Négyszögletes, vékony, fa eredetû lapokból készített dolgok sok fekete jellel

[kikuchiyo]

Stanislaw Lem: Kudarc

A mester kései regénye egy nagyszabású csillagközi expedícióról, amely megpróbálja felvenni a kapcsolatot egy idegen civilizációval, katasztrofális eredménnyel. Sajnos a cím nemcsak a végkifejletet árulja el, de a regény irodalmi kvalitásait is megelőlegezi: fájdalmas ezt leírnom, lévén Lem az egyik kedvenc íróm, de a könyv kifejezetten rossz. Mindaz, ami a korábbi műveit annyira kiemelkedővé teszi, az itt félresikerült erőlködésnek hat. Lem nagyszerűen értett ahhoz, hogy a filozofikus-fantasztikus okfejtései egyszerre tűnjenek megkérdőjelezhetetlenül logikusnak, szilárdan tudományos alapokon nyugvónak, de ugyanakkor nyaktörően izgalmasnak is - ebben a könyvben a fejtegetések kifejezetten nehézkesek, a cselekmény tudományos háttere viszont elnagyolt és teljesen implauzibilis, az emberi szereplők majdnem-mindenhatóságát butának ható technoblablával támasztja alá (hová lettek a Kiberiáda zseniális nyelvi leleményei). A regény szerkezete recseg-ropog, teli van cselekmény- és szereplővezetési hibákkal.
A regény tulajdonképpen Lem kedvenc témáit (közelebbről a kapcsolatfelvétel, illetve általában a megismerés lehetetlensége és értelmetlensége) vezeti fel a korábbiaknál is pesszimistábban, de valahogy nehézkesen, úgy, hogy a lényeg az evidens túlírtság ellenére is zavaros marad.

Nem tudom, hogy a magyar fordítás gyilkolta-e le a regényt - meglepne, mert Lem fordításai nálunk hagyományosan kitűnőek, és ha jól látom, a fordító is ugyanaz, mint a korábbi regényeknél (azt azért nem hagyhatom szó nélkül, hogy a Szukits-féle féltégla-kiadásban az összes "mint" szó elől hiányzik a vessző, borzasztóan zavaró módon).

Inkább arról lehet, szó, hogy ez a regény 1986-ban íródott, 20 évvel később, mint az életmű java része. Úgy tűnik, ez a Lem közelebb áll ahhoz a zsörtölődős, semmit sem értő vénemberhez, aki a 2000-es években írt vezércikkeiből és esszéiből tűnik elő, mint ahhoz a lángészhez, akinek a Solarist és a többi remekművet köszönhetjük. Kár.

[Kvikveg]

Blaine Harden: Escape from Camp 14
Egy eszak-koreai munkataborban szuletett Shin Dong-hyuk, es 23 evesen meg tudott szokni. O az egyetlen ilyen eddig.
10/10
http://www.cbsnews.com/video/watch/?id=50136263n Andersonnal interju
http://www.youtube.com/watch?v=8AvDSzaEW3g Az egyik eloadas amin Shin ott van.

A konyv lenyege nem a tabor es a kegyetlenkedesek, amire az ember mindenkeppen szamit, hanem az, hogy hogyan halad Shin az agymosott, semmirol nem tudo emberbol a normalis elet fele, amennyire lehetseges.
Azt sem tudtam, hogy kinabol Eszak-Koreaba csempesznek filmeket es a kinti radiot hallgatjak az emberek, annak ellenere hogy ezek tilosak es sulyos buntetest vonnak maguk utan. Ebbol tudjak meg tobben, hogy a sajat orszaguk es a kulfold mennyire mas, mint aminek a "szeretett vezer" propagandaja hirdeti.

[Acchan]

Neil Gaiman: A temető könyve

Gaiman-féle Dzsungel Könyve szellemekkel, ghoul-okkal, farkasemberekkel, stb. Kellemes, aranyos, Gaiman-es. Tetszett.

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

Érdemes volt újra kézbe venni, mert gimis koromban nem hagyott túl mély nyomokat bennem.
Dióhéjban: ebből a könyvből megtudhatjuk, miért nem érdemes gügye gyerekek kezébe olyan fegyvert adni, ami alkalmas a Föld élővilágának elpusztítására. Vonnegut - a tőle telhető legnagyobb "Vonnegutossággal" - görbetükröt tart a tudomány és vallás elé, meg elmélkedik egy sort az emberi ostobaságról és felelősségtudatról/annak hiányáról. Zseniális.

Neil Gaiman: Óceán az út végén

Jól sikerült koktél a tipikus Gaiman-toposzokból és gyerekkori emlékfoszlányokból. Nem egy Amerikai Istenek a komplexitást nézve, de cserébe az Óceán az út végén személyében megkaptuk az eddigi legszemélyesebb regényét. Pörgős, izgalmas, érdekes éééés... Gaiman-es.  

[Nakedape]

első kettővel egyetértek, harmadik pár hónap és megjön nekem is...

[Fazék]

első kettővel egyetértek, harmadik pár hónap és megjön nekem is...

patience young apprentice, patience.
már csak 134 nap és postára adják

viszont a Terry Pratchett: Dodger postára adásáig már csak 20 nap van hátra yaaaay! 

[Acchan]

első kettővel egyetértek, harmadik pár hónap és megjön nekem is...

[Zen]

Steelheart ízelítő

[Próféta]

Nyikolaj Vasziljevics Gogol: Holt lelkek (1840-es évek, befejezetlen)
Nem teológiai témájú a mű; a cím szóvicc, és halott jobbágyokra utal (ld. még a falu "lélekszáma"), akiket adó- és pályázati csalás érdekében úgy adnak-vesznek, hogy papíron még élőnek tüntetik fel őket. Gyúnyos, cinikus szatíra, amely egy Csicsikov nevű, minden hájjal megkent korrupt hivatalnok kalandjait követi. Szinte minden szereplő valamilyen jellemhiba karikatúrája, vagy egy tipikus (a szerző szerint a kortárs oroszra jellemző) hóborté. A poén az, hogy a narrátor senkire egy rossz szót nem mond; épp ellenkezőleg, mindig mentegetni igyekszik az amúgy menthetetlennek bizonyuló szereplőket is, ettől különösen játékos a hangnem

Bár a kornak megfelelően kissé lassú folyású a regény, engem szórakoztatott. A trilógiának tervezett mű első része készült csak el teljesen, a második már töredékes (maga Gogol pusztította el részben), a harmadik sose létezett. A második részből fennmaradt szövegeket is elolvastam, ahol immár feltűnnek "rezonőr" szereplők is, akik nem karikatúrák, hanem épp hogy nagyon bölcsen fejtik ki, hogy szerintük (Gogol szerint) mi a baj Oroszországgal, továbbá mi lenne a megoldás. Az író megpróbálkozott Csicsikov "megváltástörténetével" is. Ám utólag Gogol elégedetlen volt az ötleteivel (szerintem se igazán színvonalas ez a rész, mivel megkérdőjelezhető igazságokat próbál a szánkba rágni), ezért semmisítette meg a kézirat jelentős részét.

Wheel of Time utolsó kötetei különösen jók voltak

Főleg a Gathering Storm.

Eh, a Wheel of Time-ról is kéne valami kritikafélét produkálnom egyszer, ha már végigolvastam mind a 14 darab ~1000 oldalas kötetet Már csak azért is illene valami sommázást összeírnom, mert ahányszor valaki megkérdezi, én mindig lebeszélem a regényciklus elkezdéséről: sok volt, ami élveztem benne, de a jó tartalomhoz képest túl hosszú, nem éri meg.
[spoiler=hosszú és találó idézet a témában]

The collected Wheel of Time is about 12,000 pages.

That works out to about

3 A Song of Ice and Fireses (so far)

6 Elrics

6 Kingkiller Chronicles (so far)

8 Lankhmars

12 Lord of the Ringses

12 Book of the New Suns

12 Gormenghasts

12 Earthseas

15 Winter's Tales

17 Perdido Street Stations

18 Once and Future Kings

22 Little, Bigs

24 American Gods

24 Chronicles of Ambers (original series only)

30 Anubis Gateses

48 Last Unicorns

Life is short, kids.

[/spoiler]

[Acchan]

Kurt Vonnegut: Gépzongora

Újráztam, megérte. 
Már-már ijesztően aktuális. Remekmű.

László Zoltán: Egyszervolt

A magyar népmesék elbűvölő találkozása a Gaiman-féle urban fantasyvel.

Azért nem feltétlenül írna ilyesmit Neil Gaiman. Ahogyan Jeff Noon sem PKD brit reinkarnációja.  Örülnék, ha nem ilyen sületlenségekkel próbálnának rávenni kevésbé túlhype-olt könyvek elolvasására...

Egyébként maga a regény kellemes olvasnivaló, érdekes ötletekkel, jóféle humorral, egy csipet társadalomkritikával, sci-fi kikacsintásokkal, pörgős történetvezetéssel.
Néhol igen hangulatos: kifejezetten tetszett pl. Pesthidegkút "eredetmondája", és Harlan segítői is érdekes karakterek.

[kikuchiyo]

Stanislaw Lem: Éden

A múltkori Kudarc után megrendült a bizalmam Lemben, annyira, hogy már azt kérdezgettem magamtól, hogy a régi olvasmányélményeket csak a sci-fi-falással töltött, boldogult egyetemista-korom utáni nosztalgia színezi-e a valóságosnál jobbra. Ezért hát levettem a polcról a Szukits-féle féltégla-kiadást (legalább ennyi haszna van: megvan benne minden), és elolvastam azt a regényt, ahol éppen kinyílt.

Megnyugodtam: jó ez. Még kiütközik belőle a kezdeti Lem-regények techno-fétisizmusa (szinte tapintható élvezettel részletezi, ahogy az űrhajótörött tudósok apránként megjavítják a rommá törött járművüket), és bár maga a történet első olvasatban rém egyszerű, egy kalandregény egy idegen bolygón, de ekként is sodró lendületű, olvastatja magát, szinte letehetetlen, és megjelennek már benne a szerző későbbi kedvenc témái, az idegen civilizációkkal való kommunikáció - és általában a megismerés - lehetetlensége és kilátástalansága, ezen felül pedig kiütközik belőle egy olyan társadalomkritikai vonulat (a hatalmas, értelmetlen gyár, amely nem termel semmit; a tömegsírok az erdőben; a totális információkontroll alatt élő bolygólakók), amelyet a 60-as évek Lengyelországában nyilván nem lehetett nem észrevenni. Annak ellenére, hogy a szereplők annyira sematikusak, hogy még nevük sincs, csak foglalkozásuk, mégis élnek és hihetőek. Szóval jó ez.


Cormac McCarthy: The Road

Ismeretlen katasztrófa után. Minden növény és állat elpusztult és romok és hamu mindenütt. Egy férfi megy az úton a kisfiával. A tenger felé. Egy bevásárlókocsit tolnak. Abban van minden tulajdonuk. A férfinél pisztoly benne két golyóval. Arra az esetre ha elkapnák őket. Inkább az minthogy megegyék őket. Minden szürke és kilátástalan.
A szöveg pontosan ezt a hangulatot tükrözi. Nincsenek fejezetek. Nincsenek vesszők. A szereplőknek nevük sincs.
Nem is tudom. Nem mondanám hogy rossz könyv. De nem volt jó olvasni. Szinte elvette az életkedvemet is. És valahogy egyhangú is volt ami a főszereplőkkel történt. Már majdnem éhen haltak amikor találtak konzerveket. Találkoztak kannibálokkal aztán menekültek. Ez ismétlődött.

[kikuchiyo]

A nagy Greg Egan ajánló

A fentebb ismertetett Incandescence óta még néhány könyvét elolvastam, és kezd kikristályosodni bennem a meggyőződés, hogy az egyik (ha nem a) legjobb élő sci-fi-írót tisztelhetjük a személyében.
Nála a sci nem csak kontextusukból kiszakított buzzwordok alibi-szerű használatát jelenti, hanem tényleges tudományos vagy matematikai tényeket, ötleteket vesz, és azokat logikus, szerves módon illeszti a világába. Ez persze azt eredményezi, hogy néha nehéz olvasni, mert alig tesz engedményeket, amikor a Fourier-transzformált, 16 dimenziós lényekről vagy éppen az ötdimenziós világ fizikájáról beszél. Azért nem feltétlenül szükséges a szakirányú diploma a könyvei hiánytalan élvezetéhez (bár ajánlott ), a szaktudás legfeljebb azt a többletet adja meg, hogy az olvasó felismerheti, mi a szilárd tény, mi a vad extrapoláció, és mi a féktelen fantázia terméke Egan univerzumában: mindhárom előfordul, folytonos, kiegyensúlyozott spektrummal.

Először és elsősorban a Diaspora c. regényét szeretném ajánlani.

Lenyűgöző, nagyszerű olvasmány, annyi ötlet van benne, amennyi más szerzőnek egy egész életműre elegendő lenne. Már az alaphelyzet olyan, ahova mások esetleg egy regénysorozat végére jutnának el: ezer évvel a jelenkor után járunk, amikorra a legtöbb (egykori) ember elhagyta a fizikai világot és virtuális valóságokba költözött, csak kevesen maradtak a Földön hús-vér testben. A helyzet akkor változik meg, amikor kiderül, hogy egy gamma-kitörés hamarosan minden szerves életet elpusztít a bolygón. Két polis-lakó robottestbe költözve leszáll a Földre, hogy figyelmeztesse az őslakókat... és az igazi történet csak itt indul be igazán.

Az ötletek, fordulatok nyaktörő sebességgel követik egymást, amikor az olvasó már éppen megértett, megszokott volna valamit, akkor jön Egan és még magasabb szintre emeli az egészet. A fantasztikusan tudományos ötletorgia mögött pedig mély filozófiai kérdések húzódnak meg, például hogy mit is jelent igazából embernek lenni.

A szerzőnek sikerül az a bravúr, hogy a tőlünk minden szempontból meglehetősen különböző szereplőit (pl. a miénknél 10³⁶-szor nagyobb univerzumban élő, femtoszámítógépen futó, öntudattal bíró programokat) élővé, emberivé képes tenni.


A következő a sorban a Schild's Ladder: az előzőnél kicsit kevésbé ambíciózus, bár éppen eléggé nagyszabású a felütése: a távoli jövőben egy részecskefizikai kísérlet mellékhatásaként destabilizálják a vákuumot, és létrehoznak egy fénysebesség felével táguló buborékot, amely megsemmisítéssel fenyegeti az univerzumot. Az emberek (távoli leszármazottai, akik ebben az univerzumban megmaradtak a biológiai testeknél, bár "természetesen" az elméjük kvantumszámítógépen fut) két táborra oszlanak: az egyik meg akarja őrizni a páratlan jelenséget, amíg rendesen meg nem ismerik, a másik minden áron és minél hamarabb el akarja pusztítani.

Ebben a könyvben is csak úgy sziporkáznak az ötletek, bár kicsit elvontabbak, nehezebben érthetőek, mint a Diasporában. Hangsúlyosabbak a filozófiai kérdések, és ami a Diasporához képest kevésbé tetszett, az az, hogy a főszereplő kifejezetten ellenszenves.

És végül az Axiomatic: amiből kiderül, hogy Egan novellistának sem utolsó. Talán ez a kötet a legjobb "kapudrog" Eganhoz: a kötetben összegyűjtött novellái mind egy-egy jó ötletet dolgoznak ki, és a témáik is közelebb állnak a mához (időben, relevanciában), mint a gyakran elvont részecskefizikában gyökerező regényei. Persze azért ezekhez sem árt némi kockoid affinitás: az egyik novella például arról szól, hogy mi történik, ha megszámlálhatatlanul végtelen számú világban kell megölnöd valakit, de az ellenfeleid egy nullmértékű részhalmazba szorítottak be...
De a novellák mintegy átjárót is képeznek a regények felé, mert némelyik pont az emberek digitálissá válásának kezdeti időszakával foglalkozik. Külön kiemelném a The Cutie c. novellát, amelynek elolvasása után senki sem mondhatja többé, hogy Egan csakis érzelemmentes témákról képes írni.

[Próféta]

A nagy Greg Egan ajánló

ezért járok ide

[Kvikveg]

http://www.mek.oszk.hu/00300/00303/00303.htm#4
Ezt de reg nem olvastam!
[spoiler]Ingrid Stöstrand

DÉLUTÁN NÉHA

Délután néha a háztető
velünk szemben
olyan furcsa színű lesz.
Süt a nap
és az ég se kékebb, mint máskor,
de a tető nem vörös,
nem barna,
nem is lila,
hanem messzeség-színű.
Ki kellene repülni az ablakon.
Át, oda, messze.[/spoiler]

[Werro]

Legutóbbi gyöngyszem: Charles Duhigg - A szokás hatalma
Nagyon jól leírja, hogyan alakítjuk és változtathatjuk a szokásainkat. A példák is érdekesek.. "kis" emberektől kezdve a jól működő multikig minden van benne Engem nagyon megfogott, és a mai világban kötelező olvasmánnyá tenném. Sokszor nem is tudunk egy-egy szokásunk létezéséről. Tényleg nem

[Próféta]

The Wise Man's Fear újraolvasás: most már csökkentett mértékben, de továbbra is zavart, ami elsőre zavart benne. Viszont ismét elámultam, mennyire koherens és gyönyörű a könyv, a nyelvezet, a világ. Továbbra is tűkön ülve várom a harmadik könyvet.

Neil Gaiman: A temető könyve
Kedves és aranyos mese kifejezetten gaimani stílusban, jó olvasni. Régi hiányosságomat pótoltam vele; hamarosan talán az Óceán az út végént is leemelem a polcról.

Kurt Vonnegut: Cat's Cradle
Rövid, de fantáziadús sci-fi arról, hogy Vonnegut szerint a tudósok szórakozott autisták és pöcsök, vagy legalábbis nagy felelősséggel jár a munkájuk. Szokatlan a dramaturgiai felépítés; a regény ott ér véget, ahol Vonnegut megunta az írást (elmondta a mondanivalót?), holott olvasóként úgy éreztem, hogy akármilyen más író keze alatt ezen a ponton indulna csak igazán a cselekmény legjava - a megszokottnak tűnő jelek inkább az expozíció végét suggalták, mint a regényét. Közben persze a szerző sokat mesél emberi és közösségi sorsokról, ahogy szokott. A sajátos kamuvallás bejött

[kelvor]

Ernest Cline: Ready Player One

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely... ezért sokan egy világ méretű virtuális utópiába menekülnek, ahol azt csinálhatsz, amit akarsz és az lehetsz, aki akarsz. Ez az OASIS. Főhősünk Wade Watts is hamar függővé válik és szenvedélye tovább fokozódik, amikor meghal eme világ feltalálója, a multimilliomos, James Halliday, aki úgy rendelkezett, hogy az a felhasználó, aki megtalál három kulcsot, három kaput és végül az eldugott húsvéti tojást, megörökli teljes vagyonát. Elindul minden idők legnagyobb játéka tele rejtvényekkel, izgalommal és a 80-as évek utánozhatatlan hangulatával. Én nem tudtam letenni. 

[Cloud]

Anno két nap alatt el is olvastam, minden percét élveztem az olvasásnak. És az az érdekes, hogy pl a játékos utalások a könyvben valóban léteznek.

[kelvor]

Anno két nap alatt el is olvastam, minden percét élveztem az olvasásnak. És az az érdekes, hogy pl a játékos utalások a könyvben valóban léteznek.

Naná, hogy léteznek, de nem csak a játékok hanem minden film, sorozat, anime vagy éppen zene amit megemlített az író. Mondjuk nem csoda, hiszen egy olyan emberrel beszélünk, aki egy 82-es Delorean DMC12-vel jár.  Imádja a 80-as éveket és ez teljesen átjön a könyvéből.

[Kvikveg]

Kene valamit vennem 3 csaladtagnak... 
Kene ketto a tudomany, scifi, oneletrajz jobb esetebol, es sajnos az Arnie oneletrajzot mar megvettem... a koreai halaltaborbol megszokott ember sztorija meg nem tul karacsonyi.
Meg kene egy szorakoztato...

Halp!

[kikuchiyo]

Éves jelentés az "olvassunk japánul" mozgalom idei tevékenységéről:

Seirei no Moribito - a könyv, amiből az emlékezetes anime készült még 2007-ben. Már akkor, khm, kikölcsönöztem, de akkor elégtelennek tűnt a tudásom hozzá, így azóta is az olvasón csücsült, várt a sorára. Aztán pár hónapja újrakezdtem, és éppen eléggé olvasmányosnak (és a kevésbé bonyolultnak) bizonyult ahhoz, hogy végig is olvassam. A történetet úgyis ismerem már, gondoltam - nem teljesen így lett.

Egyrészt arra kellett rájönnöm, hogy nagyon kevésre emlékszem a sorozatból, másrészt az újranézés során pedig azzal szembesültem, hogy elég sok mindent megváltoztattak az adaptációban. Eleve a könyv nagyon rövid: az anime nagyjából első négy és utolsó hat része származik csak innen, a többit a sorozathoz költötték (egyébként nem is rosszul: hangulatban és stílusban az anime-eredeti részek nem ütnek el a többitől, és a legjobb részek közül néhány ezek között van). A regény eleje szinte szóról szóra stimmel, a végkifejletet viszont eléggé átalakították, és az egész történet időzítése is más, a hangsúlyok kicsit máshova kerültek.

Mint mondtam, olvasmányos, jó könyv. Látszik, hogy eredetileg antropológus a szerző: központi szerepet kap az a gondolat, hogy egy nép létezését, tartását a legendáik, mondáik megléte határozza meg - ha már nincs senki, aki ezekre emlékezne, akkor a napjaik meg vannak számlálva, elkerülhetetlen a beolvadásuk. A regény mágikus univerzumában pedig tényleges, húsbavágó következményei is lettek annak, hogy az őslakosok őshonos legendáit, amelyekből dekódolható lett volna, hogy a főhősöknek mit kell tenni, felülírta a többségi hódítók koholt eredetmondája.

A regény egy sokkötetes sorozat első részét képezi, még nem szántam el magam a folytatásra. Az első kötet elvileg megjelent angolul, de nem néztem utána, hogy beszerezhető-e.


Ezután viszont belém bújt a kisördög, hogy eddig csupa ifjúsági regényt és hasonlót olvastam, ideje lenne valami felnőttebbet is. Véletlenül láttam a wikipédián, hogy Japánban már megjelent Murakami legújabb könyve, és hogy az angol kiadást csak 2014-re tervezik, ebből következtettem, hogy magyarul akkor nyilván csak még később, tehát itt a vissza nem térő alkarom, egy felnőtteknek való japán regény, amit eredetiben olvashatok. Így hát:

A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei

Szemben az előző könyvével, a túlírt, zavaros és bizarr 1Q84-gyel, ez rövid, (viszonylag) lényegre törő és (szinte teljesen) a valóságra támaszkodik. Témájában és stílusában korábbi művére, a Norvég Erdőre emlékeztet.

Főszereplője egy harmincas, magányos férfi, aki a munkájának él (vasútállomás-tervező mérnök), egyéb hobbija vagy barátai nincsenek. Legalábbis a jelenben nincsenek, mert a középiskolás évei alatt volt négy nagyon közeli barátja, akik azonban egyik pillanatról a másikra kitagadták, közölték vele, hogy többet nem akarják látni, sőt, beszélni sem óhajtanak vele. Ez a szakítás teljesen megtörte, annyira, hogy azóta sem tudott érdemi kapcsolatot kialakítani senkivel, főleg, hogy (volt) barátai az okot sem árulták el neki. Aztán megismerkedik egy nővel, aki a jelek alapján akár az igazi is lehet, de a nő látja benne az érzelmi törést, és közli vele, hogy addig nincs továbblépés, amíg magában nem tisztázza a dolgokat. Ez pedig csak egyféleképpen lehetséges: ha sorban felkeresi a régi barátait, és megtudja, mi történt akkor, ami miatt kivetették maguk közül.

A szüzsét ennyiben össze lehet foglalni. A regény első fele még két szálon fut, a jelenben, ahogy Cukuru randizgat még-nem-barátnőjével, Szalával (megjegyzendő, hogy a fordító egy aknát került el ezzel az átírással ), és a múltban, ahol nagyon röviden bemutatja ezeket a bizonyos barátokat, ill. leírja, hogy Cukuru hogyan (ill. hogyan nem) dolgozta fel az elvesztésüket. Aztán a regény második fele lineárissá változik, ahogy hősünk útra kel. Egyszerre tényleges, külső utazás ez, mert Nagojából, a szülővárosából egészen Finnországig kell utaznia, hogy sorban találkozzon a régi barátaival, de egyben belső utazás is, mert alaposan át kell értékelnie azt, hogy hogyan gondoljon önmagára, és hogy mások hogyan gondolnak őrá.

A regény nagy erénye, hogy rendkívül egyszerű azonosulni vele, pontosabban a főszereplőjével. Többször egyenesen kényelmetlen érzésem volt: "hé, Murakami, most már húzz kifelé a fejemből!"
Mind a középiskolás évek (amúgy nagyon rövid) bemutatásánál, mind a jelenkori helyzet leírásánál találtam azonosulási pontot: tagja lenni egy baráti társaságnak úgy, hogy azért érzem, hogy kívülálló vagyok, illetve hogy harmincas, egyedülálló férfiként van önálló egzisztenciám, de mégsem igazán tudom, hol a helyem a világban...

A könyv elég rövid, emiatt a karakterábrázolás részletessége elsőre elégtelennek tűnik: főleg az elején, a középiskolás idők leírásánál szinte csak általánosságokra szorítkozik. De paradox módon ez is éppen hogy az azonosulást segíti: a színes nevű barátok vázlatos leírásába ki-ki a saját emlékeit helyettesítheti be, míg a jelenkori találkozások leírása, amelyek egy-egy pengeéles pillanatképet szolgáltatnak a megöregedett és alaposan megváltozott régi barátokról, jól megfeleltethető annak a kellemetlen élménynek, amikor az ember buszon vagy akárhol találkozik valamelyik régi kedves barátjával, akivel évek óta nem beszélt, és már 10 perc után menekülnétek egymástól, mert érzitek, hogy nem maradt közös témátok, idegenek lettetek egymás számára.

A regényből szinte teljesen hiányoznak a Murakamira jellemző mágikus realista stílusjegyek, ezúttal nincs kút, amelybe a főszereplő alászállna, és nincsenek macskák sem. Valahol azért bujkált bennem olvasás közben a gondolat, hogy mintha nem adna bele mindent, és csak rutinból írná az egészet. Olvastam egy kritikát, amelyben Coelho-s szintű életbölcsességek elböfögtetésével vádolják a szerzőt, engem ez nem zavart, lehet, hogy a szövegértésem nem volt elég. A párbeszédek időnkénti banalitása viszont még nekem is feltűnt, mondhatni, hogy a főszereplő gyengeelméjűnek ható dolgokat mondott néha.

Érdekes, hogy ezt a könnyű beleélhetőséget máshol is olvastam, de azért érdekelne mondjuk egy női olvasó nézőpontja is (bár azt valószínűnek tartom, hogy bizonyos jelenetek ki fogják majd ütni náluk a biztosítékot).

A regény nyelvezete egyszerű, legalábbis annyiban, hogy rövid, töredékes mondatokat használ. A szókincs terén viszont nem tesz engedményeket és természetesen nincs furiganázva.

(Közben félúton rájöttem, hogy magyarul már megjelent. Beleolvastam az elejébe, de nem tetszett a fordítás.)

[Próféta]

Először és elsősorban a Diaspora c. regényét szeretném ajánlani.

Lenyűgöző, nagyszerű olvasmány, annyi ötlet van benne, amennyi más szerzőnek egy egész életműre elegendő lenne. Már az alaphelyzet olyan, ahova mások esetleg egy regénysorozat végére jutnának el: ezer évvel a jelenkor után járunk, amikorra a legtöbb (egykori) ember elhagyta a fizikai világot és virtuális valóságokba költözött, csak kevesen maradtak a Földön hús-vér testben. A helyzet akkor változik meg, amikor kiderül, hogy egy gamma-kitörés hamarosan minden szerves életet elpusztít a bolygón. Két polis-lakó robottestbe költözve leszáll a Földre, hogy figyelmeztesse az őslakókat... és az igazi történet csak itt indul be igazán.

Az ötletek, fordulatok nyaktörő sebességgel követik egymást, amikor az olvasó már éppen megértett, megszokott volna valamit, akkor jön Egan és még magasabb szintre emeli az egészet. A fantasztikusan tudományos ötletorgia mögött pedig mély filozófiai kérdések húzódnak meg, például hogy mit is jelent igazából embernek lenni.

A szerzőnek sikerül az a bravúr, hogy a tőlünk minden szempontból meglehetősen különböző szereplőit (pl. a miénknél 10³⁶-szor nagyobb univerzumban élő, femtoszámítógépen futó, öntudattal bíró programokat) élővé, emberivé képes tenni.

Elolvastam és nekem is nagyon tetszett. Szó szerint science fiction - kitalált tudományos modelleket vonultat fel (a matematikától és részecskefizikától kezdve a biológián át a számítógépes kognitív modellezésig), ízlésesen keverve jelenlegi ismereteinkkel (Turing-teljesség, topológia, fermionok és bozonok, stb.). Habár a szerző - és jelen esetben bizony én is - látványosan szereti ezt a fajta tudománypornót, természetesen nem ezek a fantazmagóriák adják a könyv lényegét, hanem mindenféle következményeik élettelen és élő környezetünkre, de legfőképpen a társadalmunkra és önnön lényünkre nézve. 

Külön kiemelném a The Cutie c. novellát, amelynek elolvasása után senki sem mondhatja többé, hogy Egan csakis érzelemmentes témákról képes írni.

Én a Diaszpóra után se mondanám azt. Ugyan alapvetően "diamond hard" scifiről van szó, de talán két helyen csak belefért egy kis érzelem: az egyik a Lacerta-mentőakció, a másik pedig a keretmese vége.

[Acchan]

Torey Hayden: Egy gyerek

Torey egy olyan speciális osztályban tanít, amely válogatott traumáktól és pszichiátriai problémáktól szenvedő kiskölykök gyűjtőhelye. Röpke pár hónapnyi kemény meló, és a gyerekek szépen közösségként kezdenek el működni, sőt, ki-ki még fejlődést is mutat. Egy napon azonban a nagy nehezen összeszokott csapatba megérkezik Sheila. Sheila egy kukkot sem szól, irtó agresszív, bojkottál minden feladatot, büdös, kócos és folyton bepisil. A kislány felborzolja a kedélyeket rendesen, jó nagy kalamajkákat csinál.

Nos, ezt a kislányt kellene "megjavítani", úgy, hogy közben a többi lurkó is egyben maradjon, fejlődjön.

Nagyon szeretem ezt a könyvet, igazán értékes mű.


Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai - Feljegyzések a sárkunyhóból

Alternatív antropológiai könyvecske, amelyben a megfigyelt afrikai törzs mellett lerántódik a lepel a bürokráciáról és az antropológus társadalomról is. Kellemes, humoros, olvasmányos. Mondhatnám, hogy ez az, ami a klasszikus antropológiai tanulmányokból kimaradt.

[Kvikveg]

Heh, ez mindketto jol hangzik.

[kikuchiyo]

Mark Lawrence: Tövisek hercege

Valamelyest enyhítendő a Kingkiller-trilógia utolsó részére várakozás kínját (a legutóbbi hírek szerint legkorábban 2015-ben, de inkább 2016-ban jelenik csak meg), próbáltam valami hasonlót keresni, és megakadt a szemem a címben említett könyvön.

A vázlatos ismertetők szerint sok szempontból hasonlóak: mindkettejük főhőse egy alig serdült fiú, aki egy khm, jellemformáló családi tragédia után egy középkorias világban visz véghez nagy tetteket részben a szerencsére, részben kivételes képességére támaszkodva. Ráadásul ez is egy trilógia első kötete, azzal a különbséggel, hogy már kijött a harmadik rész, tehát még csak várni sem kell a befejezésre.
Sajnos végigolvasva a könyvet, azt kell mondjam, hogy nem volt jó, vagy legalábbis több dolog volt, ami nem tetszett, mint ami igen.

Először is a világ, ami első ránézésre a középkori klisék gyűjteményének kivonata, a legsötétebb és legerőszakosabb kiadásból. Eleve azzal indít a regény, hogy a fő-"hős" szedett-vedett rablóbandájával feléget egy városkát, aztán tucatnyi emberrel megfutamít egy hadsereget. A sok belezés, kardélre hányás és levágott fej mellett a világ hihető ábrázolására kevés hely marad, és amikor az olvasó kezdi megszokni a brutalitást, a könyv még feljebb tekeri a szabályzót.

Aztán ahogy haladunk előre, megjelennek a természetfeletti elemek, és egyre szaporodnak az arra utaló jelek, hogy a világ mégsem annyira egyszerű, vagy nem olyan természetű, (spoilert kockáztatva: még a regény műfaja sem egészen az) mint amilyennek gondoltuk. De ez is valahogy a hitelességet csökkenti végső soron: ha az történt a múltban, ami történt, akkor miért van a regény jelen idejében egy szabványos középkori világ bárókkal, lovagi tornákkal és medvetáncoltatással?

És ha már a hitelesség szóba került, akkor nem lehet elhallgatni a regény legnagyobb problémáját, a főszereplőt:
ebben az eltúlzottan brutális közegben, ahol az erő számít és az emberélet egy fabatkát sem ér, egy 10 éves fiú kitalálja, hogy ő most megértette a világ természetét, hogy az egész csak egy játék, amit ő majd megnyer és ő lesz a császár, aztán (még mindig 10 évesen) elnyeri egy válogatott gyilkosokból és gazemberekből álló banda hűségét, és randalírozni kezd... és nem hal meg, hanem minden sikerül neki.
Sajnálom, de én ezt nem hiszem el.

Jelleme, ill. a cselekedeteire illeszthető minta végtelenül egyszerű: fejjel előre átgázolni a játékszabályokon, és mindenre erőszakkal, még több erőszakkal válaszolni. Hideg fejjel, cinikusan elemez, áldozatot hoz, és hátba döfi a társait is, ha szükséges. Mintha a Trónok Harca Joffrey-jának erőszakossága és sötétsége keveredne a már említett Kingkiller-trilógia Kvothe-jának szerencséjével és ügyességével.
A végére azért valamennyire kiderülnek a cselekedeteinek a mozgatórugói, és eljut ha nem is a megbánásig, de legalábbis az önreflexióig, de akkor is, nem hiteles karakter, és mivel az egész könyv az ő narrációjában íródott, nem jó olvasni sem.

Még meggondolom, hogy elolvassam-e a folytatásokat, mert ez a kötet csalódás volt.

[Flaser]

Kérdés: angolul olvastad-e? Eredetiben Jorg kacagtatóan cinikus, s elég hamar leesik, hogy [spoiler]a trilógia a jövőben játszódik, nem a múltban[/spoiler].

Van egy sanda gyanúm, hogy a fordítás nem egészen adta vissza azt a végletekig feszített ellentétet amit Jorg mint történetmesélő és velünk cinkosan összekacsintó, óhatatlanul is kedvelt láthatatlan szereplő és a között a kis pszichopata közt feszül aki a történetben közben galádságot galádságra halmoz.

[kikuchiyo]

Eredetiben olvastam; a fordítást amúgy éppen hogy nagyon dícsérik.

[spoiler]Igen, az elég hamar kiderült, hogy a sztori valójában a miénk pusztulása utáni távoli jövőben játszódik - és erre mondtam, hogy nekem ez a hitelességet csökkentette, mert mintha nem lenne meg az impedanca-illesztés az atomháború és a lovagi torna között. Továbbá a posztapok sci-fi elemek néhány disszonáns WTF-et is behoznak: karddal leszúrható AI? Atombomba felrobban attól, hogy alágyújtanak?[/spoiler]

[Próféta]

Ööö én nem olvastam, de az általam valamikor olvasott blurb-szerűség kvázi azzal kezdődött, amit Flaser spoilerbe tett. Szóval vagy nem meglepetésnek szánták, vagy fülszöveg szerzője monnyonle.

a Kingkiller-trilógia utolsó részére várakozás kínját (a legutóbbi hírek szerint legkorábban 2015-ben, de inkább 2016-ban jelenik csak meg)

Tudom, sweet summer child, 1-1 problems, etc.

[Acchan]

Heh, ez mindketto jol hangzik.

Meleg szívvel ajánlom mindkettőt, viszont Torey Hayden egy másik könyvét, a Szellemlányt már nem feltétlenül. Túl horrorisztikus, gyomorforgató, amiken az a szerencsétlen kislány keresztül ment. És még olyan felszabadító zárást sem kapunk (sajnos), mint az Egy gyerek esetében. Maga a könyv persze irtó jól megírt, pörgős, már-már krimi-szerűen göngyölítődik fel a kislány fura viselkedésének háttere. Letehetetlen, tényleg. De inkább ne olvasd, ha nyugodtan szeretnél aludni...

Nyáry Krisztián: Így szerettek ők 1-2

Ááá, szóval mégsem unalmas kétdimenziós, feddhetetlen erkölcsű gentleman-ek verseivel, prózáival írták tele az irodalomkönyveinket. Senkit ne ijesszen el a hype meg a romantikus borító: ez nem a 40-es magányos háziasszonyoknak szóló ponyva-pótlék, nem is Blikk, nem is botránykönyv. Egyszerűen nagyszerű.

[frozenstein]

Dance with Dragons kivégezve, és ezzel az eddigi teljes Martin-féle Song of Ice and Fire. Végülis nem volt rossz, csak: Cliffhangers! Cliffhangers everywhere!!
Én is ezt üzenném Martin bácsinak: http://www.youtube.com/watch?v=j7lp3RhzfgI

[frozenstein]

Terry Pratchett: Raising Steam
Még mindig nagyon király az író stílusa, és Moist von Lipwig még mindig egy jófej karakter. Mondjuk jobban érdekelt volna a beígért adózós sztori (mintha az eredeti munkacím Raising Taxes lett volna, meg a Making Money végén is volt valami utalás), de ez is tetszett. Várom a következő Discworld regényt.