Mielőtt még beugrottunk volna a kiépített védelmi állások mögé, valami megfoghatatlan erő vonzotta el a tekintetem az ellenségről. Artemis hatalmas erejét használva haragos vihart küldött az ellenségei felé, amely hatalmas hipertéri őrvényt kavart. A túlvilági őrvény a betonfalaktól kezdve a gárdistákig mindenkit elnyelt. Hatalmas pusztítást vitt végbe a soraik között. És végre mi is megbosszulhattuk a Császáron és elesett bajtársainkon esett. A fegyvereink hatalmas öldöklést vittek végbe és a végére még Cerverus is odaért. Elesett társai láttánk teljes őrjöngésbe kezdett, és aki elé került, abból jó, ha néhány darab testrész megmaradt. Hamarosan többen is futottak amerre csak láttak. De aki kitartott az mind elesett. A végén senki sem maradt állva ellenünk. A Land Raider is felfedezte a Baziliszkusz helyét, és ronccsá lőtte az egészet. Már csak egy parancsnoki Chimera volt hátra de elmenekültek előlünk.

Pár óra elteltével a Császár vadászai dicsőséges győzelmet arattak Meyervin városában.

[noriko]

Reinkarnáció

Hangya voltam
Eltapostak.

Ember vagyok
Eltaposlak!

[Meske]

Reinkarnáció

Hangya voltam
Eltapostak.

Ember vagyok
Eltaposlak!

Ez tetszik! 

(Adok +1 karmot! )

[Rounin]

Reinkarnáció

Hangya voltam
Eltapostak.

Ember vagyok
Eltaposlak!

Tömény kritika az emberiséggel szemben.

[Lazzaret]

Gyűlölöm

Gyűlölöm az életet, mert csak szenvedést okoz nekem.
Gyűlölöm a világot, mert senki sem törődik velem.
Gyűlölöm a munkámat, mert csak kiszívja az életem.
Gyűlölöm az embereket, mert mindegyik csak saját magával foglalkozik.
Gyűlölöm a családom, mert semmi örömöm nincs velük.
Gyűlölöm magamat, mert nincs elég erőm mindezt megváltoztatni.

[Zanador]

Vérzik még a Hold.
Oldalából cseppenként több folyó már elfolyt-
végig az arcomon.

Szorítom a takaróm sarkát
Ezt hagy meg nekem, csak ezt legalább..
Hagy legyen teljes a magány.

[Lazzaret]

No itt egy új firkám jó olvasást hozzá.

A szivárvány

Sarah lassan és óvatosan, minden lépést mérlegelve kiosont a kastély terasz ajtaján. Tudta jól, hogy nem szabadna ilyen korán kiosonni a házból, de már nem bírta ki tovább, hogy ne fedezze fel a környező parkot és a házat. A kastély egy hatalmas birtokon helyezkedett el és már régóta a családjuk tulajdonában volt. De amikor a szülei összeházasodtak nem éltek tovább ezen a birtokon, hanem beköltöztek a közeli nagyvárosba és ott éltek tovább egy kis két szobás lakásban. Amikor csak el tudtak szabadulni a szülei a munkájukból, mindig lejöttek meglátogatni a nagyszüleit. Miután Sarah megszületett csak nagyon ritkán tudtak lejönni meglátogatni őket, de azért mindig tartották a kapcsolatot telefonon vagy levélben.
Nem csoda, hogy a kis hat éves Sarah teljesen izgatott volt, hiszen ő most először járt itt a nagyszülei kastélyában. Szülei számára is fontos volt ez a nap, hiszen már több mint egy éve nem voltak itt. A várostól az út több órás volt a kastélyig, de Sarah annyira izgatott volt egész úton, hogy szinte fel sem tűnt neki. Hosszú idő után végre elérték a kastély falait és a főkaput. Ahogy áthaladt a kocsi a kapu alatt, Sarah tágra nyílt szemekkel meredt az ismeretlen tájba. Ameddig csak ellátott szépen gondozott fás park terült el mindenfelé. A főkaputól a kastélyig tartó úton annyi izgalmas dolgot látott, hogy legszívesebben már útközben kiugrott volna az autóból, és egyszerre fedezte volna fel az egész parkot.
Végre mikor megállt az autó, egy gyönyörű szép, kétszintes hatalmas ház lépcsőjénél voltak. A lépcsőn egy sorban a ház személyzete már felsorakozva várta őket. Előttük pedig egy idős pár álldogált széles mosollyal az arcukon. Végre megtörtént Sarahval, amire már annyira várt, találkozott a nagyszüleivel.
Késő estig fent volt az egész család és csak beszélgettek mi is történt az elmúlt egy évben. Saraht a nagyszülei csodálatos kis teremtésnek tartották. Dicsérték, szép hosszú szőke haját és szép arcát. Folyton csak kérdezgették őt, hogy milyen a városi élet, az iskola és az a hely, ahol lakik. Sarah rengeteget mesélt, szinte mindent elmondott, amire emlékezett. Nagyszülei mosolyogva hallgatták, bármit is mesélt. De a hosszú út kimerítette és hamarosan elaludt az édesanyja ölében.
Másnap izgatottan ébredt fel az ismeretlen szobában. A hatalmas szobában rengeteg érdekes dolog volt szépen lerendezve felhalmozva mindenhol. Bármerre is nézet, a falakról szebbnél szebb tájképek lógtak le. Egyiken gyönyörű megvilágításban egy szomorúfűz volt lefestve, egy másikon pedig kis kacsák fürödtek egy kékvizű tóban.
Ezen kívül volt a szobában egy szép pipere asztal, hatalmas tükrében az egész szoba jól látható volt. Egy faragot két ajtós ruhás szekrény és egy kör asztal, körben székekkel. A szoba legnagyobb berendezési tárgya viszont maga a plüss állatokkal telepakolt baldachinos ágy volt.
Izgatottan kimászott az ágyból és az egyik erkély ajtóhoz sietett. Gyorsan kilépet az ajtón a szabadba, és azonnal meglátta az első dolgot, amit már a megérkezésük napján szeretett volna megnézni, a sövény labirintust.
Miután átöltözött és kiosont a házból, azonnal a labirintus irányába indult. Hamarosan ott állt a bejárata előtt és izgatottan belépet a sövény erdejébe. Lassan haladt előre az ismeretlenbe. Forduló fordulót követett, majd hirtelen egy ,,T" elágazáshoz jutott. Csak rövid ideig töprengett, vajon melyik utat válassza, Elindult a jobb oldali sövény folyosón, ami talán elviszi a labirintus közepére.
Ahogy haladt előre, egyre erősödő hangot hallott meg a távolból. Olyan volt, mintha víz hullana le a magasból egy tó vizébe, de semmit sem látott a magas sövény miatt. Amikor befordult balra egy újabb fordulót követően meglátta mi is az, ami a rejtelmes hangot adja. Egy hatalmas szökőkút magasra lövellő vizének a visszaeső cseppjei adták azt a hangos zajt. Mindenfelé víz permet szállt a levegőben. Sarah arcán egyre nagyobb cseppekben gyűlt össze a víz, és amikor már nem bírtak tovább megtapadni a finom bőrén leestek a földre.
De Saraht nem ez fogta meg igazán az egészben, hanem a reggeli napfényben megjelenő hatalmas szivárvány. Színei csak úgy ragyogtak, mintha valaki tiszta festékkel festette volna oda, minden színt külön meghúzva az ecsettel. Sarah úgy érezte, hogy ha közelebb menne, talán megfoghatná a végét. Tett egy bizonytalan lépést előre, de a szivárvány színei elhalványultak. Gyorsan visszalépet és újra ott volt előtte teljes pompájában az egész látvány.
Sokáig ácsorgott a kút mellett teljesen belefeledkezve a látványba. Ámulásából a vállára nehezedő kéz ébresztette fel. Amikor felpillantott a háta mögött álló emberre, azonnal felismerte a nagyapját. Ő széles mosollyal nézet le rá sűrű szemöldökei alól. Megsimogatta Sarah hosszú szőke haját, és leült vele a közeli padra beszélgetni. A nagypapa elmesélte neki azt, hogy amit az imént látott az a természet egyik nagy csodája, és csak akkor jelenik meg, ha esik az eső, és utána kisüt a nap. Sarah nem értette, hogy ha az előbb nem eset az eső, akkor miért látta a szivárványt? A nagypapa felnevetet mély hangján és rámutatott Sarah vizes ruháira. Mondta is Sarahnak, hogy úgy elázott a szökőkút vize miatt, mintha egy hatalmas eső áztatta volna el. Sarah egyből megértette mire is célzott a nagypapa.
Hamarosan kéz a kézben, nevetve mentek vissza a kastélyba, ahol már a szülei és nagymamája várták a finom reggelivel. Sarah érezte, lesz még mit felfedezni a kastély körül és már izgatottan várta a nap folytatását.


Folyt. köv.

[Draconire]

Tegnap elkövettem nagy unalmamban ezt:

...és akkor egyszer csak elsötétült minden.
Senki se tudta, hogy hogy történt, és most már lehetőségük se volt kideríteni.
Tudták, hogy egyszer eljön ez az idő, de nem sejthették hogy ennyire hirtelen és megállíthatalanul fogja őket beborítani a végtelen feketeség.

Vártak, és próbálkoztak.

A sokszor oly hangos és élénk hely most egy pillanat alatt elhallgatott.
Nem látták egymást, de érezték hogy mindenki ott van egy karnyújtásnyira tőlük.
Hasztalan volt minden erőfeszítés, de ők nem adták fel, tudták hogy előbb-utóbb újra elérik egymást, és ismét együtt lehetnek.

Sötétség.

Mennyi idő telhetett el?
Percek...? Órák...? Napok...?
Nekik nem számított, küzdöttek és nem adták fel, bíztak abban hogy még vár rájuk egy szebb jövő...
De az üresség nem akart megszűnni.

Magány és Elszigeteltség.

Csak kevesen bírják ezt a két gyötrő, fájdalmas érzést.
De voltak akik nem adták fel és küzdöttek ellene.

Csend.

Vajon meddig bírhatják még ezt?
Visszatér-e még a Fény? Örökre így kell élniük?

Nem tehettek mást, vártak...

...és hirtelen újra világos lett.
Sokan észre se vették, hisz inkább behunyták szemüket, hogy saját belső árnyukat lássák, és ne a szeretett világukét.
Élvezték a Fényt mely átjárta őket, és boldogan osztották meg gondolataikat egymással.
Érezték hogy egyszer újra szembe kell nézniük félelmükkel, de nem törődtek vele...

[Rounin]

Memento

Nehéz és áporodott volt a levegő. A szakasz tagjairól csorgott a verejték, légzésük szinte erőlködő fújtatás volt, ahogy óvatosan haladtak előre a szűk folyosón. A felderítők rendszeres jelentései statikus suttogásként jutottak el fülükbe, ezenkívül csak halknak szánt lépteik hangja hallatszott. Végülis az erőpáncélokat nem lopakodásra tervezték.
Egy emberként torpantak meg, ahogy az élen haladó koponyasisakos óriás megálljt intett. Kifejezéstelen maszk-arca hosszú pillanatokig fürkészte a fal mellett pihenő fekete, megrágott, szétroncsolt páncéldarabokat, majd féltérdre ereszkedve imádkozni kezdett az egykori gárdisták lelkéért. Élő, eleven testvéreik követték Uriel káplán példáját s a felderítők is suttogva ismételték a fohász szövegét.
Dona nobis pacem, Deus Imperatoris...
A gyász kurta perce után máris újabb üzenet érkezett a felderítőktől.
- Itt Reginald őrmester. Uram, átvizsgáltuk a szintet. Szerintem meghalt. Ez már a negyedik szint és még mindig semmi életjel néhány végét járó dögevőn kívül. Úgy vélem, az előttünk érkező Templomosok sikerrel jártak.
- Vagy nem. Nem érkezett tőlük semmi üzenet. Csapdát sejtek. Hagyjanak fel a kutatással és induljanak el a központi rész felé, két ember pedig kerüljön mögénk. Előbb azonban tíz perc pihenő az egész egységnek.
- Nyugtázva. Vége.
Csonszínű, robosztus alak lépett a káplán mellé. Mellkasán és válllapjain tucatnyi hadjáratban szerzett kitüntetések garmadája, nehezen kivívott győzelmek emlékei és kitárt szárnyú koponyák ékeskedtek.
- Te ugye akkor is csapdára gyanakodnál, ha az Istencsászár személyesen állna eléd, hogy közölje veled: minden rendben?
A káplán hangos mordulással kezdte ütögetni a falat súlyos buzogányával, majd a terminátorpáncélba bújtatott könyvtáros felé fordult.
- Ha valaki azzal állna elém, hogy ő a Császár, azonnal megölném. Ő mindannyiunkkal törődik, nem pedig egyesével velünk. Porszem vagyok az Ő gépezetében, egy apró fogaskerék. Tudod te is Sabbathius testvér, hogy nem alaptalanul gyanakszom. És a renyheség csak pusztulást okoz.
- Tudom, öreg barátom. De nézz csak körül alaposan és - a masszív mancsok meglepő könnyedséggel távolították el az órmótlan sisakot - szagolj bele a levegőbe. Dögszag és forróság. Mint amikor bomlani kezd egy tetem. Szerintem is meghalt a hajó. Bár inkább a te dolgod a gyanakvás, mint az enyém, szóval megbocsátható vétek a naívságom. Ha bebizonyosodik, hogy neked van igazad, akkor jön el az én dolgom.
Halk kuncogással veregette meg ősrégi, díszes plazmapuskájának csövét.



Halált üvöltöttek a gárdisták fegyverei és halált rikoltott vissza a rájuk zúduló horda. Végeláthatatlan hullámokban özönlöttek feléjük, egyetlen pillanatot sem hagyva pihenésre.
Nem is azért jöttek.
Harrigan parancsok csonttörő erővel vágta a rá rontó génorzó koponyájához beragadt pisztolyát, majd a megszédült bestiát egyetlen csapással halálra sújtotta. Pallosát két kézre fogva megpróbálta túlbömbölni a csatazajt.
- Ez a hajó nem érheti el a Terdian rendszert! Milliárdok élete függ tőlünk, testvéreim!
Pillantását a többiektől elszakadt, minden oldalról szorongatva tomboló, fehér taláros alakra vetette. Egy pillanatra megborzongott, ahogy eszébe jutottak rendtársának látomástól kifordult szemei. A Császár kiválasztotta őt, mint bajnokát és most Ő vezeti karjait s lépteit.
- Zárkózzatok fel Konradhoz! A Császár nevére, nem ma van a napja, hogy vereséget szenvedünk az idegen hordától!
Megfogyatkozva, vérmocskosan jutottak el a hajó idegközpontjához. Konrad lendületes léptei megtorpantak egy pillanatra, majd hátraugrott. Ugyanebben a pillanatban vérfagyasztó sikollyal elevenedett meg a fal, hogy a Bajnok hűlt helyét szántsáj fel a bestia karmai. Sok ember magas szörnyeteg tornyosult előttük s fenyegetően csattogtatta agyarait, de támadni nem maradt ideje: Konrad hangos kiáltással vetette rá magát, félreugrott egy csapás elől, majd a szörnyeteg karján felrohanva annak szemébe mártotta pallosát. Fülrepesztő visítással sodorta le magáról a dög támadóját, hogy pillanatokkal később cafatokra szakadjon a krak-gránátok koncentrált robbanásaitól. A Bajnok könnyed mozdulattal talpra szökkent, majd némán intett.
Tovább!
Ekkor történt, hogy Harrigan először érezte vállalkozásukat hiábavalónak. Három lychtor lépett ki az agyhoz vezető ajtón. Utolsó gránátaikat az imént használták el, s még Konrad segítségével sem bírnának el hárommal.
Akkor hát egy utolsó roham. Talán innen is hatásos lesz a fegyver...
Szorosabban markolták meg fegyvereiket s éppen rohamozni készültek, mikor meghasadt előttük a tér. Kéken örvénylő energiafelhőben materializálódott előttük öt púpos, groteszk alak. Energiapajzsok halk zümmögése kísérte minden mozdulatukat, ahogy súlyos harci pörölyeiket készenlétbe lendítették.
Mennydörgésként robajlott a középső alak hangja.
- Elbánunk velük parancsnok.
Választ sem várva lendültek előre, hogy megütközzenek a monstrumokkal. ÚGy tűnt, az Istencsászár mégis rájukmosolygott aznap.



- Fényt!
A plazmafáklyák egy pillanat alatt világosságot hoztak a dögszagtól terhes levegőjű terembe. Elszenesedett csontok és szinte hamuvá perzselt páncélok borították a padlót. A kaptárflotta ezen hajójának idegközpontja semmivé párolgott. Sabbathius könyvtáros értetlenkedve csóválta fejét.
- Akárha plazmagránát lett volna, de az sem végez ekkora pusztítást. Nekünk, a Sötét Angyaloknak nem áll rendelkezésünkre ilyen rombolást végző fegyver - féltérdre ereszkedve megérintett egy sisakot, ami azonnal hamuvá porladt - akkor hát honnan van a Templomosoknak? És nem tettek jelentést, holott nyilvánvalóan sikerrel jártak itt. Egyre gyanúsabbak és meg sem próbálják magukat tisztázni a gyanú árnyéka alól.
Uriel töprengve forgatott a kezében egy megolvadt fémdarabot. Valaha babérkoszorút formázott, a dicső bajnokoknak kijáró fejéket. Tompán koppant, ahogy hagyta a padlóra hullani.
- Érthető, hogy nem jelentették. Mondd, barátom, mi fogunk tenni a hajóval?
- Természetesen megsemmisítjük, nehogy a boly újrahasznosítsa, vagy belesodródjon valamely lakott világba.
- Igen, ezt fogjuk tenni... - szinte csak magának mondta ezt a káplán - És mondd, sírgyalázók vagyunk mi?
A könyvtáros meglepődve vonta fel szemöldökét.
- Egyáltalán nem! De mégis, hogy jön ez.. - pillantása a padlóba döfött, eldeformálódott pallosra tévedt, ami szinte fejfaként állt a Császár bajnokának páncélja mellett.
Elindult a kijárat felé, követve a káplánt, aki odakint rámutatott az öt terminátor-sisakra, amik kereszt alakban hevertek három monstrum teteme mellett.
- A páncélokat magukkal vitték.
Öles léptekkel indult el Uriel a kijárat felé s közben odavetette az egyik gárdistának:
- Értesítsétek a navigátort, egy órán belül elhagyjuk a rendszert. nem viszünk magunkkal semmit. Indulás előtt beszélni akarok az asztropatával a jelentést illetően.
Egy pillanatra megtorpant, hogy némán tisztelegjen az öt sisak előtt, majd válla fölött komor tekintettel vetette oda Sabbathiusnak:
- Nem vagyunk sírgyalázók.

[Fénymarék]

Uh de rohadtul levagyok maradva
és még hogy leleszek
de azért csak aktívuljatok....
jöjjenek azok az írások

[Lazzaret]

Tőlem most nem lesz sajna egy darabig, ugyanis a gépemen tárolt írások elvesztek örökre. Most próbálok kilábalni a letargiábból, amit ez okozott.

[Fénymarék]

Tőlem most nem lesz sajna egy darabig, ugyanis a gépemen tárolt írások elvesztek örökre. Most próbálok kilábalni a letargiábból, amit ez okozott.

a k*rva....
Biztos h elveszett???

Na!
-Yak

[Lazzaret]

Igen. Sajna minden elveszet. A könyvemből is vagy 10 oldalt elvesztettem

[Rounin]

Aki kíváncsi...

Emésztő hévvel tűzött a nap Arumshah sivatagos felszínére. Tehette, hisz nem volt senki és semmi, ami gátat szabhatott volna neki, bár szívesen megtették volna azok, akik a bolygó felszínén munkálkodtak.
A kiborgszolgák rutinos mozdulatokkal takarták le a munkagépeket, egykedvű sietséggel téve eleget egy izgatottan ágáló emberfajzat ösztökélésének. A kámzsás, alacsony férfi feldúltan rohangált fel s alá, időnként a horizontot fürkészve, máskor a fölébük tornyosuló, nemrég kiásott gúlaszerű építményekre pillantva. Kétségbeesetten tördelte kezeit és folyamatosan, fennhangon siránkozott.
- Egy homokvihar, pont most! Ó, egek, miért éppen itt és most, amikor kezdett minden jól alakulni?! Éppen elég volt a hőség és szárazság... de nem gond, talán csak a széle ér el minket, nem kell napokig tétlenül ülnünk.. Az az átkozott Karen! Még hogy szakértője a meteorológiának! Egy csavarhúzót nem adnék a kezébe, nem hogy azokat a műszereket... oh, hatalmas Gépszellem, most az egyszer add, hogy minden felszerelésünk épségben átvészelje a vihart..
Nyurga, szintén kámzsát öltött alak lépett mellé s vállára tette kezét, hátha sikerül megfékeznie már-már pánikba hajló szaladgálását.
- Terenias testvér, nyugodj meg! Semmi ok az aggodalomra. Mikor idejöttünk, felkészültünk erre is.
- Ah... felkészültünk? Valóban? - az apró fickó meglepetten pislogott a nálánál két fejjel magasabb társára.
Lemondó sóhajtásként érkezett a válasz.
- Igen. Te magad állítottad össze a szükséges felszerelést és a megfelelő óvintézkedésekről is gondoskodtál. - néha igazán irritálta társa szórakozottsága. Olykor még a szükséges imákról is megfeledkezett szerelés közben; csoda, hogy még egyszer sem romlott el semmi a kezei alatt.
- Ah.. ah, valóban! Igen, igen, igazad van lonakar testvér. Minden rendben van, a legnagyobb rendben. A bejáratot sikerült kiásni, ugye?
- Természetesen. A kiborgokkal elhordattam a törmeléket. Még Arundel őrmester emberei is segítettek. Minden bizonnyal moziválta őket e nemes gesztusban a közeledő homokvihar is. A hordozható felszerelést már bevittük és felállítottunk egy erőteret is, ami kívültartja a homokot. Amíg dúl a vihar, akár fel is deríthetjük az építmény belsejét.
- Nagyszerű! Csodás! Akkor hát ne is vesztegessük az időt! - kezeit elégedetten dörzsölve fürge léptekkel elindult az egyik gúla felé.
- Terenias testvér..
- Igen? Mi az már megint?
- A másik épület az. - Lonakar fejében egyre erősebben körvonalazódott a sírás gondolata.

Sötét és kriptaszagú volt az előcsarnok. A Birodalmi Őrség melléjük kirendelt szakasza már berendezkedett, úgy-ahogy kényelmesen birtokába véve a termet. Odakint démoni kórusként üvöltött a homokvihar, de a halkan zümmögő energiapajzs könnyedén kívültartotta a homokot. Terenias izgatottan toporogva vizsgálgatta a falakon látható véseteket, mesterséges szemével folyamatosan rögzítve mindent, amit látott.
- Még sehol nem találkoztam ilyen rúnákkal. Egész biztosan írásról van szó, rögvest látható, hogy rendszer van bennük, nem egyszerű díszítőelemek. Kíváncsi vagyok, mit jelenthetnek.
- Én inkább azon töröm a fejem, milyen inhumán fajzatok építhették ezeket.
- Inhumán? Na de Lonakar testvér, miért lennének inhumánok? Archeológusként tudhatnád, hogy még Császári Őfensége születése előtt sok-sok évezredde, mikor Terra volt egyetlen otthonunk, már építettünk ilyen épületeket. Akkoriban sírkamrának használták őket. A kormeghatározással még sajnos várnunk kell, míg a vihar elektrosztatikus töltése nem zavarja már a műszereket, de addig is egy vizuális ellenőrzést végrehajthatunk.
Apró termetét meghazudtolóan gyors tempót diktálva indult el, társa alig tudta követni. Az egyik katona kérdőn pillantott Arundel Őrmesterre. Amaz fejét rázva legyintett.
- Hadd menjenek, addig is lekötik magukat. Kétlem, hogy bármi veszély lesne rájuk idebent. Legfeljebb maguk alá csinálnak a sötétben.

Lonakar fintorogva a padlóra köpött, ahogy utolérte a katonák harsány nevetése, majd lejjebb vette hallásának érzékenységét.
- Fajankó..
- Ah...ah! Ezt nézd testvérem, egy újabb kamra! Ahogy sejtettem, ez bizony temetkezési célokat szolgál. Nézd, mennyi szarkofág!
Közepes méretű, állott levegőjű terembe torkollott a folyosó, amin jöttek. A falak mentén kéttucatnyi fémszarkofág pihent. Az előző teremmel és a folyosóval ellentétben itt a falak dísztelenek voltak, csak néhány fura eszköz és további járatok sötéten ásító szája törte meg egyhangúságukat.
Terenias izgatottan, akár egy kölyökkutya, fel s alá rohangált a szarkofágok között, mintha nem tudná, melyikkel kezdje a vizsgálódást. Aztán hirtelen megtorpant és rábökött az egyikre.
- Ezt! Segíts kinyitni, Lonakar!
Erőlködve, percekig rángatták a fedelet, mire sikerült elmozdítaniuk annyira, hogy rendes fogást találjanak rajta. Súlyos döndüléssel csapódott a padlónak, felkavarva az évezredes port. Terenias lenyűgözve, Lonakar idegesen szemlélte a szarkofágban fekvő csontvázat.
- Gyönyörű! Egy exoskeleton!
- Inkább furcsa. Ha ez tényleg temetkezési célokat szolgálna, mit keres itt egy fémcsontváz? Illetve nem is egészen csontváz.
Terenias ügyet sem vetve társára, csak dörmögött valamit holmi implantátumokról és balesetekről, aztán előhajtogatta ruhája alól egyik szervókarját és egy lézernyalábbal megpróbált egy darabot lehasítani a csontvázból.
Kevés sikerrel.
- Lenyűgöző. Hihetetlenül ellenálló anyag, meg merem kockáztatni, hogy a gárdisták páncéljaival vetekedik... - elhűlve pislogott a megkarcolt felületre, mely hullámzani kezdett és az anyag szinte összefolyva kipótolta a hiányt.
- Nanotechnológia... - a nyurga archeológus hátán a hideg futkározott. Halk zajt vélt hallani maga mögül: mintha fém súrlódott volna fémhez.
- És még mindig működik! Micsoda felfedezés! Az Adeptus Mechanicus történelmének egyik legjelentősebb lelete! Istenem, legalább egy kicsit örülj te is, te besavanyodott könyvmoly! - gyermeki örömmel ugrált az apró fickó, szorosan markolva társa karját, aki egyre a sötétséget fürkészte.
- Bah, nem lehetsz ennyire sótlan és közömbös! - lemondóan legyintett, majd visszafordult az ülő csontvázhoz. Egy pár másodpercig értetlenül pislogott, aztán elfúló hangon suttogta:
- Lonakar... azt hiszem ez megmozdult... vagyis... ez ugye az előbb még feküdt?
Nedves cuppanást, majd tompa puffanást hallott a háta mögül. Visszafolytott sírástól reszketett a hangja, miközben beteges, sápadtzöld láng kelt életre a koponya szemüregeiben.
- Lonakar?
A távolból fegyverropogás és halálsikolyok hallatszottak, barátja helyett pedig csak csoszogó léptek feleltek.




Kódolt üzenet a Birodalmi Őrség terdiani központjának.
Az Adeptus Mechanicus XJ456B782CII kutatóexpedíciója nyom nélkül eltűnt az Arumshah rendszer (56129-619B-HZG68) Arumshah bolygóján folytatott ásatás során. Erős a gyanú, hogy nem baleset áldozatai lettek. Kérvényezzük az ügy mielőbbi kivizsgálását. A mellékelt parancsnoki kódra hivatkozva elsődleges prioritást igénylünk.
Csatolt állomány: {command_input.dm}