Írások

[noriko]

Sötét Angyal! Ezt a kiadósdit nehogy úgy add fel hogy megsem próbálod!!! Hisz láthatod, hogy csak dícséreteket kaptál!!  szóval EGYÁLTALÁN nem reménytelen a helyzeted szvsz!;)

hogy on topic is legyek...régebbi versecske következik..hmm..talán az egyik első:eek: ..hehe, látszik mi?(bocsánat hogy angolul van, külföldön voltunk amikor első versírókorszakomat éltem.. )

Memory Friend

I look at, the picture on the wall,
She stood short while I was quite tall.
We shared our secrets almost everyday,
Then it happened, I had to move away.
I never thought our friendship would bend,
But still she remains my *memory friend.*

[Ramiz]

Jó, csak kár, hogy nem vagyok oda az angol nyelvért. Nem akarsz inkább németül vagy oroszul?

[Soridan]

Originally posted by Bruce579

Ja, és Soridan: Yoda mondta! (Tedd, vagy ne tedd! De ne próbáld.) Amúgy egyetértek veled! Remélem hallottad Sötét Angyal!

Pff, igaz igaz, de én valamelyik noname regényből idéztem Ott emg Luke apó mondta, tehát neked is, nekem is igazságunk vagyon

Bérgyilkos és Völgy mindkettő nagyon tetszik. A Völgy már csak azért is mert végre nem egy megalománsággal küszködő magus-író művét olvashattam

És a bérgyilkososról eszembe jutott valami...nekiálltam kutakodni és találtam valamit. Vastag porréteg borította a kéziratot, de sikerült begépelnem mielőtt szétmállott volna.

(megjegyzem, semmi közöm nincs a 'főhőshöz' vagy annak hangulatához )

Edit: És most jutott eszembe egy versszerűség:

Tavaszillat ölel lágyan, andalítóan,
Verébzsivaj perlekedik a cinegékkel,
Dühös-kék dongó zúg felettem kihívóan,
Egyre élőbb a táj minden napkeltével.

[Sötét Angyal]

Helló!

Biztos én vagyok hülye, de a csatolt fájlokat nem tudom megnézni, ezért nem tudok az újakról véleményt mondani.
(A pingvin a kolis gép :linsux: )

Noriko, igazából még senkit nem láttam a fórumon, aki bárkinek is bármi rosszat mondott volna az alkotásáról.

[noriko]

Originally posted by Sötét Angyal
Noriko, igazából még senkit nem láttam a fórumon, aki bárkinek is bármi rosszat mondott volna az alkotásáról.

hát mert ilyen jók vagyunk na!:p  Amúgy értem mire gondolsz, viszont olyat már láttam, hogy nem szólt senki semmit, ami esetleg a negatív visszajelzés elhallgatásának kísérletére is utalhat.... De amit sokan kiemelnek az csak őszinte dícséret lehet!;)

Ramiz: megyek átlapozom az orosz szótárt, hátha találok pár rímet..

[Tiaro]

Mivel meg lettem gyanusítva, hogy ócska kifogásokat hozok fel azért, hogy ne kelljen kifogásokat írnom, ezért elhatároztam, hogy most se fogok.
Nem tudom mikor lesz rá időm hogy normálisan végignyálazzak mindent, de mihelyst lesz, megejtek egy hosszabb kommentezést. ugye örültök?
Na, csak azért írtam ezt is, hogy élek, csak most sajna hanyagolni kell a fórumot.
Addig is írjatok sokat! Csak ne túl sokat mert sose fogom tudni behozni a lemaradásomat.

[Soridan]

Originally posted by Sötét Angyal
Helló!

Biztos én vagyok hülye, de a csatolt fájlokat nem tudom megnézni, ezért nem tudok az újakról véleményt mondani.
(A pingvin a kolis gép :linsux: )

Akkor marad a copy-paste Kicsit poros, de anno nekem tetszett

"
Tragédia

Esik. Már vagy három napja. A város éjszakai fényeit nézem. Hogy melyikét? Ugyan, mit számít az. Romlott egy város, ahogy manapság majd' minden nagyváros az. Mégis, innen fentről olyan békésnek, szinte szépnek tűnik. Persze húsz emelet és a szakadó eső sokat torzít a képen. Itt guggolok egy lakóház tetején, mellettem valami középkori fertelmet ábrázoló szobor acsarog jobbról, egy másik némán zokog bal felől. Talán angyalnak szánta a szobrász, ezért sír a szerencsétlen, denevérszárnyú rút alak. Pont közéjük illek. A liftben volt időm alaposan megszemlélni magam – vajon kinek az ötlete volt tükröt rakni a liftbe? – s meg kell mondjam, lehetne rosszabb is. Hosszú, vékony szálú fekete haj szabadon hagyva – délelőtt voltam fodrásznál, szóval egész pofásan fest – hosszúkás arc keretezte keskeny, gleccserkék szemek, büszke sasorr, kesernyés félmosoly, leheletnyi sápadtsággal fűszerezve. Fehér selyeming, fekete mellény, valami finom anyagból készült szintén fekete nadrág, bőrcipő, hosszú, elegáns kabát; persze ez is fekete – az összes maradék pénzem ráment, és még a márkájukat se tudom megjegyezni – hiszen ha már meghalunk, adjuk meg a módját.... akár szívdöglesztő is lehetnék, ha nem rontaná az összképet az az eszelős, tébolyult aura, ami napok óta körülleng. Na persze, mondtam már, hogy híján vagyok a szerénységnek?
Szóval itt vagyok. Guggolok a párkányon, két nevenincs sorstársam között, és átkozom ez a kib.... rohadt esőt. Kár volt így kicsípnem magam, pillanatok alatt bőrig áztam, s most még látni is alig látok a hajamtól. Nagy nehezen rászánom magam és félresöpröm az arcom elől. Máris jobb. Rendőrautó szirénázik el odalent, de most nem tud meghatni. Megvan a magam baja, nem érek rá másokéért aggódni. Nyolc hónap. Ennyi jutott a felhőtlen boldogságból, s most azt mondja: vége. Vége?! Hahh! Ezzel csak elkezdődött. Elhanyagoltam a munkám - még szép, hogy kirúgtak – rászoktam a cigire, inni is elkezdtem, olyan depressziós lettem, hogy Freud legalább hat könyvet teleírhatott volna rólam. Aztán jött a gyűlölet. Nincs célja, nincs oka, csak van. A depresszióból születik. Megszabadít a gondolkodás terhétől, tisztára söpri az agyad, megszabadulsz egy időre mindentől. A gond csak az, hogy egy idő után találsz magadnak célpontot. Önmagad. Hiszen annyira nyilvánvaló, hogy egy nagy – hogy is mondják? – ,,loser" vagy. Különben most nem lennél itt. Hehh. Reggel megkérdezte a házinéni, hogy hogy vagyok. A válaszomtól szabályosan röhögőgörcsöt kaptam. Tragédia egy szóban: ,,Vagyok." Vicces, ugye? Nicsak, nem vagyok egyedül. A szemközti lakásban ég a villany, tisztán látszik odabent minden. Két férfi veszekszik. Egyikük öltönyben, a másikon csak egy törölköző a derekára csavarva. Csinos kis bajsza van. Az öltönyös elindul a kijárat felé, a másik utánakap, átöleli, megpróbálja megcsókolni. Hoppá, ez érdekes. Kész szappanopera hangulata van. Az öltönyös ellöki, majd dühösen elvágtat. Érzéketlen állat, otthagyja a másikat, hadd küszködjön a könnyeivel. Elvigyorodok. Ne csak én fájjak. Felnézek az égre, hagyom hogy az esőcseppek ostorozzanak, szemembe vágjanak. Minden szétporladó csepp egy-egy tűszúrás. Kicsit kitisztul a fejem. Mire visszafordulok, a bajszos már az erkélyen áll, lassan előrelép, és mint aki álomban cselekszik, átfordul a korláton. Hosszan nézek utána, számolom az emeleteket. Húsz, tizenöt, tíz, öt, placcs. Illetve bumm, mert valami hülye tilosban parkolt. Ha jól látom, mercedes. Ez bizony drága lecke lesz a tulajnak. Sikítást hallok, meg valami furcsa hangot. Mikor rádöbbenek, mi is az, abbahagyom az eszelős vihogást. Aztán újrakezdem. Hát nem mindegy?
Nofene, kezd elállni az eső. Tessék, már nem is esik. Hideg van, de mit is várhatnék egy októberi éjszakától. Egész jó itt fent. Olyan megnyugtató. Kellemesen elbeszélgetek ezzel a .... hogy is hívják? Soha nem voltam  jó történelemből. Vagy építészetből. Vízköpő! Szóval ezzel a vízköpővel. Nem pofázik vissza, csak zokog megértően. Aranyos. Közben a bajszoson töprengek. Tíz emeletet olyan szépen kibírt, aztán elkezdett ordítani. Vagy addig csak levegőt vett hozzá? A bátorsága fogyott el? Na, nekem nem fog. Felállok, kicsit megtornáztatom elgémberedett tagjaimat. Alattam valami házibuli kezdődhtett, zene dübörög át a vastag betonon. ,,Life may torment you, but don't give up!/ If you are beaten, just stand up...". A regényekben ilyenkor szokott a főhős újra kedvet kapni az élethez, felbukkan egy nő, vagy jobban mondva: Nő, vagy valami hasonló baromság. Esetleg a remény támad fel. Hát egy frászt. Ugrok...
"

[Sötét Angyal]

Helló!

Olvastam a Tragédiát. Nem is tudom. Olyan szokatlan tőled ez a hangnem, ez a szóhasználat, vagy csak nekem voltak téves benyomásaim rólad? Ha nem tudnám, hogy te írtad, a hétköznapi megnyilvánulásokból talán Tiaro-nak tudtam volna be.
Egyébként érdekes ez a hangnem egy öngyilkosságnál számomra. Általában olyankor a szereplők nem cinikusak, hanem önsajnálók siktak lenni. De ez persze pozitív, jó, hogy nem sablonos.
És az is tetszett, hogy a meleg pasi nem halt meg, így felvetődik az, hogy talán a főhősnek sem fog sikerülni az öngyilkosság, talán a halál helyett ő is "csak" nagyon komoly sérüléseket szenved, ami a legrosszabb, mert akkor inkább életben maradt volna, mint a testi fájdlmakat is kibírni.
Mennem kell előadásra. Befejezem az eszmefuttatásat.

[Tiaro]

Sztem pont a cinikus hangnem teszi életszerűvé, és szokatlanná...
Sötét Angyal: Egyébként miből szűrted le, hogy a meleg csóka túlélte?
Szóval nekem tetszett, úgy ahogy van.

[Ramiz]

Jó volt! Én mondjuk nem sajnáltam a másik fickót.
Más: már vártam, mikor jön elő, hogy itt csak pozitív kritikák vannak, és így nem életszerű. (Bár én egy "külsős"-re gondoltam.) Szerintem ez nem baj. Egy: ide az jön, aki kellemes perceket szeretne magának írások olvasgatásával. Eleve a szórakozás igényével leülni, ez eredményezi, hogy nincsenek negatív élmények. Kettő: úgyis annyi kritikát kap az ember máshol! Itt hagy (vagy hadd? sohse tudtam...) érezzük jól magunkat. Három: igen, tényleg ilyen jók vagyunk!

[Soridan]

Persze hogy jók vagyunk. Mi mindannyian anygalok vagyunk, legfeljebb eltakarja szárnyainkat glóriánk ragyogó fénye

Sötét Angyal: tényleg szokatlan volt tőlem, ezt mondtam is: semmi közöm nincs a hangulathoz, főhőshöz. Egész egyszerűen kíváncsi voltam, tudok-e ilyet írni.

Egyébként érdekes ez a hangnem egy öngyilkosságnál számomra. Általában olyankor a szereplők nem cinikusak, hanem önsajnálók siktak lenni. De ez persze pozitív, jó, hogy nem sablonos.

Igen, csakhogy a 'főhős' nem önsajnálatból, ahnem öngyűlöletből ugrott. Ezért ilyen agresszív a hangulata is

És az is tetszett, hogy a meleg pasi nem halt meg

Meghalt. Elvégre cirka 20 emelet nem viccel. - Bár csattanója az van, mint minden jó viccnek

vagy csak nekem voltak téves benyomásaim rólad?

Nem hiszem (vagyis inkább remélem). Hajt a kíváncsiság, ezért szeretek több stílust is kipróbálni, ez csak egy vadhajtás a részemről.

Szóval nekem tetszett, úgy ahogy van

/me rikkantgatós-szökdécselős körtáncot lejt örömében. Ezért érdemes volt begépelni

[Bruce]

Üdv mindenki! Végre végigolvastam minden írást... persze úgy, hogy időm megint semmi. Akárki akármit mond, nem tudok rossz véleménnyel lenni senkiről... Ez van!:hopp:

És igggen! Yesss! El tudtam olvasni Soridan művét is! Követelem a folytatást! Lehetőleg keményborítóval, és dedikálva

Részletesebb kritikákkal sajna csak a jövő héten szolgálhatok. De addig is megin' iderakok vmi olvasnivalót (bocs Ramiz, hogy nem linkelem hanem copyzom, de még nem volt időm-kedvem-esélyem megcsinálni, amit mondtál. Azért kösz: megfogadom a tanácsod! Eccer biztos)

------------------------------------------

Lélekvesztő

Beléptem a kapun, és szétnéztem. A szürke köd hideg masszaként vett körbe. Fojtogató volt, sötét, és hideg, nagyon hideg... Tudtam, hogy nincs visszaút. Az ajtó hangosan becsapódott mögöttem. Csak a szél volt - legalábbis ezt reméltem. A köd feláztatta a földet, a sárban pedig csak nagyon nehezen tudtam előrehaladni. Egy bagoly huhogott egy közeli ágon. Nem néztem a földre - nem akartam lenézni. Nem akartam látni, nem akartam tudni, habár ezért jöttem ide. De már késő volt, ott voltam, és sajnos csak akkor döbbentem rá, hogy milyen nagyot hibáztam. Ahogy haladtam előre, a köd lassan feloszlott előttem, és már látni lehetett a sírokat. Nem néztem a neveket, és bár soha nem jártam itt, tudtam - éreztem - hogy hol van az, amelyikért idejöttem. Most már tudom: nem kellett volna.

Emlékek... Sötéten, homályosan tódulnak szemeim elé. Az út ide... Egy öreg a kapuban, aki meg akarta akadályozni, hogy belépjek... És az öreg szeme. Szemek, szembogár nélkül... Csak az üres fehérség, mellyel rám bámult. És ami a legszörnyűbb: látott. Tudom hogy látott. És mikor kinyitottam a kaput, csak a fejét csóválta.

A sírok közt lépdelve egy copfos kislányt pillantottam meg. Hirtelen minden félelmem, kételyem eloszlott, ahogy a sírdogáló gyermeket megpillantottam. Tehetetlen düh fogott el, hogy vannak olyan emberek, akik ilyen helyen hagyják lányukat. Csak lassan értettem meg, hogy nem hagyta itt senki... és hogy nem sír. Nevet.
- Miért jöttél ide? - kérdezte, anélkül hogy megfordult volna. Mit is felelhettem volna? Hogy a síromat keresem? Pedig azért jöttem...

Az őrült... Talán ő a kulcsa mindennek? Vagy az öreg? Meg akartam fordulni, de nem tudtam. A testem már nem volt az enyém... Vagy csak az maradt meg nekem? El akartam futni, de már késő volt. Senki nem tud elfutni...
A kislány megfordult. Rám mosolygott, és kezével jobbra mutatott.
- Tudom. - mondtam.

Emlékek... Rácsok... Egy tépett hajú fiatalember... Őt láttam magam előtt, ahogy a rácsokat tépte.
- Engedjenek ki! Normális vagyok! Kérem! Engedjenek ki! Értem jön... Kérem...
Odamentem hozzá. A szemében még láttam az értelem szikráját.
- Ne menjen oda. Az Isten nevére kérem, ne menjen oda. Nekem végem, de soha ne engedje, hogy oda menjen bárki is! Ne engedje... Én tudom... Jártam ott... Átok ül a temetőn: ősök átka, holtak átka... Ki belép, nem menekül: holtak átka – élők lánca! Higgyen nekem! Kérem... higgyen...
Láttam, amint az értelem utolsó maradványa is eltűnik, de én elhittem, amit mondott. Ő nem azért látott démonokat, mert őrült volt. Ő azért volt őrült, mert démonokat látott...
Mikor elindultam kifelé, hangja nyugodt volt ,,Hát mégis. Látom a szemében, hogy oda akar menni. Mégsem hisz nekem igazán... De figyeljen rám! Én szóltam előre, és akármi fog történni, emlékezzen rám! Rám, aki elmondta, aki figyelmeztette az örök átokra, ami a temetőt sújtja! Maga is közéjük fog tartozni! Emlékezzen rám, mikor eljönnek értem, és mikor maga már semmit nem tehet, mert én szóltam!" A végére már kiabált. És elkezdett nevetni, és csak kacagott, kacagott, teljes szívéből. Ahogy a Sátán nevet...

Az őrült hangjával a fejemben megálltam a sír előtt. Tisztán olvasható volt a nevem, születési dátumom. És az aznapi dátum, mint az elhalálozás időpontja. Akkor meghaltam. Tudom. Én nem futottam el, mint az az őrült a diliházban. Csak ő tudott elfutni. Én maradtam, és egy copfos kislány elsétált a lelkemmel.

Másnap, mikor felébredtem, az első dolgom a szokásomhoz híven az újság elolvasása volt. Ám a dátumnál tovább nem jutottam: azon a sírkövön is ez a dátum szerepelt. Kissé megnyugodtam. Pedig olyan valóságos volt! Úgy döntöttem, nem megyek be aznap a bolondokházába: nem akartam azzal a betegemmel találkozni. Beteget jelentek, vagy valami. Kimentem sétálni az utcára, hogy kitisztuljon a fejem. Az egyik sarkon egy kirakat előtt aztán megpillantottam egy koldust. Fehér szeme volt szembogár nélkül... És az arca... annak az öregnek az arca volt. Mikor ránéztem, megcsóválta a fejét. Felnéztem a kirakatba, és akkor először megláttam a saját szemem. Fehér volt, pupilla és szivárványhártya nélkül...

[Soridan]

[noriko]

Originally posted by Sötét Angyal
a hétköznapi megnyilvánulásokból talán Tiaro-nak tudtam volna be.

á nem, akkor cigi is lett volna a szájában..és esetleg unottan figyelte volna az esőcseppeken keresztül betegesen felparázsló csikket...vagy hasonlók..

Lélekvesztő: brrrrrrrrr, hátborzongató erről egy olyan amerikai-filmes jelenet ugrik be, amikor a gyerekek rémtörténetekkel ijesztgetik egymást a tábortűz mellett. Látom is magam előtt, amint a mesélő a csattanónál hirtelen elfordul, és felfordítja a szemgolyóját

[Tiaro]

Tényleg jó volt a hangulata, de sokkal jobban örültem volna, ha hosszabban írod. Egy kicsit megéri elhúzni az ilyesmit, hogy jobb legyen a csattanó. :mittomén: (Csak hogy legyenek itt nem teljesen pozitív vélemények is, na. )

Ja igen: Noriko, ez valami célzás-féle akart lenni...? :hahaha:

[Tiaro]

Újabb rövidke hangulatjelentés, ami most egy kicsit megint érdekesre sikerült...

...a házak szinte fenyegetően, morózusan tornyosultak körém. Zavart, hogy nem látom a tetejüket (talán nem is volt tetejük egyáltalán, talán egyenesen a csillagokig értek), sötétszürke falaik egykedvűen, unottan vettek körbe. Nem féltem, nem volt kellemetlen érzés, csak szokatlan. Az ablakokból valószerűtlen színű fény szűrődött ki, és biztos voltam benne, hogy senki nem lakik bennük, pusztán azért vannak itt, hogy én láthassam őket. Mint egy díszlet. Az utcai lámpák sárga fénykörei szinte hívogatóan derengtek a sötét köveken, az árnyékom unottan járt a nyomomban, néha megelőzött, elhalványult, majd feltűnt újra a hátam mögött. Az út, amin jártam, a látóhatárig tartott, sőt, még azon is túl, a lámpák mintha egy fényből gyúrt ösvényt vetítettek volna elém. Akkor, és ott tudtam, hogy nem vezet sehová, hogy bármeddig is mennék, soha nem érnék a végére. Sose láttam még ezt a várost, mégis... mintha mindig is itt éltem volna. Igen. Ismertem minden zugát, mégis... ahogy a házakra, sikátorokra néztem, nem láttam a pontos körvonalaikat. Egyszerűen tudtam, hogyan néznek ki, de biztos voltam benne, hogy a hátam mögött a sikátorok egyszerűen eltűnnek, újak nyílnak a sötét falak útvesztőjében, a házak arrébb sétállnak, megnőnek, összemennek, eltűnnek... de nem érdekelt. A lámpák is kíváncsian figyeltek, és úgy éreztem, mintha követnének furcsa, torz fejeikkel. Engem néznek. Egykedvűen mentem tovább, hiszen ez az ÉN városom volt. Mindig is ilyen volt, és mindig is ismertem. Igen. Azt is tudtam, hová megyek. Találomra kiválasztott sarkon fordultam be, nem mertem tovább menni a végtelenbe vesző úton... valahogy sejtettem, hová is tart. Még nincs itt az ideje, hogy megtudjam. A kis bár ott volt, ahol lennie kellett, ahol mindig is volt, ajtaja hívogatóan, tárva nyitva várt rám. Besétáltam.
 Fura hely volt. A falak seszínűek, a lámpák vörösek... vagy talán kékek? Sose láttam még ilyen színt. Sebaj. Az ablakon nem láttam át- úgy éreztem, talán semmi sincs a túloldalán. Lehet, hogy az egész város eltűnt az összes sötét, vékony sikátorral együtt. Leültem egy székre, és vártam. Nem volt hová sietni. Tudtam, hogy eljön, hiszen el kellett jönnie. Ahogy minden este.
 Talán egy perc, talán egy örökkévalóság múlva érkezett meg. Itt, és most, nem volt jelentősége az időnek sem. Úgy jött, ahogy mindig- egyszer csak ott volt. Vagy talán mindig is ott ült előttem, csak nem vettem észre. Nem láttam az arcát, de tudtam, hogy ő az. Nem lehetett más- egy örökkévalóság óta ismerem. Fekete (vagy kék?) rövid haja a szemébe lógott, ahogy rámnézett.
-Jó látni téged.
-Tudom.
Ki is mondtam ezeket a szavakat, vagy csak gondoltam? Végül is mindegy, a lényeg hogy ő megértette. Mellém ült, és átölelt, én pedig magamhoz szorítottam. Nem kellett csók, nem kellett semmi más. Tisztán éreztem a testének melegét, éreztem az illatát. Boldog voltam.
Nevetve nézett fel rám.
-Szeretlek.
-Tudom.- suttogták a falak.
 Mindig is szerettem. Nem tudom, meddig ültünk így, talán sokáig, talán nem. Nekem egy örökkévalóságnak tűnt.
-Ma itt maradok.
 Ijedten nézett rám.
-Nem teheted! El kell menned, te is tudod.
 Megragadtam a kezét.
-Nem. Ma itt maradok. Hiszen mindig is ide tartoztam.
 Nem emlékszem, hogy szabadult ki az ölelésemből. Már nem ült, hanem előttem állt, örökké más, de örökké gyönyörű arcvonásait most szomorú mosoly változtatta szoborszerűvé.
Nem mondott semmit, csak elfordult. Úgy fakult ki a valóságból, mintha sosem lett volna. Mint ahogy a füst oldódik fel a levegőben, vagy ahogy a hópehely olvad semmivé az ember kezében. Hirtelen, és láthatatlanul. Végtelen szomorúság öntött el, és tudtam, hogy mégis mennem kell. Igen.
A szoba úgy tört darabokra, mint amikor egy tükröt tör ketté az ember, apró szilánkjai szürke fényességben oldódtak fel. Aztán... sötétség.
Gyerekzsivajra riadtam fel. A fehér plafon valószerűtlenül, mégis ismerősen tekintett rám, a takaró kellemes melegen simult testemre. Lassan fogtam fel az elmémet elöntő ezernyi benyomást, és kegyetlen egykedvűséggel mosták el a tudatom szélén eltűnő emlékeket. A madárcsicsergés, a függönyön átszűrődő fény, a ház fura zajai... Kétségbeesetten, vágyakozva kaptam a múló álom után, ám nem érhettem el. Örökre szétesett. Már nem emlékeztem pontosan semmire, csak a benyomásokra, a képekre, és igen, a boldogságra...
 Lassan ültem fel, és megmasszíroztam a fejemet. Újra visszafeküdtem, és nevetni kezdtem, halkan, csak magamnak... És neki, aki ott vár rám valahol...
Ahol mindig is várt.

Megtörtént eset alapján.

És egy kis líra:

A Tükörkép

Mondd, hogy nem hibázok
Mindent jól csinálok
Hogy tudok nevetni
Őszintén szeretni

Mondd, hogy a szép álmom
Egyszer megtalálom
Furcsa kis életem
Örökké nézhetem

Mondd, hogy jó így élni
Szebb napot remélni
Ébren is álmodva
Várni a válaszra...

De te sose felelsz
csak vádlón rámmeredsz
hideg tekintettel
néma felelettel
szomorú mosollyal
hangatalan szavakkal
örökké suttogod
száz hazug válaszod.

P.S.: aki ismeri, az gondolja hozzá a novellához Tóth Árpád Öröm illan című remekművét. Az egyik kedvencem.

[noriko]

Originally posted by Tiaro
Ja igen: Noriko, ez valami célzás-féle akart lenni...? :hahaha:

csak féle! nemtom, csak valahogy úgy éreztem, hogy ahhoz a hangulathoz te tuti cigit adtál volna a szereplő szájába...persze szólj ha nagyon tévedek!:)

vers:

Arany János

Verset írni kényszerből nem tudok.
Parancsra a hasamra ütni, s a fejemből kilökni néhány szép gondolatot,
Papírra vetni többsoros álszent szöveget,
Csak mert ezt akarják, nem tudok, nem merek!

Nekem a vers nagy kincs, szent dolog.
Gondolatim versbe szedve s andalító rímekkel fűszerezve hazudni nem fogok.
Ha ez sikerülne, örökké mosnám véres leplemet.
Csak mert ezt akarják, nem tudok, nem merek!

Hinni s reményleni nem lehet
Olyan szívvel melyet gaz törvények s parancsoló hatalmak kísértenek
Remegő kezünkből kikapván a jogot,
Csak mert ezt akarják, nem merek, nem tudok!

S én mégis reménylek, írok és hiszek
Egy Igazságban, melyet a múlt ködös palástjával lágyan befedek,
S hintve ezt igaz versként megalvadt sebekre, harcolok.
Na és ha nem akarják! Én merek, és tudok!

[Tiaro]

Ugyanmár, cigit, én...?
:idétlenvigyorralvakargatjaatarkóját:


A versed szép volt, igaz is volt, de egy dolgot árulj el nekem:
Miért Arany János a címe? Lehet, hogy én vagyok padlón, de nem értem...

[Tiaro]

És hogy hiper-aktív legyek, most kaptam egy kedves kis verset egy barátomtól.

zümmög a gép ég a lámpa
néz a fény az éjszakába
pók bánatosan szõ körül
egy legyet kin senki sem könyörül

csúnya kicsi hangos árva
csak élt úgy a nagyvilágba
senkit sem érdekelt
s utálták ha énekelt

lehet hogy neveletlen
de ez ellen mit tehetne
mert hát nem volt ki szegényt
tanítsa mint szeretett gyermekét

így hát magától meg amit látott
gyúrt magának pici légyvilágot
s abban boldogan éldegélt
míg egy Háló körbe nem fonta Szegényt

Hogy nem én írtam, az egyértelműen látszik abból, hogy a pók nem aktív dohányos.
Meg az eső se esik.

[noriko]

Azért Arany János, mert úgy emlékszem őt kérték meg hogy írjon verset Ferenc József tiszteletére, erre helyette megírta a walesi bárdokat. ebből indultam ki. amúgy akkor írtam amikor versíró verseny határideje közeledett a suliban és még mindig nem volt semmi ihlet.  

Hogy nem én írtam, az egyértelműen látszik abból, hogy a pók nem aktív dohányos.
Meg az eső se esik.

jóvanna:hehe:

[ElfWarrior]

Noriko, nagyon szép a versed! Én az életemet élem így, ezért is fogott meg különösen, a szépségén kívül.

[Tiaro]

Originally posted by noriko
jóvanna:hehe:

Just kiddin.

[noriko]

hmm...hamár Arany János...
most hogy megkaptam dícséretadagomat, visszasüllyedek gagyiba!:D

WARNING!! művészi érzékkel megáldott embereknek a következő balladaszerűséget NEM ajánlom!

Arany János Zács Klára átírás

Királynénak kertje
teli hajadonnal
De a sok szép szűzlány között
a legszebb Zács Klára.

Jön is Kázmér herceg
Rimánkodik nagyon   
De a királyasszony mondja
én biz ezt nem hagyom.

Mennek a templomba,
mennek imádkozni.
Olvasó is kell ám
És el kell azt hozni.

Klárika megy érte,
be a palotába,
ám szüzességét veszti,
mert Kázmér herceg várja!

Ocsmány Kázmér herceg
mért tetted ezt mond meg
Ó jaj nekem, mit csináljak
Bár csak halnék én meg!

Megy is az apjához,   
ott menten elmondja,
hogy egyetlen leányának
mi vagyon a gondja.

Másnap megy Zács papa
a királyi várba,
,,utálom a királyokat"
volt vésve kardjára

Zács papa a várban
kaszabolni akart,
De a király testőrei
Kinyírták a magyart.

Pedig ők is késtek
néhány másodpercet,
Miközben a királynőtől
Zách négy ujjat szerzett.

,,Mily fájdalom, segítség
Hiányzik négy ujjam
szólj valamit király férjem
Ezt még meddig fújjam?"

,,Hát jól van drágaságom,
te hozd meg a vádat,
Mit csináljunk családjával
Zács Feliciánnak?"

,,Irtsd ki rokonságát
mind a kettő ágról,
senki se maradjon élve
A családfájáról!

Zács Klárát csonkítsd meg,
Vágd le orrát, s ajkát,
száműzöm a várunkból is
Keressen más dajkát!"

Ez lett szörnyű sorsa
A szép Zács Klárának.
Emlékszik rá minden szüze
a király várának.

--------------------------
Királynénak kertje
Teli hajadonnal,
De a sok szép szűzlány között
A legszebb Tóth Kata.

Jön is Kázmér herceg
Rimánkodik újra,
De a királynő már vigyáz
a maradék ujjra!!

[Tiaro]

Asszem erre találták ki azt a kifejezést, hogy:

[Xaga]

noriko: szép ballada

[Ramiz]

Tiaro: bírom az önkritikádat. de azért írhatnál egy dohányos pókról az esőben! vagy különben én írok rólad egyet: "tiaro, a fiatalok megrontója"  minden fanod állandóan dohányzik az esőben => tüdőrák plusz tüdőgyulladás just kiidiiin!:hehe:

[Tiaro]

...a kockázatok, és mellékhatások tekintetében kérdezze meg tüdőgondozóját, vagy elmeorvosát...

Amúgy meg télleg.
Dohányos pók az esőben... nem is olyan rossz ötlet... hmm...

[noriko]

Dohányos pók az esőben
A nap tetőfokára hágott mikor a kis pók kimászott a járda repedéséből. Ilyen tikkasztó melegben lehet csak igazán legyet fogni! Megbabonázva szoktak ilyenkor kóvályogni a levegőben a jobbnál jobb falatok! Egy két jól kihelyezett, gondosan megszőtt háló, és máris megvan a finom lakoma!-gondolta pókocska, és elégedetten első remekműve felé vette az irányt. Nem sok időbe telt felkapaszkodni a csipkebokorra, és pókunk hamarosan izgatottan leshetett a háló irányába, kövér legyeket remélve...de jaj!..mit látott! A hálónak, melyet tegnap este oly nagy gonddal szőtt meg, most nyomaveszett! Már megint széttépték azok az átkozottak!-sipította kétségbeesve. Pedig ezúttal gondos matematikai számításokat is végzett,  így talált rá erre a helyre! És mégis megtörtént! Újra és újra. Elege volt már ebből. Valamit neki is enni kell néha! A pók keserűen folytatta felmérő útját. A szilvafa melletti faház eresze következett. Már előre félt, hogy megismétlődik a szörnyű látvány, ami két nappal ezelőtt fogadta. Akkor még mitsem sejtve kúszott az eresz felé. Most legalább sejtette mit talál. Aprócska alkotásából csupán foszlányok maradtak, melyet olykor olykor meglebbentett a langyos nyári szellő. Pókunk fájdalmas póksóhajt hallatott, lábacskái egy pillanatra megremegtek. Megtörve ereszkedett a kopott földre. Minden munkája hiába. Annyi hasznos óra eredménytelen maradt. Mikor már a negyedik csapdácska helyén is csak a pusztítás nyomai fogadták, a pók megadta magát. Mi értelme ennek az egész erőfeszítésnek? Amit ő hozzáértéssel, gondosan megalkot, a tökéletes mintára törekedve, azt az ember könnyelműen rombolja szét. Ilyeneket érzett a pók, miközben reményvesztve vonszolta kimerült kis testét a kerten át. Vége, mindenem oda, nincs kiút!-nyögött fel ismét. Ekkor valami elé pottyant, s a pók összehúzta magát amíg az ember árnyéka elhaladt felette. Lassan kiegyenesedett, közelebb ment, majd egy hirtelen cinikus mosollyal megrántotta pókvállát, és egy nagy slukkot vett a még parázsló cigaretta csikkből. És közben eleredt az eső...

[Shadowolf]

Originally posted by noriko
Dohányos pók az esőben
A nap tetőfokára hágott mikor a kis pók kimászott a járda repedéséből. Ilyen tikkasztó melegben lehet csak igazán legyet fogni! Megbabonázva szoktak ilyenkor kóvályogni a levegőben a jobbnál jobb falatok! Egy két jól kihelyezett, gondosan megszőtt háló, és máris megvan a finom lakoma!-gondolta pókocska, és elégedetten első remekműve felé vette az irányt. Nem sok időbe telt felkapaszkodni a csipkebokorra, és pókunk hamarosan izgatottan leshetett a háló irányába, kövér legyeket remélve...de jaj!..mit látott! A hálónak, melyet tegnap este oly nagy gonddal szőtt meg, most nyomaveszett! Már megint széttépték azok az átkozottak!-sipította kétségbeesve. Pedig ezúttal gondos matematikai számításokat is végzett,  így talált rá erre a helyre! És mégis megtörtént! Újra és újra. Elege volt már ebből. Valamit neki is enni kell néha! A pók keserűen folytatta felmérő útját. A szilvafa melletti faház eresze következett. Már előre félt, hogy megismétlődik a szörnyű látvány, ami két nappal ezelőtt fogadta. Akkor még mitsem sejtve kúszott az eresz felé. Most legalább sejtette mit talál. Aprócska alkotásából csupán foszlányok maradtak, melyet olykor olykor meglebbentett a langyos nyári szellő. Pókunk fájdalmas póksóhajt hallatott, lábacskái egy pillanatra megremegtek. Megtörve ereszkedett a kopott földre. Minden munkája hiába. Annyi hasznos óra eredménytelen maradt. Mikor már a negyedik csapdácska helyén is csak a pusztítás nyomai fogadták, a pók megadta magát. Mi értelme ennek az egész erőfeszítésnek? Amit ő hozzáértéssel, gondosan megalkot, a tökéletes mintára törekedve, azt az ember könnyelműen rombolja szét. Ilyeneket érzett a pók, miközben reményvesztve vonszolta kimerült kis testét a kerten át. Vége, mindenem oda, nincs kiút!-nyögött fel ismét. Ekkor valami elé pottyant, s a pók összehúzta magát amíg az ember árnyéka elhaladt felette. Lassan kiegyenesedett, közelebb ment, majd egy hirtelen cinikus mosollyal megrántotta pókvállát, és egy nagy slukkot vett a még parázsló cigaretta csikkből. És közben eleredt az eső...

nagyon :kiraly:!

[Tiaro]

És tényleg.


Ja igen, ma este nagy fába vágtam a fejszémet, és úgy döntöttem, változtatok a stíluson, és az előzőek javítgatása helyett írok egy újabb Yneves történetet. Sajna még nem sokáig jutottam, de már ez is előrevetíti a stílust+ hangulatot. Mit szóltok?