Négyszögletes, vékony, fa eredetû lapokból készített dolgok sok fekete jellel

[kelvor]

Anno két nap alatt el is olvastam, minden percét élveztem az olvasásnak. És az az érdekes, hogy pl a játékos utalások a könyvben valóban léteznek.

Naná, hogy léteznek, de nem csak a játékok hanem minden film, sorozat, anime vagy éppen zene amit megemlített az író. Mondjuk nem csoda, hiszen egy olyan emberrel beszélünk, aki egy 82-es Delorean DMC12-vel jár.  Imádja a 80-as éveket és ez teljesen átjön a könyvéből.

[Kvikveg]

Kene valamit vennem 3 csaladtagnak... 
Kene ketto a tudomany, scifi, oneletrajz jobb esetebol, es sajnos az Arnie oneletrajzot mar megvettem... a koreai halaltaborbol megszokott ember sztorija meg nem tul karacsonyi.
Meg kene egy szorakoztato...

Halp!

[kikuchiyo]

Éves jelentés az "olvassunk japánul" mozgalom idei tevékenységéről:

Seirei no Moribito - a könyv, amiből az emlékezetes anime készült még 2007-ben. Már akkor, khm, kikölcsönöztem, de akkor elégtelennek tűnt a tudásom hozzá, így azóta is az olvasón csücsült, várt a sorára. Aztán pár hónapja újrakezdtem, és éppen eléggé olvasmányosnak (és a kevésbé bonyolultnak) bizonyult ahhoz, hogy végig is olvassam. A történetet úgyis ismerem már, gondoltam - nem teljesen így lett.

Egyrészt arra kellett rájönnöm, hogy nagyon kevésre emlékszem a sorozatból, másrészt az újranézés során pedig azzal szembesültem, hogy elég sok mindent megváltoztattak az adaptációban. Eleve a könyv nagyon rövid: az anime nagyjából első négy és utolsó hat része származik csak innen, a többit a sorozathoz költötték (egyébként nem is rosszul: hangulatban és stílusban az anime-eredeti részek nem ütnek el a többitől, és a legjobb részek közül néhány ezek között van). A regény eleje szinte szóról szóra stimmel, a végkifejletet viszont eléggé átalakították, és az egész történet időzítése is más, a hangsúlyok kicsit máshova kerültek.

Mint mondtam, olvasmányos, jó könyv. Látszik, hogy eredetileg antropológus a szerző: központi szerepet kap az a gondolat, hogy egy nép létezését, tartását a legendáik, mondáik megléte határozza meg - ha már nincs senki, aki ezekre emlékezne, akkor a napjaik meg vannak számlálva, elkerülhetetlen a beolvadásuk. A regény mágikus univerzumában pedig tényleges, húsbavágó következményei is lettek annak, hogy az őslakosok őshonos legendáit, amelyekből dekódolható lett volna, hogy a főhősöknek mit kell tenni, felülírta a többségi hódítók koholt eredetmondája.

A regény egy sokkötetes sorozat első részét képezi, még nem szántam el magam a folytatásra. Az első kötet elvileg megjelent angolul, de nem néztem utána, hogy beszerezhető-e.


Ezután viszont belém bújt a kisördög, hogy eddig csupa ifjúsági regényt és hasonlót olvastam, ideje lenne valami felnőttebbet is. Véletlenül láttam a wikipédián, hogy Japánban már megjelent Murakami legújabb könyve, és hogy az angol kiadást csak 2014-re tervezik, ebből következtettem, hogy magyarul akkor nyilván csak még később, tehát itt a vissza nem térő alkarom, egy felnőtteknek való japán regény, amit eredetiben olvashatok. Így hát:

A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Szemben az előző könyvével, a túlírt, zavaros és bizarr 1Q84-gyel, ez rövid, (viszonylag) lényegre törő és (szinte teljesen) a valóságra támaszkodik. Témájában és stílusában korábbi művére, a Norvég Erdőre emlékeztet.

Főszereplője egy harmincas, magányos férfi, aki a munkájának él (vasútállomás-tervező mérnök), egyéb hobbija vagy barátai nincsenek. Legalábbis a jelenben nincsenek, mert a középiskolás évei alatt volt négy nagyon közeli barátja, akik azonban egyik pillanatról a másikra kitagadták, közölték vele, hogy többet nem akarják látni, sőt, beszélni sem óhajtanak vele. Ez a szakítás teljesen megtörte, annyira, hogy azóta sem tudott érdemi kapcsolatot kialakítani senkivel, főleg, hogy (volt) barátai az okot sem árulták el neki. Aztán megismerkedik egy nővel, aki a jelek alapján akár az igazi is lehet, de a nő látja benne az érzelmi törést, és közli vele, hogy addig nincs továbblépés, amíg magában nem tisztázza a dolgokat. Ez pedig csak egyféleképpen lehetséges: ha sorban felkeresi a régi barátait, és megtudja, mi történt akkor, ami miatt kivetették maguk közül.

A szüzsét ennyiben össze lehet foglalni. A regény első fele még két szálon fut, a jelenben, ahogy Cukuru randizgat még-nem-barátnőjével, Szalával (megjegyzendő, hogy a fordító egy aknát került el ezzel az átírással ), és a múltban, ahol nagyon röviden bemutatja ezeket a bizonyos barátokat, ill. leírja, hogy Cukuru hogyan (ill. hogyan nem) dolgozta fel az elvesztésüket. Aztán a regény második fele lineárissá változik, ahogy hősünk útra kel. Egyszerre tényleges, külső utazás ez, mert Nagojából, a szülővárosából egészen Finnországig kell utaznia, hogy sorban találkozzon a régi barátaival, de egyben belső utazás is, mert alaposan át kell értékelnie azt, hogy hogyan gondoljon önmagára, és hogy mások hogyan gondolnak őrá.

A regény nagy erénye, hogy rendkívül egyszerű azonosulni vele, pontosabban a főszereplőjével. Többször egyenesen kényelmetlen érzésem volt: "hé, Murakami, most már húzz kifelé a fejemből!"
Mind a középiskolás évek (amúgy nagyon rövid) bemutatásánál, mind a jelenkori helyzet leírásánál találtam azonosulási pontot: tagja lenni egy baráti társaságnak úgy, hogy azért érzem, hogy kívülálló vagyok, illetve hogy harmincas, egyedülálló férfiként van önálló egzisztenciám, de mégsem igazán tudom, hol a helyem a világban...

A könyv elég rövid, emiatt a karakterábrázolás részletessége elsőre elégtelennek tűnik: főleg az elején, a középiskolás idők leírásánál szinte csak általánosságokra szorítkozik. De paradox módon ez is éppen hogy az azonosulást segíti: a színes nevű barátok vázlatos leírásába ki-ki a saját emlékeit helyettesítheti be, míg a jelenkori találkozások leírása, amelyek egy-egy pengeéles pillanatképet szolgáltatnak a megöregedett és alaposan megváltozott régi barátokról, jól megfeleltethető annak a kellemetlen élménynek, amikor az ember buszon vagy akárhol találkozik valamelyik régi kedves barátjával, akivel évek óta nem beszélt, és már 10 perc után menekülnétek egymástól, mert érzitek, hogy nem maradt közös témátok, idegenek lettetek egymás számára.

A regényből szinte teljesen hiányoznak a Murakamira jellemző mágikus realista stílusjegyek, ezúttal nincs kút, amelybe a főszereplő alászállna, és nincsenek macskák sem. Valahol azért bujkált bennem olvasás közben a gondolat, hogy mintha nem adna bele mindent, és csak rutinból írná az egészet. Olvastam egy kritikát, amelyben Coelho-s szintű életbölcsességek elböfögtetésével vádolják a szerzőt, engem ez nem zavart, lehet, hogy a szövegértésem nem volt elég. A párbeszédek időnkénti banalitása viszont még nekem is feltűnt, mondhatni, hogy a főszereplő gyengeelméjűnek ható dolgokat mondott néha.

Érdekes, hogy ezt a könnyű beleélhetőséget máshol is olvastam, de azért érdekelne mondjuk egy női olvasó nézőpontja is (bár azt valószínűnek tartom, hogy bizonyos jelenetek ki fogják majd ütni náluk a biztosítékot).

A regény nyelvezete egyszerű, legalábbis annyiban, hogy rövid, töredékes mondatokat használ. A szókincs terén viszont nem tesz engedményeket és természetesen nincs furiganázva.

(Közben félúton rájöttem, hogy magyarul már megjelent. Beleolvastam az elejébe, de nem tetszett a fordítás.)

[Próféta]

Először és elsősorban a Diaspora c. regényét szeretném ajánlani.

Lenyűgöző, nagyszerű olvasmány, annyi ötlet van benne, amennyi más szerzőnek egy egész életműre elegendő lenne. Már az alaphelyzet olyan, ahova mások esetleg egy regénysorozat végére jutnának el: ezer évvel a jelenkor után járunk, amikorra a legtöbb (egykori) ember elhagyta a fizikai világot és virtuális valóságokba költözött, csak kevesen maradtak a Földön hús-vér testben. A helyzet akkor változik meg, amikor kiderül, hogy egy gamma-kitörés hamarosan minden szerves életet elpusztít a bolygón. Két polis-lakó robottestbe költözve leszáll a Földre, hogy figyelmeztesse az őslakókat... és az igazi történet csak itt indul be igazán.

Az ötletek, fordulatok nyaktörő sebességgel követik egymást, amikor az olvasó már éppen megértett, megszokott volna valamit, akkor jön Egan és még magasabb szintre emeli az egészet. A fantasztikusan tudományos ötletorgia mögött pedig mély filozófiai kérdések húzódnak meg, például hogy mit is jelent igazából embernek lenni.

A szerzőnek sikerül az a bravúr, hogy a tőlünk minden szempontból meglehetősen különböző szereplőit (pl. a miénknél 10³⁶-szor nagyobb univerzumban élő, femtoszámítógépen futó, öntudattal bíró programokat) élővé, emberivé képes tenni.

Elolvastam és nekem is nagyon tetszett. Szó szerint science fiction - kitalált tudományos modelleket vonultat fel (a matematikától és részecskefizikától kezdve a biológián át a számítógépes kognitív modellezésig), ízlésesen keverve jelenlegi ismereteinkkel (Turing-teljesség, topológia, fermionok és bozonok, stb.). Habár a szerző - és jelen esetben bizony én is - látványosan szereti ezt a fajta tudománypornót, természetesen nem ezek a fantazmagóriák adják a könyv lényegét, hanem mindenféle következményeik élettelen és élő környezetünkre, de legfőképpen a társadalmunkra és önnön lényünkre nézve. 

Külön kiemelném a The Cutie c. novellát, amelynek elolvasása után senki sem mondhatja többé, hogy Egan csakis érzelemmentes témákról képes írni.

Én a Diaszpóra után se mondanám azt. Ugyan alapvetően "diamond hard" scifiről van szó, de talán két helyen csak belefért egy kis érzelem: az egyik a Lacerta-mentőakció, a másik pedig a keretmese vége.

[Acchan]

Torey Hayden: Egy gyerek

Torey egy olyan speciális osztályban tanít, amely válogatott traumáktól és pszichiátriai problémáktól szenvedő kiskölykök gyűjtőhelye. Röpke pár hónapnyi kemény meló, és a gyerekek szépen közösségként kezdenek el működni, sőt, ki-ki még fejlődést is mutat. Egy napon azonban a nagy nehezen összeszokott csapatba megérkezik Sheila. Sheila egy kukkot sem szól, irtó agresszív, bojkottál minden feladatot, büdös, kócos és folyton bepisil. A kislány felborzolja a kedélyeket rendesen, jó nagy kalamajkákat csinál.

Nos, ezt a kislányt kellene "megjavítani", úgy, hogy közben a többi lurkó is egyben maradjon, fejlődjön.

Nagyon szeretem ezt a könyvet, igazán értékes mű.


Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai - Feljegyzések a sárkunyhóból

Alternatív antropológiai könyvecske, amelyben a megfigyelt afrikai törzs mellett lerántódik a lepel a bürokráciáról és az antropológus társadalomról is. Kellemes, humoros, olvasmányos. Mondhatnám, hogy ez az, ami a klasszikus antropológiai tanulmányokból kimaradt.

[Kvikveg]

Heh, ez mindketto jol hangzik.

[kikuchiyo]

Mark Lawrence: Tövisek hercege

Valamelyest enyhítendő a Kingkiller-trilógia utolsó részére várakozás kínját (a legutóbbi hírek szerint legkorábban 2015-ben, de inkább 2016-ban jelenik csak meg), próbáltam valami hasonlót keresni, és megakadt a szemem a címben említett könyvön.

A vázlatos ismertetők szerint sok szempontból hasonlóak: mindkettejük főhőse egy alig serdült fiú, aki egy khm, jellemformáló családi tragédia után egy középkorias világban visz véghez nagy tetteket részben a szerencsére, részben kivételes képességére támaszkodva. Ráadásul ez is egy trilógia első kötete, azzal a különbséggel, hogy már kijött a harmadik rész, tehát még csak várni sem kell a befejezésre.
Sajnos végigolvasva a könyvet, azt kell mondjam, hogy nem volt jó, vagy legalábbis több dolog volt, ami nem tetszett, mint ami igen.

Először is a világ, ami első ránézésre a középkori klisék gyűjteményének kivonata, a legsötétebb és legerőszakosabb kiadásból. Eleve azzal indít a regény, hogy a fő-"hős" szedett-vedett rablóbandájával feléget egy városkát, aztán tucatnyi emberrel megfutamít egy hadsereget. A sok belezés, kardélre hányás és levágott fej mellett a világ hihető ábrázolására kevés hely marad, és amikor az olvasó kezdi megszokni a brutalitást, a könyv még feljebb tekeri a szabályzót.

Aztán ahogy haladunk előre, megjelennek a természetfeletti elemek, és egyre szaporodnak az arra utaló jelek, hogy a világ mégsem annyira egyszerű, vagy nem olyan természetű, (spoilert kockáztatva: még a regény műfaja sem egészen az) mint amilyennek gondoltuk. De ez is valahogy a hitelességet csökkenti végső soron: ha az történt a múltban, ami történt, akkor miért van a regény jelen idejében egy szabványos középkori világ bárókkal, lovagi tornákkal és medvetáncoltatással?

És ha már a hitelesség szóba került, akkor nem lehet elhallgatni a regény legnagyobb problémáját, a főszereplőt:
ebben az eltúlzottan brutális közegben, ahol az erő számít és az emberélet egy fabatkát sem ér, egy 10 éves fiú kitalálja, hogy ő most megértette a világ természetét, hogy az egész csak egy játék, amit ő majd megnyer és ő lesz a császár, aztán (még mindig 10 évesen) elnyeri egy válogatott gyilkosokból és gazemberekből álló banda hűségét, és randalírozni kezd... és nem hal meg, hanem minden sikerül neki.
Sajnálom, de én ezt nem hiszem el.

Jelleme, ill. a cselekedeteire illeszthető minta végtelenül egyszerű: fejjel előre átgázolni a játékszabályokon, és mindenre erőszakkal, még több erőszakkal válaszolni. Hideg fejjel, cinikusan elemez, áldozatot hoz, és hátba döfi a társait is, ha szükséges. Mintha a Trónok Harca Joffrey-jának erőszakossága és sötétsége keveredne a már említett Kingkiller-trilógia Kvothe-jának szerencséjével és ügyességével.
A végére azért valamennyire kiderülnek a cselekedeteinek a mozgatórugói, és eljut ha nem is a megbánásig, de legalábbis az önreflexióig, de akkor is, nem hiteles karakter, és mivel az egész könyv az ő narrációjában íródott, nem jó olvasni sem.

Még meggondolom, hogy elolvassam-e a folytatásokat, mert ez a kötet csalódás volt.

[Flaser]

Kérdés: angolul olvastad-e? Eredetiben Jorg kacagtatóan cinikus, s elég hamar leesik, hogy [spoiler]a trilógia a jövőben játszódik, nem a múltban[/spoiler].

Van egy sanda gyanúm, hogy a fordítás nem egészen adta vissza azt a végletekig feszített ellentétet amit Jorg mint történetmesélő és velünk cinkosan összekacsintó, óhatatlanul is kedvelt láthatatlan szereplő és a között a kis pszichopata közt feszül aki a történetben közben galádságot galádságra halmoz.

[kikuchiyo]

Eredetiben olvastam; a fordítást amúgy éppen hogy nagyon dícsérik.

[spoiler]Igen, az elég hamar kiderült, hogy a sztori valójában a miénk pusztulása utáni távoli jövőben játszódik - és erre mondtam, hogy nekem ez a hitelességet csökkentette, mert mintha nem lenne meg az impedanca-illesztés az atomháború és a lovagi torna között. Továbbá a posztapok sci-fi elemek néhány disszonáns WTF-et is behoznak: karddal leszúrható AI? Atombomba felrobban attól, hogy alágyújtanak?[/spoiler]

[Próféta]

Ööö én nem olvastam, de az általam valamikor olvasott blurb-szerűség kvázi azzal kezdődött, amit Flaser spoilerbe tett. Szóval vagy nem meglepetésnek szánták, vagy fülszöveg szerzője monnyonle.

a Kingkiller-trilógia utolsó részére várakozás kínját (a legutóbbi hírek szerint legkorábban 2015-ben, de inkább 2016-ban jelenik csak meg)

Tudom, sweet summer child, 1-1 problems, etc.

[Acchan]

Heh, ez mindketto jol hangzik.

Meleg szívvel ajánlom mindkettőt, viszont Torey Hayden egy másik könyvét, a Szellemlányt már nem feltétlenül. Túl horrorisztikus, gyomorforgató, amiken az a szerencsétlen kislány keresztül ment. És még olyan felszabadító zárást sem kapunk (sajnos), mint az Egy gyerek esetében. Maga a könyv persze irtó jól megírt, pörgős, már-már krimi-szerűen göngyölítődik fel a kislány fura viselkedésének háttere. Letehetetlen, tényleg. De inkább ne olvasd, ha nyugodtan szeretnél aludni...

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 1-2

Ááá, szóval mégsem unalmas kétdimenziós, feddhetetlen erkölcsű gentleman-ek verseivel, prózáival írták tele az irodalomkönyveinket. Senkit ne ijesszen el a hype meg a romantikus borító: ez nem a 40-es magányos háziasszonyoknak szóló ponyva-pótlék, nem is Blikk, nem is botránykönyv. Egyszerűen nagyszerű.

[frozenstein]

Dance with Dragons kivégezve, és ezzel az eddigi teljes Martin-féle Song of Ice and Fire. Végülis nem volt rossz, csak: Cliffhangers! Cliffhangers everywhere!!
Én is ezt üzenném Martin bácsinak: http://www.youtube.com/watch?v=j7lp3RhzfgI

[frozenstein]

Terry Pratchett: Raising Steam
Még mindig nagyon király az író stílusa, és Moist von Lipwig még mindig egy jófej karakter. Mondjuk jobban érdekelt volna a beígért adózós sztori (mintha az eredeti munkacím Raising Taxes lett volna, meg a Making Money végén is volt valami utalás), de ez is tetszett. Várom a következő Discworld regényt.

[Próféta]

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Tetszett. Rövid és üdítő.

[frozenstein]

Orson Scott Card: Végjáték
Egész jó volt, leginkább a végén a fordulatok tetszettek. Az utolsó előtti fejezetben lévőnél[spoiler]játék=valóság[/spoiler]azt hittem véglegesen le lesz zárva a sztori, de aztán sikerült megint meglepnie, és a[spoiler]holtak szószólója[/spoiler]után olyan érzésem volt, hogy folytatható ez a nyitott vég, de lehet, hogy unalmas rókabőr lesz.

Wikipédia szerint a sorozatban van vagy 20 könyv, ezekből érdemes még valamit elolvasni?

A héten meg kéne néznem a filmet is.

[Cloud]

Hja ezen agyalok én is hogy a következő könyvet érdemes-e elkezdeni.

[Próféta]

A First Meetings novelláskötetet olvastam, de az szvsz felejthető (persze legalább megmagyarázza, honnan van Ender sértődékeny fülbevalója). A Speaker for the Dead nem rossz könyv, csak jóformán nulla köze van az elsőhöz. Annyira meg nem volt jó, hogy rávegyen a folytatásra, egyelőre legalábbis.

(A Holtak szószólója élménybeszámolóm linkelve)
+ Ender's Shadow

Hja ezen agyalok én is hogy a következő könyvet érdemes-e elkezdeni.

tl;dr nem.
Olvass mást, csomó jó könyv van!

[kikuchiyo]

Mark Lawrence: Tövisek királya és Tövisek császára

Az első könyvön fanyalogtam pár bekezdéssel feljebb, de azért csak elolvastam a folytatásokat.
Ezek már jobbak voltak: talán a középső rész tetszett legjobban a három közül.

Az elsőre igen ellenszenves és egyoldalú főszereplő fokozatosan emberivé, majdhogynem kedvelhetővé válik, ahogy megismerjük a cselekedeteinek a mozgatórugóit, és ezzel párhuzamosan a világot is, amelyben az egész történet játszódik. Nem mellesleg ezzel bizonyos, az első kötetben elvarratlan szálnak vagy az író által feldobott magas labdának tűnő kérdések [spoiler](pl. "dehát hogyhogy a lőfegyverekről elfeledkeztek és 1000 év alatt sem fedezték fel őket újra?")[/spoiler] is megnyugtató választ kapnak.

Mindkét kötet az elsőhöz hasonló módon két idősíkban játszódik, az egyik a "jelen", egy-egy nagy jelentőségű és intenzív esemény óráról órára történő leírása (hogyan győz le hősünk 25000 embert nyolcszázzal, illetve hogyan választják császárrá), a másik pedig négy ill. öt évvel a jelen előtt, egyfajta zarándokút leírása.

Érdekes volt a második részben az, ahogy a szerző a gyenge írók szokásos eszközét, hogy a szereplőik elfelejtkeznek bizonyos eseményekről, összefüggésekről, hogy aztán a cselekmény megfelelő pontján eszükbe jusson, cselesen kiforgatja és a történet kulcsává teszi.

Az pedig szimpatikus, hogy egyes írókkal szemben előre megírta mindhárom részt és rövid közökkel ki is adta őket, így nem kell várni a befejezésre, továbbá volt mersze egyértelműen, véglegesen lezárni a történetet három rész után.

[Nakedape]

Az elátkozott tűz és jég királyainak dala

azaz Elátkozott királyok versus Tűz és Jég dala

Maurice Druon elátkozott királyok sorozatát elkezdték újra kiadni és  a reklám szerint ez "az eredeti trónok harca" ráadásul elvileg George R.R. Martin saját szavaival élve [spoiler][/spoiler]

amiről eszembe jutott, hogy én ezt régen olvastam és tán kedveltem is, ezért megvettem és megnézhetjük az előnyeit és hátrányait a a tűz jég dalához képest.

végül is a megvétel lehet az első előny, mert báj az új kiadás az 3000 huf kb, de az első 6 kötetet egyben 1480 forintért meg  tudtam  venni és a hetedik is 1900-ért megszerezhető volt. Hátrány lehet, hogy míg  RR-t lehet eredeti nyelven is olvasni, franciául Duoronra esélyem sincs

Végül is viszont nem hazudott a reklám, valóban nagyon hasonló, lovagos politikus összeesküvős sőt még a mágia is majdnem hasonló  fontosságú, bár az elátkozott királyokban kevésbé  van biztosra vehetően, de azért trónok sorozatban is inkább az intrikán és a fegyvereken múlt eddig jobban a dolog (- sárkányok persze)

További nagy előnye, hogy nincs eddig, azaz meg lehet venni az összes kötetet, bár nincs katartikus lezárás, illetve a 7ik az teljesen különálló, más típusú, persze az majd George hetedik kötetére is igaz lehet

Előnyének érzem, hogy valós történelmi háttérben játszódik, azaz a valós történelemről segít megosztani információkat, persze aki nagyon penge a középkori francia történelemben, annak a szereplők meglepő halálai kevésbé lehetnek meglepők..

Mert  akár meglepő kegyetlen halálok, ellenérdekek, háborúk és szex szerepel benne, mondjuk a csaták  talán rövidebben megírva, de például a kínzások kivégzések azért részletesen is leírtak. Nincsenek szereplős fejezetek külön, de igenis több karakteren keresztül is szemlélhetjük az eseményeket. Kivéve az utolsó részt, amely egyetlen ember visszaemlékezése.

A karakterek itt is ritkán feketék vagy fehérek és zajlik a folyamatos hatalmi harc, aki nem nemes az senki, kivéve ha gazdag, és gazdag nem nemesek kölcsönöznek a nemeseknek, és az egyház is külön hatalmi ágens.

A Francia könyv hátránya, hogy se sárkány se Tyrion illetve ha george RR martin hajlandó valami kerek egésszé lezárni a sztorit az is mellette fog szólni. akik régen olvastak egész jól jártak, mert az első 6 könyv 1955 és 1960 között jelent meg, a hetedik mondjuk 1977-ben jelent meg, és eléggé különböző ,de ezzel a 22 évvel is ugye beelőz

van kimagasló lovag, boszorkányság, templomosok átka, béna király, vitatott trónöröklés, mérgezett király, problémás lakoma de nincs sárkány és rövidebbek a hajózások

[Cloud]

TUdnátok ajánlani valami pörgős akció scifit az elmúlt 2-3 évből?

[Próféta]

Könyvben? Old Man's War.
Eredetileg 2005-ös, de a magyar kiadás (Vének háborúja) 2012-ben jelent meg, szóval az "elmúlt 2-3 évbe" kis hunyorgással befér.

[Cloud]

Betárazva köszi. Meg mellé ez is:

Jack McDevitt: The Engines of God

[Cloud]

Könyvben? Old Man's War.
Eredetileg 2005-ös, de a magyar kiadás (Vének háborúja) 2012-ben jelent meg, szóval az "elmúlt 2-3 évbe" kis hunyorgással befér.

Na letoltam, szerintem egész jó volt, csak brutál rövid, és hirtelen lett vége. Most olvasom majd a két folytatást, meglátom mennyit tesz hozzá pluszban.

Újabb keresés. Létezik valamilyen scifi ami mondjuk több ezer éven át játszódik?

[Selmo]

Alapítvány, meg a Dűne sorozat utolsó könyvei is jelentőseket ugranak.

[Próféta]

Újabb keresés. Létezik valamilyen scifi ami mondjuk több ezer éven át játszódik?

Ehhez gyomor kell, mert nagyon hard scifi, de olyan.
Asimovtól az End of Eternity is több ezer évet érint, de másként, mint gondolnád.

Plusz amiket Selmo írt. Meg az Ender folytatások, de azokról a múltkor is inkább lebeszéltelek.

BTW a 2001 Űrodüsszeia film híres a mozgóképtörténelem egyik legnagyobb időt átugró vágásáról

[Cloud]

Letoltam a "Vének Háborúja" könyvet meg a két folytatást. De kurva jók voltak. 

Meg közben betoltam egy The Mazre Runners-t is, ha már jön a film. Ez is jó volt, de ahogy látom a 3 folytatás, már csak angolul érhető el. Az meg most nem poén nekem.

[kelvor]

Most olvasom a Dresden aktákat és nagyon hangulatos könyvsorozat. Harry Blackstone Copperfield Dresden hivatásos chicagoi varázsló, aki nem mellesleg magánnyomozó is, kalandait mutatja be tündérek, vérfarkasok, zombik, vámpírok, gonosz varázslók, szellemek, démonok és még sok egyéb más lény társaságában. Egyszerű és nagyszerű urban fantasy olvasmány némi humorral fűszerezve. Eddig 14 kötete jött ki összesen.

Mikor utoljára nézegettem az első könyv jelent meg magyarul. Azóta kiadták a többit is?

[kikuchiyo]

Timur Vermes: Nézd, ki van itt (Er ist wieder da)

Hasfalrepesztően vicces, fekete szatíra arról, hogy Adolf Hitler magához tér egy elhagyott berlini telken, a jelenkor Németországában, és ahogy szembesül a tarthatatlan helyzettel (a török elfoglalta a ruhatisztítókat, nő a kancellár és háború helyett az ország az EU tagja), megfogadja, hogy rendet tesz. A dolog ott siklik ki, hogy mindenki imitátornak hiszi - de ha azt rendelte neki a sors, hogy a hatalomhoz vezető út egy tévés viccműsoron keresztül vezet, hát ezt is vállalja.

A könyv fő humorforrása az, ahogy Hitler a rá jellemző megingathatlan világnézetéből kiindulva félreért mindent - ugyanakkor karizmatikus figura is, aki már-már ijesztően könnyen maga mögé tudja állítani az embereket.
Rajta kívül mindenki azt hiszi, hogy egy kivételesen ügyes, hiteles imitátor, aki a náci eszmék paródiája mögött ügyes és kifinomult társadalomkritikát fogalmaz meg, miközben Hitler teljesen komolyan gondolja. Paradox módon a szerző ezzel épp azt valósítja meg, amit amit a mellékszereplők gondolnak

Jó könyv, jól szórakoztam rajta.

China Miéville: Konzulváros

Távoli jövő, távoli bolygó. A bennszülött idegenek két beszélőszervvel rendelkeznek, amelyet egyszerre használnak, és ennek megfelelően az emberek közül csak az erre a feladatra külön képzett ill. tenyésztett ikerpárok, a konzulok tudnak velük kommunikálni. A törékeny egyensúlyt az borítja fel, amikor a félreeső, de a bennszülöttek biotechnológiája miatt értékes bolygóra a gyarmatosító hatalom egy új konzul-párt küld: két különböző idegen, semmi közük egymáshoz, mégis képesek beszélni a Nyelvet.

Érdekes, elgondolkodtató könyv, de néha kicsit nehéz olvasni, mert a szerző minden bevezetés és magyarázat nélkül keveri a szövegbe a jövőbeli emberi és idegen technológia kifejezéseit. Érdemes kiemelni, hogy a magyar fordítás kitűnő, erőfeszítés nélkül, ügyesen, kreatív szóalkotásokkal ülteti át a nehéz szöveget.

Italo Calvino: Komikozmosz (régebben Kozmikomédia címen is kiadták)

Novellafüzér, amelyet még boldogult egyetemista koromban a Filozófia a sci-fikben c. választható kurzuson a sci-fi szűken vett definíciójának illusztrációjaként hoztak fel: a szerző vesz egy tudományos tételt, gondolatot, vagy feltesz egy "mi lenne ha?" kérdést, aztán megpróbál válaszolni rá.

Ezek a novellák erre a sémára illeszkednek: általában egy idézettel kezdődnek arról, hogy a világ az ősrobbanással kezdődött, vagy hogy a szárazföldi élőlények elődei a tengerből másztak ki, aztán megszólal a mesélő, az öreg Qwfwq, és előad egy képtelen történetet arról, hogy "hát persze, hogy ne emlékeznék, milyen volt az, amikor még minden, én, a szomszédaim és még a ruhaszárító kötél mindkét vége is egy pontban volt".

A színvonal sajnos változó: némelyik történet zseniális, Lemhez mérhető színvonalú, némelyik viszont nehézkes és túlkombinált.

[kikuchiyo]

Jack McDevitt: The Engines of God (1994)
Izgalmas futurisztikus scifi. Nincsen benne űrháború, nincs benne gonosz bácsi. Mégis képes adrenalinban gazdag szituációk és szakálltépő akciójelenetek láncolatát felvonultatni. Kikről szólhat hát, ha nincsenek benne katonák? Csak űrrégészekről, akik a szorosabb helyzetekben is inkább Schliemannok ill. Champollionok, mint Indiana Jonesok, és akik távoli bolygókon rég letűnt idegen civilizációk romjai közt turkálva kutatnak olyan nyomok után, amelyekben ilyen vagy olyan módon magára ismerhet a nagy krízis küszöbén álló emberiség. Nagyon élveztem, szinte letehetetlen volt.

Tényleg érdekes meg izgalmas volt. Az az alaptézise, hogy az idegen civilizációk elegendően hasonlók (voltak) hozzánk ahhoz, hogy a földi régészek a maguk módszereivel érdemben hozzá tudnak járulni a megismerésükhöz, így az elegánsan elő-handvawelt fénynél gyorsabb utazás felfedezése után rögtön hozzá is kezdtek a kutatáshoz. Sok nép városait s eszejárását kitanulták, csakhogy nem tarthatták meg, akárhogy akarták (mármint az idegen bolygót a maga műkincseivel), mert az ellenszenves hatóság éppen a fejükre készül terraformálni azt. Vannak még továbbá elromló űrhajók és összecsapások a helyi faunával is a könyvben.

Az író fiktív újságcikkekkel és hasonlókkal ügyesen csepegteti az utalásokat arra, hogy a jövőbeli Földön nem annyira rózsás a helyzet, ez és a látható szenvedély és hozzáértés is, amivel a régészetről ír.

Az már kevésbé tetszett, ahogy a szereplőket és interakcióikat bemutatta: néhol egészen béna, Readers Digest-szintűek voltak ezek a részek.

[frozenstein]

Christopher Paolini: Örökség tetralógia
Érdekes volt Game of Thrones után egy tinédzser által írt high-fantasy-t olvasni. A gyerekes stílusra mondjuk szerintem rájátszott a magyar fordítás, olyan szavakat lehetett benne találni mint pl: 'fityisz' vagy 'hűbelebalázs' . Viszont a vége tetszett, a főgonoszt kb 150 oldallal az utolsó könyv vége előtt legyakták, és utána kaptunk rendes lezárást.

Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland
Kicsit fárasztónak éreztem, de maga a lezárás tetszett. Először azt hittem Murakami stílusa mégsem jön be nekem (csak a Kafkát olvastam néhány éve és aztán beszereztem ez összes magyarul megjelent regényét), de most olvasom a Világvége és a keményre főtt csodaország-ot, és ez kifejezetten tetszik.