Négyszögletes, vékony, fa eredetû lapokból készített dolgok sok fekete jellel

[Acchan]

China Miéville: Konzulváros

(...) néha kicsit nehéz olvasni, mert a szerző minden bevezetés és magyarázat nélkül keveri a szövegbe a jövőbeli emberi és idegen technológia kifejezéseit. (...)

Ennek fényében nem bánom, hogy ehelyett a Kraken c. könyvével leptem meg anyukámat. Elég nyitott és haladó szemléletű, de a sci-fire ennyire azért nem fogékony (még).

Más:
Tegnap volt egy Dick-i pillanatom. Lapozgattam egy könyvesboltról szóló könyvet, és éppen megjegyeztem, milyen jó illata van, mire pont "A könyvek illata" c. fejezethez értem.

[noriko]

- Lowry: The Giver

Ezt nem ismertem. Jó?

Akkor a válasz, kissé megkésve...

Jó!

Felreppent a hír, hogy filmet készítenek Lois Lowry: The Giver c. regényéből, és ez újból eszembe juttatta a könyvet, és hogy el kéne olvasni. Praise the power of Kindle, a gondolat megfogalmazódásától számított pár percen belül már kezdhettem is az olvasást. Egy elsőre utópiának tűnő világban járunk, ahol a magas fokú szabályozottságnak köszönhetően mindenki elégedetten, heves érzelmek nélkül éli le eseménytelen életét a Közösségben. Az újgyermekek egy év után nevet kapnak és kiadják őket egy gondosan összeállított kiválasztott család egységnek. A család egység apa, anya, 1 lány gyerek és 1 fiú gyerek összetételű. A gyerekek minden év decemberében új korcsoportba lépnek, és a nagy év végi ceremónia során kapnak a megfelelő korcsoporthoz illő ruhát, használati tárgyat. A 12. évbe lépők megkapják a gondosan kiválasztott leendő hivatásukat és onnantól arra készülnek, és öregkorukig azt csinálják, amíg be nem kerülnek az Öregek Házába. A történet főszereplője a 11. korcsoportban járó Jonas, aki izgatottan várja, hogy mi lesz jövőbeli hivatása a Közösségben.

A könyv világa érdekes, jól be van mutatva a szerkezete. Ugyan történelmi és tudományos magyarázatokba nem bocsátkozik az írónő, de így szerintem könnyebb is elfogadni, hogy egyszerűen így van és kész, nem gabalyodik önellentmondásokba, logikai csapdákba (vagy ha igen, nekem nem tűnt fel).

Egyetlen bajom a végével van. Szerintem túl gyorsan össze lett csapva, nem lett jól felvezetve és emiatt itt már előjönnek azok a bizonyos logikai bukfencek amik számomra zavaróak.
[spoiler]A gondosan kiválasztott Jonas még csak egy éve Befogadó, és máris sikerül rávennie az Átadót, arra, hogy döntsék meg a disztópiát, fordítsák fel a Közösség életét, amit feltehetően év századokig nem tett meg előttük egyik Átadó-Befogadó páros sem. Ha olyan nagyon bölcsek lesznek az emlékektől, hogyhogy nem merült fel bennük ez a nagy megoldás hamarabb?? Vagy legalább valamiféle ellenállás...bármi...hogy lehet a Befogadó a fő konzultáns a Közösségben, ha ennyire látja annak hiányosságait? Hogyhogy nem őrül bele? Hogyhogy képes volt eddig működni ez a Befogadó-rendszer? Nem meggyőző. A legvége már nem zavart, pont kellett is a betekintés kicsit a külvilágba, hogy jobban érezzük a Közösség elszigeteltségét. [/spoiler]

Értékeltem, hogy az írónő homályosan zárta le a végét a történetnek. Úgy éreztem, előnye volt a könyvnek, hogy többféle képpen lehetett értelmezni a végét. Kár, hogy mégsem, mert mint utólag megtudtam, utána készült még három kötetnyi folytatás. Azokkal szerintem mindenképp veszít valamennyit kötelező olvasmány értékéből. Főleg, hogy a 4. könyv vége kifejezetten gyenge lett. Na de arról majd egy másik hozzászólásban.

The Giver: 7/10

szeretem a disztópiákról szóló könyveket. kérek még!

[kikuchiyo]

John Scalzi: Old Man's War (2005)
Űrgyalogságos űrháború-ponyva. Jó. Könnyed is, izgalmas is, és vannak érdekes sci-fi gondolatok benne.

Érdekesen indult (azzal, hogy a távoli jövőben a galaxist gyarmatosító űrhadsereg a Földről soroz katonákat, de nem ám fiatalokat, hanem kizárólag öregeket, azok 75. születésnapja után), ez a része finom humorral és iróniával íródott, továbbá érdekesen közelíti meg azt a kérdést, hogy mi lehet a Föld szerepe egy csillagközi birodalomban (hint: nem feltétlenül központi, egyeduralkodó).

De aztán hamar leülepszik a könyv és egy eléggé szabványos űrgárdistás hentelés lesz belőle. A galaxis ugyanis tele van idegen értelmes fajokkal, akik mind ugyanazokra az erőforrásokra áhítoznak, és az egyetlen megoldás, ha a földi szuperkatonák folyamatosan harcolnak ellenük.

Nem volt rossz, de a nagyobb része bejáratott panelekre épül, pár felcsillanó humánusabb vagy önreflexív momentumon kívül alig több az egymást követő katonai akciók kimért leírásánál.

[frozenstein]

Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország
Tetszett! Mondjuk jobban érdekelt a keményre főtt csodaország története, de érdekes volt a kettő kapcsolata, bár pár fejezet után már lehetett tudni. A végére örültem volna valami konkrétabb lezárásnak mindkét történet szálon, de így is nagyon jó volt.

[noriko]

Lois Lowry: Son
Mivel tetszett a Giver, gondoltam, olvasok még az írónőtől valamit. Gondosabb utánajárás nélkül ezt találtam. Aztán kiderült, a már korábban említett folytatásos dolog, és hogy a Son az utolsó, zárórésze a történetnek. Ettől függetlenül önállóan is megállja a helyét abból a szempontból, hogy abszolút nem hiányzik elé az előző három könyv, érthető azok nélkül is. (A két középsőt nem is olvastam.) Szépirodalmi szempontból viszont már nem állja meg a helyét, a vége nagyon nagyon gyenge és összedobott lett.
Sajnos, mert egyébként az eleje a történetnek szerintem nagyon jól meg van írva, érdekes, olvastatja magát.
A könyv három részre van osztva, Before, Between, Beyond megnevezéssel. A Before visszavisz minket a Giver-ben megismert utópiába, sőt, a történet párhuzamosan halad annak cselekményfonalával és a közösség egy másik szereplőjével ismertet meg minket, aki Claire, a Szülőanya-hivatáscsoportból.
Nekem az egész Before szakasz tetszett, a Between-ben már voltak zavaróbb dolgok és kissé vontatott volt, a Beyond-ról meg inkább tudni sem akarok.
[spoiler=Between]Claire partra vetődik egy nagy sziklával körbevett, mindentől elzárt, nagyon egyszerű, önfenntartó halászközösségben, elveszti emlékezetét, aztán visszanyeri és elkezd testépíteni, hogy meg tudja mászni a Falat és kijusson onnan. Aztán megmássza a Falat és csereügyletbe bonyolódik egy titokzatos karakterrel. Megismerünk közben egy csomó felesleges szereplőt, egy felesleges szerelmi szálat, és részletes betekintést nyerünk Claire edzéstervébe.[/spoiler]
[spoiler=Beyond]A megvénült Claire évek óta messziről nézi fiát, Gabe-et, aki elég jellemtelen és butácska karakter lett. Gabe hosszú időt tölt hajóépítéssel, amit aztán félkész állapotban visz vízre és el is süllyeszt... Claire érzi, hogy közel a végelgyengülés, ezért gyorsan elmesél mindent Jonas-nak, aki elmeséli Gabe-nek, aki először nem hiszi el, aztán meggyőzi a tanára egy szintén hihetetlen és szintén alá nem támasztható sztorival... Aztán hirtelen Gabe kitalálja hogy leszámol a Gonosszal, aki simán legyőzhető ha az orra alá dörgölik, hogy boldogok, akikről azt hitte, hogy tönkretette őket (amit amúgy nyilván tud magától is, hiszen elvileg mindent lát és mindenről tud...)   [/spoiler]

Before 7/10
Between 5/10
Beyond 2/10

[Ramiz]

Murakami Haruki: Világvége és a keményre főtt csodaország
Tetszett! Mondjuk jobban érdekelt a keményre főtt csodaország története, de érdekes volt a kettő kapcsolata, bár pár fejezet után már lehetett tudni. A végére örültem volna valami konkrétabb lezárásnak mindkét történet szálon, de így is nagyon jó volt.

Emiatt szerettem meg Harukit, de a Szputnyik laposabb volt, most meg a Kafkát olvasom, és egyáltalán nem ragadott magával.

[frozenstein]

Murakami Haruki: Norvég erdő
Ez kicsit más volt az előzőekhez képest: a szereplőknek megtudjuk az igazi nevét (wtf?), és nincs benne semmi természetfölötti, bár a halál központi téma. A vége elég kétértelmű/nyitott:[spoiler]Nem tudjuk meg mi lett a Midori-s szállal: fölhívnia sikerül, de nem tud válaszolni, amikor a lány rákérdez hol van. [/spoiler]

[kikuchiyo]

John Wyndham: Chocky

Kisregény arról, hogy egy idegen értelem egy földi - pontosabban hangsúlyozottan angol, középosztálybeli család kisfiát szállja meg azért, hogy elősegítse az emberiség fejlődését. Eleinte az apa, a regény narrátora csak annyit vesz észre, hogy a gyerek önmagával beszélget és furcsákat kérdez, aztán jönnek az egyre furcsább jelek (váratlan tehetségről árulkodó rajzok, úszni tudás a semmiből), végül Chocky, az idegen értelem maga is megszólal és elmagyarázza az indítékait.

A könyv a témának érdekes, érzékeny, de a terjedelem miatt nem túl alapos kifejtését adja, a pontos kor- és társadalomrajz miatt érdemes inkább elolvasni. A szerző alapműveihez (Day of the Triffids, Chrysalids) azért nem ér fel.

James Ellroy: Black Dahlia
Kemény, hideg, sötét és mocskos bűn-könyv egy megtörtént, nagy port kavaró gyilkosság alapján. Az események és mellékszereplők egy része valós, de a két főszereplő és a gyilkosság megoldása már fiktív. Végigolvasni olyan, mint végigcsinálni egy 10 menetes nehézsúlyú boxmérkőzést (illő a hasonlat, ha már a főszereplője boxolóból lett rendőr), és miután a végén a földre kerülsz, a könyv fejbe rúg még néhányszor a tisztesség kedvéért. Ehhez képest a Dexter és hasonlók vidám, romantikus blődlinek tűnnek: minden hazugságra épül, mindent átitat a romlás és sötétség, és mindenki korrupt - akinek az ártatlanságában leginkább bízol, az bukik a legnagyobbat.
Nehéz volt olvasni az autentikus(nak tűnő) 40-es évekbeli rendőrszleng miatt, na meg hát azért is, hogy amikor már azt hittem, hogy nem lehet tovább fokozni, hogy a szereplők már nem süllyedhetnek lejjebb, akkor a könyv még tovább csavarta. A végére már kicsit túlzásba is esett. Az is zavart, hogy bizonyos fordulatokat nehezen tudtam elhinni.
[spoiler][spoiler=tényleg az]Érintetlen gyilkossági helyszín vérrel és ujjlenyomatokkal, két év után? [/spoiler][/spoiler]

[Isley]

Sziasztok! Ide még nem írtam korábban.

Ezzel a regénnyel most végeztem és ajánlom mindenki figyelmébe.

Orson Scott Card: A holtak szószólója

A Holtak szószólója a Végjátékhoz hasonlóképp rendkívül jól felépített, izgalmas regény, méltó folytatása a legendás sci-fi klasszikusnak, és ami külön jó: önálló regényként is megállja a helyét.

A magyar kiadás elején található előszóban Card ki is fejti, hogy számára A Holtak szószólója volt az eredeti mű és ez látszik is rajta. Míg a Végjáték egy akciódús regény űrcsatával és magvas tartalommal, ebben a regényben inkább arra esik a hangsúly, hogy tudna-e együtt élni az emberiség egy idegen fajjal. Miképp is idegenek ezek a fajok? Varelsek, vagyis olyan idegenek, akik olyan módon különbözőek és veszélyesek, hogy már a puszta létük fenyegetést jelent az emberiség számára? Vagy ramanok, tehát olyanok, akikkel az emberiség akár együtt is élhetne, és válhatna jobbá, erősebbé és gazdagabbá? És vajon a hangyok és a malackák varelsék vagy ramanok? Úgy hiszem, ez a regény központi kérdése. Emellett még számos dolog teszi igazán nagyszerű regénnyé A Holtak szószólóját. Card gyönyörű világokat teremtett benne, Trondheim fagyos világa és Lusitania kietlen világának is megvan a maga bája, s utóbbi kidolgozottsága páratlan. Card minden részletre odafigyel, a xenobiológusok és a xenológusok részletesen magyarázzák a fajok kialakulását, egy pusztító kór hatását Lusitania flórájára és faunájára, az őshonos intelligens faj, a malackák leírása és ábrázolása olyan szemléletesre sikeredett, hogy számomra eddig ők a legjobbra sikeredett idegen lények, amelyekről valaha olvastam. Teljesen mértékben idegenszerűek, de olyan részletekbe menően mutatja be őket Card, hogy teljes mértékben megismerhetőekké váltak. Élmény volt róluk olvasni.

A Holtak szószólójában szokatlanul sok, részletesen kidolgozott karakter kapott helyet. Szerintem a regény egyik fő erénye, hogy ezeket a karaktereket olyan tulajdonságokkal tudta a szerző felruházni, kellően ügyelt arra is, hogy az egymással való beszélgetéseikben ezek a karakterek minden esetben jól felismerhetőek legyenek, hogy egyetlen alkalommal sem kevertem össze őket (Novinha gyerekeire gondolok itt első sorban) vagy tartottam feleslegesnek bármelyiküket is. Mindegyikőjüknek megvolt a maga szerepe és remekül bizonyította a szerző ezzel is képességét a komplex jellemábrázolásra akár sok karakter esetén is.

A sztoriról magáról nem is írok inkább, ugyanis ez a regény egyszerűen túl sok mindenről szól. S bár én kiemeltem fent egy témát, ami szerintem a központi, ezenkívül számos fontos dologról szól ez a regény. Ender és Novinha története, Pipo, Libo és Miro kitartó munkája, Ela zseniális következtetései vagy Marcos életének igaz története mind-mind nagyon érdekesek és gondolatébresztőek.

Számomra a legérdekesebb a regényben azonban kétségtelenül az volt, hogy Ender szerint miképp kellene egy idegen fajjal az emberiségnek bánnia. Törekednünk kell a megértésre, arra, hogy együtt élhessünk és együtt válhassunk naggyá? Meg kellene bíznunk egy idegen fajban, ha bizonyította, hogy méltó a bizalmunkra? Egyáltalán bizonyíthatja ezt valaha is, ha idegen? Idegen-e (varelse) még, ha bizonyította? És képesek lehetünk-e ezt felismerni valaha? Ebből a szempontból a fő kérdésben van némi átfedés Heinlein Csillagközi invázió c. regénye és Card e regénye között. Ez a kérdéskör szerintem az egyik legizgalmasabb kérdés, Ender pedig olyan válaszokat ad ebben a történetben rá, hogy egy élmény volt olvasni A Holtak szószólóját.

[frozenstein]

Murakami Haruki: Tánc, tánc, tánc
A Birkakergető nagy kaland folytatása, ugyanaz a főszereplő néhány évvel később. Tetszett, érdekes volt, hogy a főszereplőn kívül elég sok, karakter polgári nevét is megtudtuk. Természetfeletti elemekben sincs hiány, viszont a vége itt is kétértelműen lóg a levegőben. Meglepett, hogy a krimi szál megoldatlanul maradt.

Viszont a fordítással volt néhány gondom:
-A japán nevek magyar átírása kicsit zavaró, a Hepburn-féle angolt szoktam meg, de azért elviselhető.
-Kifejezetten idegesített, hogy a japán iskolarendszer elmagyarázása nélkül, átváltották a magyarra az évfolyamokat, én meg válthattam magamban vissza.
-Volt egy ilyen kifejezés (vagy vmi hasonló): "a többnapos májusi szabadnap" --2sec gondolkodás-->Golden Week.
-Meg a legidegesítőbb az volt, hogy a 13 éves lány neve a magyar fordításban 'Hófehér' . Ez ugye Yuki akart lenni, hagyhatták volna eredetiben, és egy fél tagmondatban elmagyarázzák, hogy azt jelenti hó.

[Próféta]

Szimpatikusnak tűnik: Augie and the Green Knight

Az SMBC webcomic szerzője van mögötte.

[NLZ]

Szimpatikusnak tűnik: Augie and the Green Knight

Az SMBC webcomic szerzője van mögötte.

Rohadt postaköltség.

[noriko]

Ray Bradbury: Fahrenheit 451
A jövőbeli Amerikában járunk, ahol a tűzoltók nem tüzet oltanak, hanem könyveket égetnek (hmm...most kíváncsi lettem, hogy fordították magyarul, mert a firemen oké, hogy kétértelmű lehet, de a tűzoltó egyértelműen olt és nem gyújt), ugyanis tilos könyveket olvasni és birtokolni. Ez a főszereplőnk, Montag foglalkozása is, és bizonyos külső hatások azt eredményezik, hogy kezdi megkérdőjelezni ezt a rendszert.

Érdekes az alapötlet és érdekes a futurisztikus Amerika is. Tetszett, hogy Bradbury nem írt körül mindent pontosan, hanem csak vázolta a világát és a környezetet, így sok részletet a képzeletünkre bízott. Azonban volt pár olyan dolog is, ami nekem annyira nem tetszett. [spoiler]Clarisse karaktere túl felszínes volt és megfoghatatlan, és végül úgy felszivárgott, mint ahogy jött. Nem jött át Montag főnökének a karaktere sem annyira. Idegesítően sokat idézgetett, ami nyilván az olvasókat célozta, mivel Montag úgysem tudhatta, hogy idéz és hogy miből. Faber karaktere sem vezetett sehova. A lehallgató készüléke meg még kevésbé. Nem tűnt fel, hogy bármit hozzátett volna pl. a Beatty-Montag konfrontációhoz, azon kívül, hogy hümmögött neki a fülébe. Az üldözéses rész izgi volt és jól meg volt írva, viszont eléggé elütött a könyv többi részétől. Az ebook utóirataiból megtudtam, hogy a regény úgy keletkezett, hogy Bradbury elkezdte toldani, bővítgetni a novelláját. Valahogy az volt az érzésem, hogy nem tudott jól összerakott és átgondolt regényt kerekíteni belőle. [/spoiler]

Más regényt nem olvastam még Ray Bradbury-től, viszont olvastam pár novelláját, amik nagyon tetszettek (The Whole Town's Sleeping, The Rocket, Season of Disbelief, And the Rock Cried Out). Ezek alapján eddig azt a következtetést vontam le, hogy short story-ban sokkal jobb mint regényben. A Fahrenheit 451 szerintem overrated, de Bradbury a novellái alapján tényleg jó.

[noriko]

E. M. Forster: The Machine Stops (1909)
Egy remek sci-fi novella a múltszázad elejéről. Egy olyan jövőbeli Földön játszódik, ahol az emberek egymástól fizikailag elszigetelve élnek saját high-tech egyszemélyes föld alatti celláikban és csak virtuális a szociális életük. A celláikból nem kell kimozdulniuk, mivel minden szükségletüket ellátja a Gép, amit ők építettek, és ami idővel Istenükké vált. Mátrixos-hikikomoris csodálatosan aktuális. Olvassátok el (a cím egyben link)!

[Damnatus]

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Én vagy 15 éve olvastam, sci-fi alapmű. De a novellák valóban jobbak, érdemes rákeresni a Marsbéli krónikák és a Tetovált asszony novellagyűjteményekre. az Usher ház pusztulása című novella (Marsbéli krónikák) előtt pedig érdemes elolvasni Poe: Az Usher hát című novelláját.
A novellák közül A rakétát én is nagyon szeretem.

[frozenstein]

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra
Megint semmi természetfeletti a Norvég erdő mintájára. Valahogy úgy érzem az ilyen regényei nem lesznek as kedvenceim. Ezt gyorsan lezavarta, 200 oldalban el telt 25 év, ráadásul eddig talán ebben maradt a legtöbb nyitott kérdés a végén (pl.: Shimamoto életéről szinte semmi nem derült ki).

[kikuchiyo]

James Smythe: The Explorer

Nem túl jó könyv, pedig a Geekz-en dícsérték.

Arról szól, hogy a főhős, egy újságíró, válogatott legénység tagjaként az űrbe indul, hogy messzebbre jussanak, mint ameddig ember valaha jutott. De a küldetés balul sül el, az emberek sorban meghalnak, végül hosszas agonizálás után a főhős is. Aztán felébred a küldetés elején, és (külső nézőpontból) újra átéli az egészet, és közben kénytelen újraértékelni az eseményeket és a saját szerepét is.

És ennyi. Ez önmagában egy egész jó ötlet, de hogy háromszáz-valahány oldalt ez tegyen ki - illetve nem ez teszi ki, hanem az amúgy passzív és ellenszenves főszereplő szenvedése. És mint minden ilyen könyvben vagy filmben, a történet csak egy alap, egy váz, amit a jól megírt szereplők tesznek élővé - tennék élővé, ha nem puszta lenyomatok, lábjegyzetek lennének a főhős állandó visszatekintésekkel terhelt vergődése mellett.

A bennem élő asztrofizikust (egy szűk, ablaktalan helységben senyved szegény mostanában az agyam hátsó részében, ritkán jut megfelelő táplálékhoz) mélységesen felháborította, hogy a szerzőnek láthatóan fogalma sincs nemhogy az űrhajózás, de az elemi newtoni fizika alapjairól sem. Egy-két pontatlanságot, következetlenséget el tudtam volna viselni, de itt szó szerint minden második oldalon az ment, hogy a főhős a nagy piros gombbal megállítja az amúgy állandóan járó hajtóműveket (itt szükség volt a retrorakétákra, mert különben nem tudnának űrsétálni, elfújná őket a menetszél vagy mittudomén), ettől megáll az űrhajó, majd egy másik gombbal bekapcsolja a gravitációt. Az is zavart, hogy a főhőst valahogy a legkevésbé sem zavarta a küldetés homályos célja ("messzebb jutni, mint ahol az ember valaha járt" - oké, de miért, mégis mi van ott?), annak ellenére, hogy elvileg az egész magánélete ráment - persze, plot point ez is, mert nyilván van odakint valami anomália, épp az okozza a főhős kálváriáját, de végül nem tisztázódik, hogy pontosan mi az, és ilyenformán bután van felvezetve az egész.

Kihagyható.

[Isley]

Robert A. Heinlein: Ajtó a nyárba

Robert A. Heinleint, úgy tűnik, érdemes olvasni. A Csillagközi invázió tavaly az egyik kedvenc regényemmé vált. Az 1957-ben írt, a Locus magazin olvasói szavazatai alapján háromszor is minden idők legjobb SF regényei közé rangsorolt, Ajtó a nyárba pedig egy izgalmas és gyors sodrású, hard sci-fi regény, melynek központi témái a hidegaltatás (hibernálás), valamint az időutazás és az azzal kapcsolatos paradoxon, továbbá egy elsőre furcsa, de szép romantikus szál is van benne. A történet egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, Heinlein többször is beszél egy múltbéli nukleáris konfliktusról. Ezzel kapcsolatos az is, hogy Denver vált a fővárosává az Államoknak.

Az Ajtó a nyárba előtt és után is írt Heinlein időutazással kapcsolatos történeteket, azonban ebben a regényben nem ez válik igazán fajsúlyossá. Sokkal inkább az, hogy Daniel Boone Davis, az öntörvényű, végletekig individualista mérnők hogyan talál fel igazán hasznos és jelentőségét tekintve meglehetősen fontos többfunkciós robotokat, hogy aztán barátnője és legjobb barátja kijátsszák és hidegaltatással megszabaduljanak tőle, haszonszerzés céljából. Danny azonban nem hagyja annyiban a dolgot. Mellesleg Daniel robotjainak névválasztása igen mulatságosra sikerült: Bérelt Berta, Ablak Anti, Rugalmas Rudi, Páratlan Péter és a többi.

Összességében nagyon élvezetes kis regény az Ajtó a Nyárba, szép befejezéssel. A vége külön nagyon jóra sikeredett. Az időutazás paradoxonjáról és a szerteágazó idővonalakról és többszörös világegyetemekről írtak is izgalmasak voltak.

4/5

[frozenstein]

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája
Eddig talán az tetszett a legjobban. A harmadik kötetben már nem csak a főszereplő szemszögéből, hanem egy csomó más szálon is futott a történet. Meg azt hiszem az eddigi legegyértelműbb befejezést kaptuk.

szerk:

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!
Amíg a végén be nem jött a misztikus szál, addig elég unalmas volt. Utána meg szerintem túl hosszúra nyúlt az epilógus, és még a megszokottnál is kuszább befejezést kaptunk. Szerencsére a regény maga rövid.

[Próféta]

Yann Martel: Life of Pi (2001)

Főhősünk, a Pi Patel névre hallgató indiai férfi E/1 meséli el, milyen volt 16 évesen hajótörést szenvedni, és az óceán közepén fél évet hánykolódni Richard Parker nevű útitársával kettesben. Ha ez a sommás leírás így kicsit unalmasnak hangzik... akkor jól jellemzi a könyvet.   

Hosszúnak érződő, vontatott és maníros írás, de mégis tetszett. A szerző mániája volt, hogy (a történet szerves részét képező előszót nem számítván) a regény kereken 100 fejezet terjedelmű legyen (ebből gyanúsan a kilencvenkilencedik az, ami miatt az egész könyvet megírta), a szent cél érdekében pedig semmi fillert nem sajnált. Van ugyan egy-két egyoldalas fejezet, csak hogy kijöjjön a darabszám, de sajnos vannak egészen hosszú és egészen felesleges fejezetek is. Ha én lettem volna a szerkesztő, minden további nélkül kidobattam volna a fiatalkori történetek felét (szvsz minimális humorforráson kívül semmit nem hozzá a könyvhöz a kommunista tanár, a muszlim pék meg a katolikus pap) és a tengeri hánykolódás felét (kit érdekel, hányféle színű volt az égbolt?).

Szintén kellett a fenének - nem csak a bloat factor és a hozzáadott érték hiánya miatt, hanem mert durván elüt a regény maradékától - a sztori háromnegyede táján az a bizonyos "algás" epizód. Ebben a részben szerzőnek hirtelen eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen science fiction regényt akart írni, és igen erősen elrugaszkodik az addig nagyjából tiszteletben tartott realizmustól. Ez talán Vonnegut megsüvegelése akart lenni? Mindegy, szerencsére valamivel később minden visszatér a régi kerékvágásba, pont ott folytatva a hajótörött mesét, ahol megszakadt.

A fenti sirámok ellenére tulajdonképp tetszett a regény. Az ötös számú vágóhíd mellett ez a könyv is viszonylag érdekesen nyúl a PTSD témához - a túlélési tippeken kívül érzésem szerint ez áll a regény központjában.

Az író ezen kívül nagyon ügyesen vezetett fel három elég trükkös átverést / fordulatot. Az első sajnos automatikusan le volt spojlozva mindenkinek, aki a megfilmesítés plakátját vagy trailerét látta: Richard Parker, a mentőcsónak másik utasa valójában
[spoiler=úgyis mindenki tudja, hogy Luke Skywalker apja]nem ember, hanem egy felnőtt bengáli tigris.[/spoiler]
A másik suskus a szakácsos-anyukás-matrózos történet - realista és traumatikus. A harmadik csel, hogy az előszóban azt ígérik az írónak, hogy ettől a történettől az ember jól istenhívővé válik (ez persze ott részben humorforrásnak van elsütve); a naiv olvasó persze Pi elbeszélése során végig lesi, ahogy a szegény hánykolódó srác fohászkodik, de valójában nem erről van szó:
[spoiler]Visszaolvasva az előszót teljesen egyértelmű, hogy nem önmagában Pi beszámolója, hanem utána a japánok hangfelvétele hordozza a beígért payloadot, és az kétségkívül elég érdekes is. Ezen a felvételen ugye Pi bevallja a fent említett anyukás-szakácsos-kannibálos történetet. Az "állatos verzió" inkább a PTSD hallucinációkból táplálkozott; de ha egyszer mindenkinek mindegy, de az utóbbi változat kevésbé szörnyű, akkor inkább azt magyarázza be magának, arra akar emlékezni, mert könnyebb ezzel a konstruált tudattal elviselnie azt, hogy egyedüliként élte túl a tragédiát.

Ezek után Pi mintegy megjegyzésként - láthatóan felindulva, könnyek közt - hozzáteszi, hogy az istenhitével is éppen így van. Vagyis: magára aggatott három világvallást és mindegyiket buzgón követi, de így se biztos semmiben; viszont ha egyszer mindegy a dolog, akkor inkább hisz, mert úgy könnyebben viseli az életet. És ehhez kapcsolódik az is, hogy az ateistákkal soha semmi baja nem volt, csak az agnosztikusokkal, mert ha egyszer mindegy nekik, akkor miért nem hisznek inkább? Szóval a payload az agnosztikus olvasóknak volt szánva. Én maradok ateista, de örülök, hogy Pi nem emel kifogást [/spoiler]



Patrick Rothfuss: The Lightning Tree (2014)

Avagy egy átlagos nap Bast életéből. Sokra nem kell számítani, igazából nincs se eleje, se vége, se füle, se farka, csak úgy történnek a dolgok; mégis jó élmény régen látott fogadósinasunk szertelen mindennapjait olvasni. Egy picit mélyebben megismerhetjük a gondolkodásmódját, de sok újdonságra nem kell számítani, csak széles vigyorra

Jön még idén egy regény Aurival, de utána nagyon érik már az a Day 3...


Neil Gaiman: How The Marquis Got His Coat Back (2014)

What it says on the tin. A Neverwhere egy epizódjaként az egyik közönségkedvenc szereplőt egy újabb rövid kirándulásra kísérjük London Belowba, újabb vad helyiségneves ötletekkel.


A fenti két novella az első kettő, amit ebből az antológiából elolvastam. A többi folyamatban.

[kikuchiyo]

Life of Pi: én csak a filmet láttam, ami a leírásod alapján nem is rossz adaptáció.
Ami tetszett neked a könyvből (jól felvezetett csavarok, érdekesen nyúl a PTSD témához, a végén a "feloldás"), az megvolt a filmben is, ellenben a fillereket kihagyták.

Rogues: kösz az emlékeztetőt, ez lesz a következő.[spoiler]Az a Day 3 elég zöld még szerintem, lesz abból 2016 is, mire megérik...[/spoiler]

[Cloud]

Eric Nylund: Halo- Első csapás.

Halo videójáték világában játszódó könyv, időrendben a Halo 1 és Halo 2 játék között játszódik. Most tudtam végre ebook formájában beszerezni. MIvel rajongó vagyok tetszett.

[frozenstein]

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton újra
Másodjára is tetszett, így a többi után érdekes volt, hogy a főszereplő(k) kora nem a szokásos 30 körül van.

[frozenstein]

Murakami Haruki: 1Q84
Az eddigi legjobb Haruki regény. Sok hasonlósággal a korábbi regényekhez: karakterek, helyzetek, stílus. Most a befejezés is tetszett, bár itt is maradt nyitva pár kérdés. Még hátra van a Tazaki Cukuru, de nem hiszem hogy jobb lenne ennél.

[kikuchiyo]

Rogues: kösz az emlékeztetőt, ez lesz a következő.

Ez lett.

Eléggé vegyes felvágott, műfajilag (modern környezetben játszódó novellák keverednek varázslós-kardozósakkal) és színvonalban is (volt egy-kettő, amit még szívesen tovább olvastam volna, de volt olyan is, aminek már az első mondata is eséllyel indult volna a Bulwer-Lytton-versenyen és utána is azon gondolkodtam, hogy szándékosan próbál-e az író ilyen szar lenni).

A Patrick Rothfuss-novella, amire igazából kíváncsi voltam, tényleg nem volt nagy eresztés, leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy a szerző írt egy saját világában játszódó fan fictiont. Amin nagyot röhögtem:

Bast's smile faded a bit.

If the innkeeper noticed, he didn't comment on it. "I'll send a boy round to Martin's and ask him to come by with a couple bottles."

"Get five or six," Bast said. "It's getting cold at night. Winter's coming."

The innkeeper smiled. "I'm sure Martin will be flattered."

[frozenstein]

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei
Szerintem már említettem, hogy a kevés természetfelettit tartalmazó művek nem a kedvenceim az írótól. Ebben azért érdekes volt a főszereplő nyomozása a múltja után, de a legérdekesebb kérdések megválaszolatlanul maradtak, és a vége is nyitott.

[kikuchiyo]

James S.A. Corey: Leviathan Wakes

Kellemes, egész jó sci-fi a közepesen távoli jövőben, amikor az emberiség már belakta a Naprendszer kisebb-nagyobb égitestjeit, sőt egyes kisbolygókat még fel is pörgettek a mesterséges nehézkedés érdekében (amire a bennem élő asztrofizikus felhúzta a szemöldökét). Eléggé szabványos űroperaként indul, egy jégszállító hajó lecsúszott alakokból álló legénységével, a ceresi gettókban nyomozgató alkoholista rendőrrel, meg a kitörni készülő bolygóközi háborúval, de aztán szerencsére mélyebb, érdekesebb sztori lesz belőle, amely még bizonyos morális kérdéseket (felelősségvállalás, az információhoz való jog) is fel tud vetni a végére.

Állítólag tévésorozat is lesz belőle.

[Cloud]

Nem csak állítólag, tényleg jön...

http://sg.hu/cikkek/104655/tevesorozat-lesz-a-leviatan-ebredese-cimu-scifi-regenybol

[Isley]

Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeia

Fantasztikus utazás téren és időn át, anyabolygónktól egészen a Naprendszer távolibb szegmenséig, majd még tovább. Tetszett a regény keretes szerkezete: izgalmas volt olvasni, ahogy Clarke összekötötte a több millió éve a majomemberek előtt megjelent kristályhasábot a Szaturnusz egy bizonyos holdjával, módfelett érdekes magyarázatot kínál arra, hogy az Iapetus miért olyan egyedi égitest, az egyik fele miért olyan vakítóan fényes, miközben a másik oldala szurokfekete. Valahogy minden illeszkedett magyarázatában egymáshoz. Még az ember ősének megjelenése is a Szaturnusz gyűrűjének életkorához. A vége, David Bowman utazásának fináléja, és egy új útjának kezdete, pedig választ ad arra a kérdésre, hogy miért érdemes sci-fit olvasni. A lezárás tényleg lélegzetelállító lett.

Arthur C. Clarke: 2010 – Második űrodisszeia

A Második ürodisszeia hasonlóképpen fordulatos és izgalmas regény mint a 2001, tele érdekes tudományos ötletekkel és Clarke jövőbelátó képességének újabb bizonyítékaival.

Az első regény elolvasása után az foglalkoztatott leginkább, hogy egyrészt az eltelt idő óta mi történt David Bowmannal. Másrészt pedig az őt megváltoztató lények és a nagy monolit vajon miféle meglepetéseket tartogathat még az emberiség számára. Ez a két dolog összefügg és elég fajsúlyossá is vált a 2010 történetében, így ennek örültem. A Jupiter sorsa és az ezt követő változások pedig alapvető hatást fognak gyakorolni az emberi faj jövőjére.

Clarke nagyon meggyőzően tálalta érdekfeszítő ötleteit, végig hihető tudott maradni, s ez áll a regény végén bekövetkező megdöbbentő csillagászati esemény kapcsán is. Várom a folytatást, érdekes lesz látni, hogyan folytatja az emberiség jövőjére ilyen nagy hatással lévő események sorát Clarke.

Philip K. Dick: A halál útvesztője

A halál útvesztője a hallucináció és az igazi valóság, az emberi észlelés és a valóság közötti különbségről és annak megéléséről szól. Továbbá, az ember halálának kérdéséről, valamint arról, hogy bizonyos helyzetekben egyes emberek miképp válnak képessé embertársaik meggyilkolására. Összességében, egyértelműen Dick sötétebb hangvételű regényei közé tartozik, egyben rendkívül fordulatos, és ez igaz a végére is, olyan mértékben, hogy szerintem az, ami Seth Morley-val történt a legvégén, kétségtelenül a kigondolható lezárások legbravúrosabbjainak egyike volt. A regény témáinak legtöbbje egyértelműen Dickre vall, azzal együtt, hogy például a mentális betegségekkel küzdő egyének bemutatása most lényegesen eltérőbb, kevésbé direktebb mint általában, alapvetően azért némi hasonlóság észlelhető, például Az Alfa hold klánjai és jelen regény között, azonban a fókuszpontjába lényegesen különböző motívum kerül. A regény színtere pedig egyebek között az Istenek inváziójában bemutatottra hasonlít.

Joe Haldeman: Örök háború

Spoileres

A regény az Örök Háború, a több mint egy évezredig tartó háború egyes eseményeit mutatja be William Mandella szempontjából. Rendkívül jól van megírva: a kiképzés, a hadsereg, az ellenség bemutatása, és Mandella közlegényből egészen őrnaggyá válásáig tartó bevetéseinek leírása kiválóra sikeredett. Jól szemléltette az író a regényben azt a lelkiállapotot, amibe minden bizonnyal minden katona kerülhet, ha hónapokig kell utaznia egy rövid kis harc érdekében egy stratégiailag fontos bolygóra, hogy aztán újra kezdje az egészet, tudván, hogy a háborúnak talán sohasem lesz vége. Érdekes módon, és a szubjektív és objektív idő közötti különbség miatt, legalább ennyire megdöbbentőek voltak azok a folyamatok, amelyek a Földön játszódtak le időközben. Ezek közül a születésszabályozás miatt az emberek homoszexuálissá válásának államilag támogatott projektje volt a legvisszataszítóbb, és ezt sajnos túlzásba is vitte a szerző érzésem szerint. Ahogy Mandella is megjegyezte, a népességszabályozásnak természetesen létezik másféle, és természetesebb módja is. Az sem elhanyagolható tényező, hogy az ember nem váltogatja csak úgy a szexuális preferenciáját. Ez tehát úgy ment végbe, hogy az embereket mesterségesen manipulálták, akaratukon kívül váltak azokká. Mégis, a regényben semmifajta negatív megjegyzés nem illeti a teljes projektet, ami – mivel nem az emberek szabad döntésén alapult – meglehetősen szokatlan. A regény sok tekintetben összevethető a Csillagközi invázióval, ez az egyik. A Csillagközi invázióban úgy gondolkodtak a vezetők, hogy az emberi fajnak el kell foglalnia minél több bolygót, a lehető leggyorsabban kell a lehető legnagyobb mértékben szaporodnia, hogy mindent elfoglaljon, hogy ezáltal a galaxis korlátlan urává váljon, ami a rendeltetése fajunknak. Az Örök háborúban pedig annyit tudunk, hogy az elfoglalt bolygók leginkább katonai támaszpontok, és keveset közöl a szerző arról, hogy polgári lakosság él-e ezeken a bolygókon. Ahol említi, ott is inkább csak úgy tűnik, a pihenő vagy valamilyen okból visszavonult katonák töltik ott idejüket. Egyszerűen elhibázottnak tűnik ez a megoldás nekem. A Föld koordinátáit természetesen titokban kell tartani az ellenség előtt, de a fajunk legjobb védelme az, ha több bolygón élünk, ezáltal semmiképp sem pusztítható például egy novabombával el az egész emberiség és így fajunk jövője. A Csillagközi invázió egyik legfontosabb tétele az, hogy amelyik faj a saját népességét visszafogja, csökkenti azt, azt egyszer egy idegen faj írmagostul kiirtja. Itt meg ráadásul ezt épp háborús időben teszik, amikor a legnagyobb szükség lenne az utánpótlásra. Értem én, hogy a gazdasági helyzettel magyarázzák ezt, de később arról is beszámoltak Mandellának, hogy azóta többször változott a helyzet a Földön, volt, hogy jól ment a gazdaság. A népességszabályozással összefüggő másik téma, a homoszexualitás elburjánzása, pedig szörnyen visszataszító volt. Ez akkor vált igazán kezelhetetlenné már, amikor Mandella elszakadt Marygay-től, élete szerelmétől. Nem elég, hogy elválasztották őket egymástól, még épp egy olyan csapathoz irányították át, ahol kizárólag homoszexuális férfiak és leszbikus nők vannak az általa irányított egységben. Mivel, hiába csak pár évig kellett ekkor már szolgálnia, az észlelt és az objektív idő közötti eltérés miatt, hiába is vészelte volna át szinte mesébe illően az összes csapást, visszatértekor Marygay jó eséllyel évszázadok óta halott lett volna. Azzal az átvezényléssel mindentől megfosztották Mandellát és éppen emiatt volt ez a regény egyik legmegrázóbb és legintenzívebb momentuma számomra. Ugyanis a regénynek ez a része volt az, ami a leginkább szemléltetni tudta a tragikusságát és a kegyetlenségét az elhagyatottságnak, a reménytelenségnek, a hiábavalóságnak és főleg és mindenek előtt a magánynak. Ennyire reménytelenül magányosnak még senkit sem sikerült leírnia senkinek azokban a könyvekben, amiket eddig olvastam. Ender magánya A holtak szószólójában talán hasonlítható ehhez, de ez durvább annál.
A végén pedig amikor Mandella őrnagy és emberei megérkeznek utolsóként a Csillagkapura és meg tudják, hogy már végett ért a háború, olyan magyarázatokat kapnak, ami később Orson Scott Card Végjáték című regényében is megjelenik. A háborút ravaszkodó és fondorlatos emberek indították, de a fő probléma az volt, hogy nem tudtak kommunikálni egymással az emberek és a tauriak, így ez vezetett a háborúhoz. Mint megtudtuk, a tauriak nem is akartak háborúzni, ők csak reagáltak. A probléma fő forrása, hogy ők kollektív tudattal rendelkeztek, az egyénekkel való társalgásra nem voltak képesek. Utóbbi ugyancsak megjelent a Végjátékban. Ez még inkább azt az írói szándékot erősítette fel, hogy a vietnámi háborúhoz hasonlóan ez a háború is értelmetlennek minősüljön. Bizonyos szempontból talán így sem nevezhető értelmetlennek ez a háború, hisz volt célja. Talán az emberek kezdték a háborút, de nem is tehettek mást, hiszen egyszerűen a két faj közötti kommunikáció abban az időben lehetetlen volt. Azután pedig már a faj és a bolygó védelme alátámasztotta és célt adott a harcnak.
Mindenesestre a befejezés, az epilógus ütött. Igazán szép volt, lélekemelő volt olvasni azt a részt.

Mint látható, néhány dologgal nem voltam kibékülve. A Csillagközi invázió filozófiája sokkal közelebb áll hozzám, de ez csak nagyon keveset vont le a regény értékéből. Haldeman leírásaiban olyan érdekessé és izgalmassá tette az egyes bolygókon a kunyhóépítést, az űrhajóval történő utazást, a Földön bekövetkező változásokat, hogy nagy élmény volt olvasni a regényt. Mandella szimpatikus főszereplő volt, annyi, hogy ha egy valamivel karizmatikusabb, nem ennyire toleráns személy lett volna a főszereplő, több lehetőség lett volna a vitára, és a regényben felvetett nézőpontok ütköztésére. Nagyon precíz és tudományos, sok esetben kreatív és megdöbbentő regény volt az Örök háború. Abszolút alapmű. Sci-fi olvasóknak pedig megkerülhetetlen.

[kikuchiyo]

Richard Condon: The Manchurian Candidate

Kellett valami olvasmány az útra, lehetőleg más műfajú, mint amit általában olvasok, ezt meg Próféta ajánlotta itt a fórumon, szóval gondoltam, nem lehet rossz.

Sajnos csalódtam: a legnagyobb baj vele a szerző szörnyű stílusa, a csapongó, túlbonyolított, oda nem illő jelzőkkel teli mondatok kifejezetten irritálóvá teszik a szöveget. Ha pedig megpróbáljuk lehántani róla a lila prózát, akkor azt találjuk, hogy az elejétől fogva implauzibilis hidegháborús kémtörténet (a szovjetek/kínaiak engedelmes, öntudatlan gyilkossá programozzák az amerikai szenátor fiát, a koreai háború hősét) a végére egyre valószínűtlenebbé válik, és egyre inkább egy nehézkes, erőltetett freudi tanmese lesz belőle. Azért végigolvastam, de nem tetszett.