Négyszögletes, vékony, fa eredetû lapokból készített dolgok sok fekete jellel

[kikuchiyo]

Ez most egy kombinált kritika lesz, mégpedig a Golden Compass c. könyvről illetve filmről.

Tehát Philip Pullman angol író His Dark Materials c. trilógiájának első kötetéről van szó, amely Északi Fény címmel jelent meg magyarul, és a múlt héten kezdték játszani a belőle készült filmváltozatot, értelemszerűen Az Arany Iránytű címmel. A könyvvel kezdem.

Vegyes a véleményem. Amikor itt megvédtem a könyvet, akkor még az elején tartottam, és akkor még nagyon tetszett. Ugyanis ez az első kötet egy alternatív univerzumban játszódik, én szeretem az alternatív univerzumos történeteket, ebben pedig nagyon ügyesen volt felépítve a nagyon hasonló, de mégis kicsit más világ expozíciója. A szerző ahhoz a nyelvi eszközhöz nyúl, hogy bizonyos alapvető koncepciókat, találmányokat vagy országneveket átnevez, de nem önkényesen, hanem végiggondolja az etimológiájukat, és egy olyan változatot használ, ami végső soron plauzibilis, akár nálunk is így alakulhatott volna.

Például ebben a világban az elektromosságot anbárikus áramnak hívják (a borostyánkő angol nevéből), a fizikát filozófiának (értelemszerűen, eredetileg így hívták), vagy kísérleti teológiának (erről később), Oroszországot pedig Muszkóviának. Ez nagyon jól működik, megteremti annak az illúzióját, hogy az olvasó minduntalan valami ismeretlenbe botlik, ami mégis ismerős. Vannak továbbá utalások a megváltozott történelemre, például itt Kálvin áthelyezte a pápaság székhelyét Genfbe...

és ez átvezet ahhoz a témához, ami miatt a trilógia és a szerző folyamatos támadások alatt áll: ebben a világban ugyanis az egyház egyeduralkodói szerepet tölt be a élet legtöbb aspektusa felett, és a legkevésbé sincs előnyös fényben feltüntetve. Egyházi körökben (az evilágiakban) a szerzőt a harcos ateizmus vádjával illették és a könyvek bojkottjára szólítottak fel - ez persze baromság, de a vallásellenesség vádja azt kell mondjam, nem alaptalan. Főleg a könyv vége felé van néhány dialógus (gyerekek szájába adva, ráadásul), ahol kis híján Richard Dawkinst hallottam kivicsorogni a sorok közül. Nem szerencsés, amikor a szerző szándéka ennyire kitüremkedik a narráció mögül.

És hogy miért mondtam azt, hogy vegyes a véleményem? Az elején az alternatív világ ismertetésekor "pont a megfelelő gombokat nyomta meg" a könyv, de utána sajnos kiütköztek a hiányosságok. Sokan dícsérik a trilógiát azért, hogy bizonyos tudományos koncepciókat beemel a saját szövetébe, illetve központi helyre állít. Sajnos ezek legtöbbje nem szervesen, releváns módon jelenik meg, csupán utalásként, vagy olyan módon, hogy azt nem lehet tudományos gondolkodással értelmezni. A modern kozmológiából ismert sötét anyag például fundamentális szerepet játszik a cselekményben (itt Pornak hívják, és a természetének kiderítése körül bonyolódik a cselekmény), de amilyen tulajdonságokkal felruházza a szerző, azt az én asztrofizikus gyomrom nehezen vette be. És ettől és a hasonló példáktól eltekintve is, a könyv nagyon kevéssé science-fiction, szerkezetét és ívét tekinve hagyományos fantasy-kliséket követ. A különböző mellékszereplők, pl. a repülő boszorkányok vagy páncélos jegesmedvék bevezetése, a létük indoklása mágikus módon történik (a "mágikus" szót hacker-értelemben használva).

De mindezzel még nem lenne baj: a legnagyobb baj ott van, hogy Pullman nem igazán jó író. A cselekményszövése kissé ügyetlen, néhány fordulatnál nehézségekbe ütközött a "suspension of disbelief". Néhány dialógust illetve szereplőt hiteltelennek éreztem. A világ egy alapvető jellegzetessége, hogy az emberek lelke materiális formában is megjelenik mellettük, egy állat alakú daemon formájában. A daemonok alakja, amely gyermekkorban még nem végleges, utal gazdájuk jellemére, és a pillanatnyi hangulatukat is kifejezi. A velük kapcsolatos szabályok, szokások viszonylag jól ki vannak dolgozva, de a szerző túl sok időt tölt azzal, hogy főleg a főszereplő daemonjának alakját vagy viselkedését leírja, némileg gyerekes-Disneys módon.

Ilyen értelemben tehát aránytalan a dramaturgia, és többször kell ahhoz az eszközhöz nyúlnia, hogy a csattanók megfelelő időzítése érdekében a szereplők időnként elfelejtenek vagy lassan fognak fel dolgokat. És itt is megjelenik a magányos hős vagy hős-csapat toposzának állandó kiegészítője, a deus-ex-machina szerű über-eszköz, az elnyomó gonoszok elleni IDDQD: a címben szereplő arany iránytű, avagy alethiométer, mely azonnal, tévedhetetlenül megmondja a főhősnek, hogy az adott helyzetben mit kell tennie.

Mindezekkel együtt azért nem rossz könyv a Golden Compass. Az alternatív világ ábrázolása megragadó, és egészében vége is elgondolkodtató, izgalmas, érdekes alkotás. Érdemes elolvasni, ha csak azért is, hogy meg lehessen cáfolni a véleményemet.

Merő véletlenségből (még júliusban le... beszereztem a három kötetet, de csak a múlt héten kezdtem bele) pont akkor fejeztem be a könyvet, amikor kijött a filmváltozat, így kézenfekvő volt a friss olvasmányélmény birtokában elmenni a moziba és leperkálni a hülyeségadót a hollywoodi gépezetnek.

A film rossz. Legfőbb baja, hogy a forgatókönyv az eredeti szöveg brutális letömörítésével készült: nem tartották be a mintavételi törvényt, emiatt a cselekmény jórészt követhetetlen, legalábbis annak biztosan, aki nem olvasta a könyvet. Aki olvasta, az csak a fejét fogja. De még talán ennél is nagyobb baj, hogy az eredetiben meglévő bonyolult, sokrétű viszonyrendszert a film az ostobaság egydimenziós alterébe projecionálja. A könyvben minden szereplőnek megvan a maga motivációja, célja, aminek az elérése érdekében cselekszik, és igaz, hogy az egyház tűnik fel a főmumus szerepében, de ez is reális, összetett módon van ábrázolva. Ezzel szemben a filmben van a Magisztrátus, amiről annyit tudunk, hogy gonosz, és az összes negatív szereplő ennek a droidja. Általában is látható, hogy a politikai korrektség jegyében a puhapöcsű forgatókönyvírók igyekeztek elkerülni minden olyan utalást, ami valamennyire is konkréttá tenné a filmben ábrázolt konfliktust, ennélfogva a végeredmény egy se íze, se bűze valami lett. Ezenkívűl felcserélték a fejezetek sorrendjét és kiherélték a befejezést.

A szereplők papírmasé figurák, semmit nem tudunk meg róluk. A látvány elmegy, de a daemonok animációja (a többivel) lélektelennek, mesterségesnek, de ugyanakkor gyerekesnek tűnt. A zene sokszor idegesített.
Ősszességében ez egy gyenge adaptáció, senkinek sem jó: a gyerekeknek értelmezhetetlen és ijesztő, a felnőtteket hülyének nézi. Aki nem olvasta a könyvet, az nem tudja követni, aki olvasta, az csak csalódni fog az egyszerűsítések miatt. Kár érte.

[Kvikveg]

B*sszameg meg egy film amit nem fogok megnezni. Argh, pedig mar fentem ra a fogam.

Iden en is elolvastam a konyvet, hala egy forumkolleganak, aki kolcsonadta. A kritikam anno nem volt ennyire kifinomult, bennem leginkabb a "haj de erdekesen indult, de haj de kusza es szeteso lett" elmeny maradt meg. Valahogy a reszotletek jok, de nincs semmi ami osszetartotta volna. A konyveket magyarul olvastam, azt hittem az iras stilusa azert lapos, mert a fordito bena volt...
Plusz ami kifejezetten idegesitett: angolban daemon vagy demon, magyarul meg daimón volt, de szerintem a démon lett volna a jo forditas vagy egy olyan ferdites ami nem ennyire benan hangzik.

Mas:
Jang Ercsö Namu : Búcsú tóanyánktól
JEM a moszok orszagabol szarmazik, Kina egyik olyan jol eldugott csucskebol, hogy meg a kinaiak sem ismertek el oket kisebbsegkent - szimplan csatoltak oket a szomszedokhoz, valahogy a "varosinak minden birka egyforma" jelenseg alapjan.
Kiskoraban disznot etetett, csalant szedett, jakokat orzott, mezitlab rohangalt. A moszoknal matriarchalis tarsadalom van, a haz az anyake, benne lakik az osszes leszarmazottuk. Hazassag nincs, a ferfiak hazhoz mennek, aztan hajnalban elmennek haza. Nem illendo megkerdezni, hogy ki a gyerek apja. Egyszoval: szamunkra teljesen szokatlan. Mara mar valtozott a helyzet, sok turista van, mar tudjak mi az aszfaltut, repulo, vonat...
A konyv a fenti informaciok es JEM elettortenete miatt erdekes is lehetne, ha nem lenne maga az iras rossz. Nem tudom a ferdito volt bena vagy az eredeti ilyen, de neha valami hihetetlenul nem odaillo mondatokat talal az ember: "Dunsztom nem volt mit csinaljak" - amikor nem ismerik a dunsztosuveget sem??! Baze, milyen fordito volt ez??  Varnek egy kimerito ismertetest, es helyette egy osszecsapott infohalmazt kapok, klises tajleirasokkal bovitve. Ha sajat magamnak irnek naplot, kvazi memo jelleggel, de azert kicsit igenyes lennek, akkor produkalnek ilyet. Hianyoznak az igazan jo, hangulatos leirasok, jol eloadott csaladi anekdotak es tortenelmi ismertetok.
Nagyon jo lenne, ha ugyanezt valaki lenne szives igazan jol megirni, mert igy kar erte. Ertem, hogy szimpla foldet turo disznot eteto paraszti analfabeta nullarol indult, de nem lehetne ezt valahogy szebben-jobban? Mert lenne mit irni!
A neni amugy fent van a neten http://en.wikipedia.org/wiki/Yang_Erche_Namu es hat ize... erdekes felnott lett belole.
Olyan kaosznak tunik a neni.
Osszehasonlitaskeppen: egy Gerald Durrell konyvon kivaloan szorakozik az ember.

[Solid Snake]

Mindenki, aki a film után eltöprengett azon, hogy vajon egy film végi szánalmasan béna indoklás elég-e ahhoz, hogy a film címe indokolt legyen, olvassa el a könyvet. Ott totálisan mást jelent az "I Am Legend"...

Ha van egy e-book linked hozzá, akkor azt megköszönném.

Szerk: kis lurk után ráakadtam. Akit érdekel, itt találja.

[Ramiz]

Aki jobban ismer engem, tudhatja, hogy mindig vonzottak, felcsigázták érdeklődésemet a szélsőséges, aránytalan, torz, harmóniát nélkülöző vagy más hasonló jelzőkkel illethető művek (persze nem csak ezek). Ezért is vonz annyira többek között Vian, Lovecraft, a Blame!, Tom Waits, a trashfilmek és a fétispornók bámulatos világa és így tovább, sok mindenre elmondhatók ezek, persze más-más értelemben és fokon. Könyben azonban még sosem került birtokomba annyira vad és a fenti kritériumoknak oly tökéletesen megfelelő alkotás, mint De Sade hírhedt könyve, a Szodoma 120 napja. Nem vagyok a cenzúra és az erőszakos "védekezés" híve, de ez a könyv, úgy érzem, tényleg veszélyes, ugyanakkor varázslatos, bizsergető érzést ad minden egyes bekezdés. Csak az igazán különleges csemegék kedvelőinek ajánlom, és közülük is csak azoknak, akik komolyan veszik annyira a tapasztalás, megismerés folyamatát magukban rejtő médiumokat, hogy tudják, azok veszélyes is lehetnek.

[kikuchiyo]

Elolvastam a His Dark Materials trilógia második kötetét is, a Subtle Knife címűt.

Tipikus "középső rész" érzésem volt az olvasása közben, és az első rész számos hibája sem oldódott meg. A sci-fi sci része még nevetségesebb lett, látszik, hogy a szerző bölcsész, csak úgy lehetett képes ilyesmiket összeirkálni a sötét anyagról és társairól. Azzal sem voltam kibékülve, hogy a főgonosz-főjó-főnemtudommi szereplők, Lord Asriel és Mrs. Coulter egészen távoli, over 9000 hatalmú lényekké változtak, és az egész cselekményt mozgató konfliktus is valahogy nehezen lenyelhető méretűvé vált (Lord Asriel hadsereget gyűjt, hogy legyőzze Istent? Yeah, right...)

Azt viszont feltétlenül a könyv javára kell írni, hogy az első kötettel ellentétben itt nagyon feszes volt a főszál dramaturgiája. Nem kis részben volt ez köszönhető az új főszereplőnek, akinek a jellemábrázolása nagyon jól (bár egy kissé ijesztően) sikerült. A szerző elég kemény dolgokon vezeti keresztül szerencsétlent [spoiler]Elmebeteg az anyja, ennek köszönhetően maga is jól fejlett paranoiával rendelkezik, az első fejezetben kinyír valakit, és a könyv egész második felében levágott ujjakkal, vérző kézzel mászkál...[/spoiler].

Végig izgalmas volt a könyv, jó volt olvasni, viszont ha lenne gyerekem, nem adnám a kezébe.

[Ramiz]

Chuck Palahniuk: Fight Club (Harcosok Klubja)

A film egy remekmű: többször újranézhető, több értelmezési szinten működő, hűséges, mégis önbizalommal teli és frappáns (a megfelelő helyeken eltérő) adaptáció. Olyan, mint egy gyönyörű festmény egy hurrikánról: öröm nézni, még a finom borzongás ellenére is, amit érez a szemlélő (vagy talán épp azért?).
A könyv... a könyv maga a hurrikán.

[Tycho]

Chuck Palahniuk: Fight Club (Harcosok Klubja)

A film egy remekmű: többször újranézhető, több értelmezési szinten működő, hűséges, mégis önbizalommal teli és frappáns (a megfelelő helyeken eltérő) adaptáció. Olyan, mint egy gyönyörű festmény egy hurrikánról: öröm nézni, még a finom borzongás ellenére is, amit érez a szemlélő (vagy talán épp azért?).
A könyv... a könyv maga a hurrikán.

Do want, de majd csak ha visszahoztam a Spook Country-t

[hargharg]

Chuck Palahniuk: Fight Club (Harcosok Klubja)

A film egy remekmű: többször újranézhető, több értelmezési szinten működő, hűséges, mégis önbizalommal teli és frappáns (a megfelelő helyeken eltérő) adaptáció. Olyan, mint egy gyönyörű festmény egy hurrikánról: öröm nézni, még a finom borzongás ellenére is, amit érez a szemlélő (vagy talán épp azért?).
A könyv... a könyv maga a hurrikán.

a muveszur jol irja, bar en mas szavakat hasznaltam volna ra. ^_^
ajanljuk meg az irotol a Halálkultusz cimu muvet is. merthogy az is jo.

[Ramiz]

Palahniuktól még csak ezt olvastam, de a többi is tervbe van véve. Ha már az elborult kortárs amerikai íróknál tartunk: Bret Easton Ellist imádom, Amerikai Psycho és Glamoráma akadt eddig kezembe, mindkettő remekmű. ( Persze nagyon durva, erőszakos stb, de hát úgyis tudjátok, ha már én ajánlom. )

[via_mala]

Chuck Palahniuk: Fight Club (Harcosok Klubja)

A film egy remekmű: többször újranézhető, több értelmezési szinten működő, hűséges, mégis önbizalommal teli és frappáns (a megfelelő helyeken eltérő) adaptáció. Olyan, mint egy gyönyörű festmény egy hurrikánról: öröm nézni, még a finom borzongás ellenére is, amit érez a szemlélő (vagy talán épp azért?).
A könyv... a könyv maga a hurrikán.

Én is pár hete olvastam, letaglózó volt ahogy előjöttek a filmes emlékképek.
A Halálkultuszt kb. fél éve olvashattam, de az sokkal gyengébb, sokkal hatásvadászabb is - én nem ajánlom.

[kikuchiyo]

Könyvkritikák, amelyek senkit sem érdekelnek rovatunk következik

The Amber Spyglass

A His Dark Materials trilógia zárókötete. (Az első kötet a The Golden Compass/Northern Lights, a második a The Subtle Knife címet viseli.)

Egyértelműen a legjobb kötet a háromból. Talán azért, mert a szerző a végére megtanult írni, vagy csak egyszerűen elkezdett érdekelni, hogy mi lesz a vége. Néhány fordulat ill. személyiségváltozás erősen hiteltelennek hatott számomra, [spoiler]A köpönyegforgatás és manipuláció megtestesülése, Mrs. Coulter az anyai ösztön első sugallatára sutba dobja addigi természetét, és tragikus hősnévé válik? Ne már...[/spoiler]
és tkp. az egész trilógia alatt sejteni lehetett, hogy mi az a rejtély, ami körül a cselekmény forog (tehát tudni lehetett, hogy a szerző mire akar kilyukadni, illetve hogy a regény végére mi fog kilyukadni, höhöhö), de mégis az egész majdhogynem letehetetlenül izgalmasnak bizonyult. Ebben a kötetben már egész ügyesen fonta össze a történet szálait az író.

Az egész trilógia legjobb részei a mulefák világában játszódó jelenetek: ezek egy alternatív Földön élő intelligens lények, akik kerekeken közlekednek. Brilliáns, ahogy leírja a világukat és a szokásaikat: A kerekek egy a bolygón tenyésző fafajta teljesen kerek, nagyon kemény termései. A lények két lába úgy módosult, hogy a rajtuk lévő karmok tökéletesen illeszkednek a termés közepén lévő lyukba. A bolygó geológiája ráadásul olyan, hogy régmúlt híg lávafolyások maradványaként egyenes, sík bazaltszalagok szelik át a tájat, amiket a lények útként használhatnak. A szimbiózis úgy alakul ki, hogy a termések kemény héja csak bizonyos kilométer megtétele után nyílik fel, a benne lévő magokat a lények aztán elültetik, és gondozzák a fákat.
Nagyon hangulatos és okos a leírás, minden evolucionistának kötelező olvasmány.

Ebben a kötetben már erősen kiütközik a szerző vallás-, illetve inkább egyházellenessége. Az egyházi szereplők tendenciózusan gonosz, aljas, kisstílű, vagy idióta alakokként vannak jellemezve, és az angyalok vezetője is hataloméhes, őrült diktátorként jelenik meg. Egy szemellenzős katolikus valószínűleg nem tudná szájhabzás és akut könyvégetési inger nélkül végigolvasni a kötetet. Ennek megfelelően támadják is a szerzőt és a trilógiát is (pletykák szerint az első könyvből készített film azért szerepelt rosszul a mozipénztáraknál, mert a hívő amerikaiak között terjedő suttogó propaganda nagyon hatékonyan működött, a film bojkottjára felszólító lánclevelek formájában) - annak ellenére, hogy magával a hittel, illetve isten létével kapcsolatban a könyv visszafogott, inkább agnosztikus jellegű álláspontot foglal el. [spoiler=don't read]Érdekes persze ez a "maga az elv jó, csak az implementáció siklott félre" álláspont, nekem, nekünk talán azért kevésbé elfogadható, mert a szocializmussal kapcsolatban is ugyanezt mondták...[/spoiler]

A kötet és a trilógia erőssége a vége, ahol végre minden történetszál összefut és minden nyitva hagyott kérdésre megnyugtató megoldás születik. Végre egy könyv/sorozat, aminek rendes lezárása van.

Összességében a His Dark Materials bizonyos hibái és kétséges állásfoglalásai ellenére egy fajsúlyos, emlékezetes trilógia, aminek az elolvasása után azt mondhatja az ember, hogy értelmesen töltötte az idejét. Ajánlott.

[Ramiz]

Scott McCloud - A képregény felfedezése



Azt hittem, egy képregényszerű könyv lesz arról, hogy jé, ez a médium nem csak a gyerekek számára közvetíthet szórakoztató, elgondolkoztató, értékes történeteket, esetleg kiegészítve egy tallózással az érdekesebb fogások, lehetőségek választékából. De ehhez gyanúsan vastag volt... Hatalmasat csalódtam, persze pozitívan: ilyen mélységben, ilyen bátorsággal belevágni egy bonyolult téma közepébe, ez tényleg lenyűgöző, ráadásul sokáig feszeget egy számomra nagyon érdekesnek számító témát: az észlelés, érzékelés és megértés folyamatát. A Tükörvároshoz tudnám hasonlítani (szintén kijött magyarul) vagy egy Lynch filmhez vagy egy P. K. Dick könyvhöz: olvasod/nézed, és néha lerakod, amikor hirtelen túl szűk lesz "kettőtöknek" a fejedben ("Get out of my head Charles!"), annyira beletúr a sajátodnak érzett dolgokba, mint például ahogy a világot látod, vagy ártatlan arccal rátapint egy titkos gyermekkori visszatérő, kísértő gondolat-parára... aztán továbbáll. Azonkívül, bár nem néztem utána a témának, erős a gyanúm, hogy jónéhány modellt és vizsgálati síkot, amit a szerző használ, ő talált ki, tehát hiába a könnyed képregényes forma (ami szerintem amúgy nem elengedhetetlen a képregények vizsgálatához, mint ahogy filmeket is papíron, írásban elemzésünk legtöbbször, de mindenképpen kényelmes, szellemes és gyors - lásd a "visual aid"-ek manapság egyre gyakrabban való használata powerpointtal megtámogatott előadásokon, tanórákon, céges továbbképzéseken stb), ez mégis egy komoly, alapokat lefektető mű egy, ha nem is újkeletű, de mégsem kitaposott tudomány megismeréséhez vezető úton. Fukkin' kötelező vétel mindenkinek, aki szeret ilyesmiket gondolkozni (annak is, aki sose fogott a kezébe képregényt, de elvontabb (akár animációs) filmeket szeret nézni).

[minuszmiki]

Scott McCloud - A képregény felfedezése

Ez a téma engem is kifejezetten érdekel, ha meglátom valahol, meg is veszem. Kösz a tippet.

[hargharg]

Hugh Laurie - A balek

bwahaha, nincs is jobb moka, mint egy i*en mokas konyvet olvasni, es kozben korai new wave Ministry-t hallgatni... : DDD
majdnem o*an jo, mint Rejtő Jenő, csak ebben tobb nehol a Monty Python. : D

edit: szavakkal nem kifejezheto, hogy ez mennyire mokas... : DDDD
edit2: bwahaha! : DDD
edit3: 140. oldal, es ut, ut, ut. : DDDD
edit4: es meg a legvege is ut. : DDDD
jo moka volt.

[Ramiz]

majdnem o*an jo, mint Rejtő Jenő, csak ebben tobb nehol a Monty Python. : D

( :wtf )

[Próféta]

Ide is régen írtam. Ha eddig nem tettem meg, akkor most abból az apropóból, hogy voltam könyvtárban (úgy kell elképzelni, mint egy videotékát, csak könyvekkel), és visszavittem egy adag könyvet. Csupa "kötelező olvasmány", régi nagy kihagyás volt az olvasócédulán.

Joseph Heller: Záróra (Closing Time, 1994)

Az itt felsorolt könyvek közül egyedüliként ezt nem bírtam végigolvasni (ennek ellenére erről írom a legtöbbet). Pedig majdnem, a legvége előtt nem egészen 100 oldallal adtam fel. Majd egyszer, felnőttebben, mondjuk 30-40 év múlva, amikor a célközönségben is benne leszek, újra próbálkozom. A történet a 22-es csapdájának a folytatása. Sorta. Bármennyire zseniális a Catch 22, én elég régen olvastam, így nem emlékszem az összes mellékszereplőre, akik itt újra felbukkannak. Sőt, gyanítom, egy jelentős részükre nem is kellen emlékeznem, igazából nem is szerepeltek a nagy elődben. Na mindegy.

Heller utolsó (életében megjelent) regénye ez, a hetven felett járó író saját korosztályából tölti fel a szereplőgárdát, ráadásul a 22-es csapdájában fiatalon megismert karakterekkel, hogy különösen látványos legyen az öregedés, értékvesztés, elmúlás, kiúttalanság, fáradtság. Viszontláthatjuk Tappman lelkészt; újra szórakoztat minket Milo Minderbinder (aki ráadásul kvázi egybeolvadt a Good as Gold és az egész Heller-univerzum legviccesebb szereplőjével, akinek persze most nem jut eszembe a neve); végül szerepel mindnyájunk kedvenc örménye, a megtestesült anti-amerikai: Yossarian, akinek a civil életben már keresztneve is van.

A fentieken kívül még van egy pár főszereplő, akik mind olyan öregek, mint Heller, mindannyian kb. ugyanazzal az életrajzzal büszkélkednek, mint Heller, sejthetően mindnyájan az író vetületei, de van belőlük pár, és külön éldegélnek és összevissza történnek velük dolgok, nagyon halvány összefüggésekkel, de jórészt függetlenül. Tehát van egy csomó történetszál, ami összevissza történik, nincs sok kapcsolatunk, és az összes majdnem ugyanaz (könnyű is keverni őket), egyformán öreg, fáradt, elfásult emberek és történetek. Ebbe fáradtam bele.

Ami miatt a tekintélyes hosszúságú könyvben mégis eljutottam idáig, az egy elég egyszerű motiváció: Hellernek időnként (sajnos túl ritkán) eszébe jutott viccelni egy kicsit, és olyankor bezuhantam a szék alá a röhögéstől. Minden szereplőnek megvan a maga humortípusa; a legerőteljesebbnek Milo Minderbindert éreztem, mint már mondtam, félig beleolvadt Heller legeslegviccesebb kitalálmánya (help! hogy hívták a Good as Gold-beli fószert, aki mindig kapacitálja a főhőst az elnök nevében?). A karakterekhez kötődő viccek mellett néhány meglehetősen nagyképű (de nálam bejövős) poént is megeresztett az író, például az egyik szereplő a drezdai vágóhídon együtt raboskodott Vonneguttal és Svejkkel, Milonak pedig a katonai tenderekben Dr. Strangelove a vetélytársa

Akutagava Rjúnoszuke: A vihar kapujában (Rashōmon, wikipedia szerint 羅生門, novelláskötet)

Erről nem sokat tudok mondani: kellemes, érdekes novellák a változás alatt álló Japánból. Nem mindegyik tetszett, de általában elég jók. Sajnálhatom, hogy eddig kihagytam. Ami furcsa: Kuroszava a címadó novelláról nevezte el zseniális filmjét, de a történetet egy másik (ebben a kötetben meg se található) novellából vette.

Nehéz lenne kiemelni bármelyiket is a történetek közül, de ha muszáj, akkor a címadó novellát nevezném a legmagávalragadóbbnak (ilyen szó van?).

Philip K. Dick: Már megint a felfedezők (novelláskötet)

Nem voltam mindegyik történettel megelégedve, de összességében ez is egy érdekes, ötletes és meglehetősen változatos gyűjtemény, ráadásul az utószó is tök jó
Még hátra van a Dr. Vérdíj (halasztott karácsonyi ajándékként már megkaptam, szóval csak idő kérdése), és akkor végeztem az Agave-féle PKD könyvekkel. Amíg meg nem jelenik a következő (oh shi-, már meg is van az új...)

Volt a kötetben egy olyan novella (The eye of the Sybil), amelyik a "The Empire Never Ended" gondolatkörhöz kapcsolódik, de talán az volt a leggyengébb. Különösen jónak éreztem viszont az Itt a piros (Shell game) című novellát, amely még Dicktől is szokatlan tisztasággal és erővel ábrázolja a paranoiát; továbbá a Hulla vagy, Foster! (Foster, you're dead!) című novellát, amely az elnagyolt társadalmi üzenet mellett / helyett egy kisfiú szemén keresztül annak közösségi, személyes lecsapódását vizsgálja.

Joanne K. Rowling: HP6 aka Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince, 2005)

Ugyanaz a baj vele, mint az előző könyvvel, csak akkor még nem csapódott le bennem ilyen egyértelműen. Ez a könyv már nem egy regény, hanem egy hosszú történetív egyik epizódja; ennek megfelelően a kötet végén található 1.00 db. releváció, és 1.00 db. esemény (ami túlzottan nem lepett meg, dr. Galántai már egyetemi előadás keretében lelőtte, hogy Snape = Half-Blood Prince & Snape kills Dumbledore on page 596; bár hazudott, mert az 568-as oldalon hal meg a magyar kiadásban). A finálét leszámítva a könyv maradékát érdektelen és értelmetlen side questek és lyuktömő szereplők töltik ki. Ami az első négy regénynél működött, az itt már nem, és nagyjából ugyanez lett ebből a könyvből, mint az Idő Kereke c. fantasy sorozat filler részeiből.

A vége legalább jobb lesz?

Romain Gary (Émile Ajar álnéven): Előttem az élet (La vie devant soi, 1975)

Óóóó, ezt hogy hagyhattam ki eddig? Tök jó!

Szóval aranyos gettó-keresztmetszetet ad egy nem túl előkelő francia városrészről, ahol elbeszélőnk, Momo (Mohammed) egy kiöregedett zsidó kurva gondjaira bízva él a többi kurvagyerekkel együtt. A további szereplők - rokkant orvos, agyalágyult arab bácsi, zsenegáli boxoló transzvesztita kurva, algériai drogüzér - éppoly taszító és kedves gárdát alkotnak, mint amilyen főhős helyzete. Mindez nyakon öntve a zseniális nyelvezettel (emelem kalapom a fordító előtt) és az élet-halál-boldogság kérdésköréről szőtt, a hagyományos nézőpontunktól jócskán eltérő gopndolatokkal (melyek közé a történet végén még egy hajszálnyi optimizmus is befért), és már kész is ez az elbűvölő regény.

[Solid Snake]

Joanne K. Rowling: HP6 aka Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince, 2005)
A vége legalább jobb lesz?

Az utolsó rész valahogy másabb. Hogy jobb-e vagy rosszabb, az erősen személyfüggő. Mindenesetre eléggé nagy benne az elhalálozási mennyiség. 

[Kvikveg]

Joanne K. Rowling: HP6 aka Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince, 2005)
A vége legalább jobb lesz?

Az utolsó rész valahogy másabb. Hogy jobb-e vagy rosszabb, az erősen személyfüggő. Mindenesetre eléggé nagy benne az elhalálozási mennyiség. 

Nem. Ugyanugy vannak otletei es ugyanugy elb*ssza. Annyira nincs hangulata, hogy fajdalmas.
Ha legalabb az elso konyv utan eluti egy busz, akkor az illuzio megmaradt... na nem, a harmadik konyv utan. Szoval megmaradt volna az illuzio, hogy ez de jo lehetett volna.

[sirtomi]

Joanne K. Rowling: HP6 aka Harry Potter és a Félvér Herceg (Harry Potter and the Half-Blood Prince, 2005)
A vége legalább jobb lesz?

Az utolsó rész valahogy másabb. Hogy jobb-e vagy rosszabb, az erősen személyfüggő. Mindenesetre eléggé nagy benne az elhalálozási mennyiség. 

Nem. Ugyanugy vannak otletei es ugyanugy elb*ssza. Annyira nincs hangulata, hogy fajdalmas.
Ha legalabb az elso konyv utan eluti egy busz, akkor az illuzio megmaradt... na nem, a harmadik konyv utan. Szoval megmaradt volna az illuzio, hogy ez de jo lehetett volna.

A fene tudja, én nem vagyok egy nagy műelemző úgyhogy nekem nagyon tetszett. A 6. könyv tényleg nem volt a legjobb, de a befejezés nekem újra nagyon bejött

[chilip]

a 7. könyvben 1 baj volt, sok volt az üresjárat és az összes történés a végén volt, tetszett, hogy mindent dumbledore tervezett meg, de az emo-zás nagyon nem jött be a könyv közepén, meg a semmiből jött lupin azt harry észt vert bele és aztán el is tűnt a francba... majd megölik, mikor végre boldog  6. könyv tetszett, de voltak jobbak is a sorozatban, főleg a 2. az nagyon poénos volt.

[Randal]

Próféta:

A Dr. Vérdíj elég kellemes könyv. Már amennyire Dicknél valami kellemes. Nem tudom miért, én elsőnek azt hittem, hogy a főhős lány, aztán kiderült, hogy férfi. A koncepció elég jó, és jól van kidolgozva minden, az emberi kapcsolatokról nem is beszélve. Viszont a vége nekem megint nem jött be annyira, s néha-néha túl lassúnak tűnt a sztori. Mindenesetre megéri a pénzét, mert nem tudom, hogy letettem-e egyszer is.
Az a baj PKD-vel, hogy ezeket az ember ültő helyében végigolvassa:D

[Próféta]

Az a baj PKD-vel, hogy ezeket az ember ültő helyében végigolvassa:D

Ja, majdnem. De a jobbakat utána még napokig emésztem. Viszont a novelláskötetekkel lassabban tudok csak haladni.


Keith R. A. DeCandido: Nova (2007)
alias Starcraft: Ghost

Kicsit durva a minőségesés az előző bagázshoz képest. Azért még olvasható volt.

Helyszín a Koprulu szektor békés emberi kolóniáinak legnagyobb szervezetének, a Konföderációnak a legfontosabb bolygója, a Tarsonis; főszereplő a plutokratikus társadalmat irányító legfontosabb dinasztiák egyik leggazdabbikának legkisebb sarja, a magas, szőke, nagymellű November Annabella Terra (becenevén Nova). A hölgy a legtitkosabb különleges képesség, a pszi létező legnagyobb hatalmú birtokosa, de csak titokban, eleinte maga sem tud róla. Ennek sajnálatos következményeképp a környezetében több száz embert megöl, majd a legsötétebb alvilág leggonoszabb figurájának leghasznosabb emberévé válik, miközben a távoli bolygókon megjelennek az idegenek. A történet belét kihagyom, de az események kimenetelét mindenki ismeri: a történet végére a legnagyobb terrorszervezet, a Korhal Fiai átveszi az állam irányítását, és Nova lesz az emberiség legutolsó reményét jelentő legtitkosabb és legfontosabb katonai program, a pszi-képességűeket kiképző Szellem program leges-legnagyobb pszi-erejű tagja, a legjobb eredményekkel végző és legígéretesebb Szellem. bláblá, leg, bláblá.

Nagy körvonalakban jó is lehetett volna a sztori, de az apró részletek illúziórombolóak voltak. A Starcraft világba Charles Dickens éppannyira illik, mint a hitelkártya-leolvasó vagy a vicces, beszédes nevek (Terra nevű dinasztia, amely a földről eljövetelig vezeti vissza magát; Fleet nevű pilóta, stb.)*. A sztoriban az egyetlen meglepetés az egész osztagnyi tengerészgyalogos bevonása a konfliktusba (hú, most lelőttem, lesznek benne Marine-ok), minden más előre kiszámítható.

Verdikt: olvasható, szórakoztató, de jónak nem mondanám. Ezzel az általam eddig olvasott Blizzard könyvek mérlege: 2 jó, 2 elmegy, 1 bűnrossz.

* jobban belegondolva a játékokban is volt ilyen, de valahogy nem volt zavaró.

[Zen]

* jobban belegondolva a játékokban is volt ilyen, de valahogy nem volt zavaró.

Kire gondolsz?

Annak meg nincs értelme h Nova a legtáposabb, akkor az Overmind mért Kerriganre hajtott..

[Próféta]

Nevek: Duke, Fenix, DuGalle (~ DeGaulle)... mindegy, nem fontos.

Annak meg nincs értelme h Nova a legtáposabb, akkor az Overmind mért Kerriganre hajtott..

Nova kb. akkor kezdte a Ghost-kiképzést, amikor Tarsonist elérte az invázió, max fél évvel korábban.

Ja igen, a lényeget lefelejtettem. Nova nem olyan, mint egy Ghost. Ez a csaj egy átokverte Akira, aki gondolatával simán öl, házakat rombol, stb.

[Zen]

Ja értem. Tehát Nova tipikusan az a fajta karakter, akiről nem érted hogy nem robbant fel bázisokat, ahelyett h egyenként lőné le mindenkit..

[Próféta]

Ja értem. Tehát Nova tipikusan az a fajta karakter, akiről nem érted hogy nem robbant fel bázisokat, ahelyett h egyenként lőné le mindenkit..

Nem. Nova az a karakter, akiről nem értem, mit keres ebben az univerzumban.

[Zen]

Ja értem. Tehát Nova tipikusan az a fajta karakter, akiről nem érted hogy nem robbant fel bázisokat, ahelyett h egyenként lőné le mindenkit..

Nem. Nova az a karakter, akiről nem értem, mit keres ebben az univerzumban.

Igen, ezt szépen megfogalmaztad.

[Selmo]

Újabb SC könyv, amit nem kell megvenni.

[Puru²]

Ja értem. Tehát Nova tipikusan az a fajta karakter, akiről nem érted hogy nem robbant fel bázisokat, ahelyett h egyenként lőné le mindenkit..

Nem. Nova az a karakter, akiről nem értem, mit keres ebben az univerzumban.

Válasz egyszerű ,ő lett volna a főszereplője a meglehetősen  hányattatott sorsú Starcraft Ghost játéknak .Amúgy ha minden igaz az SC2-ben benne lesz majd .

[Próféta]

Válasz egyszerű ,ő lett volna a főszereplője a meglehetősen  hányattatott sorsú Starcraft Ghost játéknak

Ezt természetesen tudtam
De ami kiderült arról a játékról, az alapján nem hiszem, hogy a főhősnő egyetlen gondolattal ölné az ellenfeleit, pusztán kocentrációval mozgatni tudna tárgyakat, vagy épületeket romba dönteni. Márpedig a regényben ezt műveli. Ja igen, azt elfelejtettem, hogy detector is