Kötetlen beszélgetések (régi Offtopic stílusban)

[Tycho]

Hát, én nem nagyon tudok hozzászólni a témához, csak pár rövid sort, meg az obligát bátorítást (még ha most őszinte is )...
Írtam egy monológot, de rájöttem, a lelkemen nem segít, ha megosztom veletek, nektek se lesz se jobb se másabb semmi tőle. Így töröltem és csak ez maradt: hajrá, és kitartást!

Ramiz, ha az segít, én se tudom mit akarok az élettől, de én csakazértisből elvégzem az egyetemet, ahogy az apáczait is kibírtuk 6 évig, és nem léptünk le más helyre.

[motifator]

Igen, ezt akartam még hozzátenni... amíg nem vagy egészséges, addig egy ilyen kitelepülés olyan, mint egy triplaszaltó védőháló nélkül.

Ezzel én is egyetértek. Amíg csak saját magad elől menekülsz, mehetsz bármilyen messzire...
Amúgy túl sok tanácsot nem tudok adni, a saját bajaimat meg nincs kedvem leírni, meg amúgy se lenne semmi értelme, nálam szerencsére az utóbbi időben már nem annyira vészes a helyzet. Persze régebben cifrábban álltak a dolgok nálam is, de ezt most hagyjuk. Az, hogy én mitől jöttem nagyjából rendbe? Talán attól, hogy otthagytam az egyetemet, otthon dolgoztam egy szar számtechboltban, kb. ebben az időszakban voltam életemben eddig a legszarabbul. Utána egy haveri beszélgetés közben felmerült, hogy ha ennyire utálom a munkát, akkor miért nem jövök vissza az egyetemre. Másnap telefon a t.o.-ra, hogy visszajöhetek-e. Mondják persze, csak passzív félévre tettek, utólagos halasztási kérelem, stb. De siessek, mert a köv hét az utolsó beiratkozási hét(február volt). Miután leraktam a telefont, hívtam anyámat, hogy mit szólna, ha visszamennék az egyetemre. Azt mondta OK. A következő utam a főnökömhöz vezetett, akinek bejelentettem, hogy én ma voltam itt utóljára. Nem tudom, hogy mikor voltam olyan boldog életemben. Végül csak fél évet hagytam ki az egyetemből(ettől függetlenül idén végzem el a 3 éves BSc-t, 5 és után(minusz fél év kihagyás)), de ez a fél év megtanított arra, hogy tudjam értékelni a mostani helyzetemet.
A szívás persze most az lesz, hogy idén végzek, és mi lesz azután? Az egyetemet már eléggé unom, viszont Magyarországon nem akarok karriert kezdeni, külföldre menni meg még be vagyok szarva kérem szépen. Még az is lehet, hogy MSc-zni is fogok, pedig semmi kedvem sincs hozzá, de az legalább még 2 év haladék a nagybetűs Életnek. De egyelőre még úgy állok hozzá, hogy hosszú még ez az év(nem is), majd kitalálom, hogy mi lesz.

Amit viszont tanácsolni tudok mindenkinek, aki lelkileg ijesztően nagy szarban érzi magát, hogy ne féljen segítséget kérni. És itt, ha kell, professzionális segítségre gondolok. Van egy közeli ismerősöm, aki 2 majdnem sikeres öngyilkossági kísérleten van túl. Az elsőt tényleg csoda volt, hogy túlélte, maradandó szervi károsodásai is vannak, szal nem csak kis tinédzser áldepiről van szó, ez a lány tényleg nem akart többé élni. Aztán jött a terápia és a gyógyszerek, és a lány 1-1.5 év alatt óriásit javult. Újra csinálja az egyetemet, életvidámnak tűnik. Senki se várjon ilyen sokáig, mert megtörténik a baj, és akkor már lehet, hogy segítséget kérni se tudsz. Ha nagyon összecsapnak felettetek a hullámok, akkor ne féljetek segítséget kérni egy pszichológustól, Magyarországon ennek még nincs meg a kultúrája, de külföldön egyáltalán nem meglepő, ha valaki felkeres egy szakembert.
Problémái mindenkinek vannak, de ha tényleg nagyon nagy szarban vagy, akkor kérj segítséget. Keress meg egy tanácsadó irodát, hívj fel egy ingyenes lelki segély vonalat, akármi. Ez nem gáz dolog, kicsit sem. Ha túl sokáig vársz, az a gáz.

[Bishop]

Együttérzek én is veled Ramiz

[spoiler]Utolsó évem suliban, most kéne eldöntenem hogy hogyan legyen tovább. De nem tudom, nincs semmi ami érdekel és a tanulás sem megy. Nem fog meg semmilyen tantárgy és semmilyen szakma. Egyetemre nem akarok menni mivel én tanuláshoz hülye vagyok,főleg mostanába érzem hogy semmi sem megy. Sokan vannak itt akik sokkal okosabbak és középsulit szinte dicséretesen végeztzék és ígyis elvéreztek egyetemen. Hát nekem ez nem kell! Szakmát kéne tanulnom de semmihez sem értek vagy foglalkoztatt. Régen szerettem fényképezni és rajzolni de már egy éve nem csináltam érdemben semmit,és ez pont egy olyan kategória hogy 10-ből egy tudja kamatoztatni az életáben, akik nagyon kiemelkedőek. Nekem ez max hobbi. Erre jön az irtózatos balszerencsém,eddig bármibe belefogtam az balul sült el ami az önbizalmamat is tönkrevágta.

Ithon sincs már semmi kedvem lenni, szeretnék végre önáló lenni. Ebben főként az a f**z mostohaapám segít sokat akit szerencsésen kikaptam.

Ezenkívűl a biológiai órám is felborult este szinte teljesen éber vagyok de reggel amikor suli van fél napot át tudnék aludni.

De úgy egy éve lett igazán rosz, nem sok barátom van mert nehezen ismerkedem. Két ember volt akivel valaha jól kijöttem. Az egyikuk már 4 éve meghalt csontrákban A másikkal meg tavaly óta nagyon megromlott a viszony. Teljesen más lett, magába szippantotta a mai tindézserek mű világa. Disco meg hasonlóak,valahogy ezeket soha nem tudtam értékelni. Osztálytársaimmal kijövök de nem érzek semmi tiszteletet irántam ami szerintem elvárható. Érzem ahogy lenéznek.

Nőkre meg valószínű hogy várhatok mert, a mai fiatal lányok szinte undorral néznek rám. Ezenkívűl belsőleg is mind az idegeimre megy. Aki meg olyan hikikomori otaku mint én az othon ül meg EMO. Az ilyenek meg engem nem vonzanak akikben nincs semmi élet. Persze mindig van kivétel de már ezeknek is fontos a külső megjelenés. Ami ellen ebben a semmihez sincs kedvem hangulatomban nem nagyon tudok mit tenni. Úgy érzem hogy nincs semmire időm,és amikor van akkor meg leblokkolok és végül semmit nem teszek. [/spoiler]
EMO mode off...
17 év telt el még nekem és neked is ott van még több mint a fél életed, nem lehetséges hogy valaki folyamatosan szívjon ha csak nem Al Bundy a neve és nőicipőket árul 

[Member]

Részvétem, Ramiz.
Ez azért már több kicsit, mint év eleji sz*rkedv, és mint már évek óta kiégett egyén, nem hiszem hogy jó lenne tanácsot adnom.
Ha már mindenkiből előtört az
[spoiler][/spoiler]
Eddig azt hittem, hogy majd a nyelvekkel jól elleszek, de kezdek rájönni, hogy a több tanárom által emlegetett nyelvérzékem nem létezik. Úgyhogy ez kiesett. A rajzzal sem nagyon tudok mit kezdeni, már látom, hogy innen nemigen jutok tovább. A gitár még érdekelne, de ahhoz már végképp semmi energiám. De már látom, hogy mi lesz. Szerzek egy egyszobakonyhásat, kell nekem egy szgép, egy hálózsák, néhány házigép meg egy korlátlan net, aztán már el is zárkóztam a világból, ádjö.

[Selmo]

Pszihológus témához: csak legvégső esetben. Sajnos itthon ennek még nem nagyon van kultúrája és csak a - relatíve - fiatalabb orvosok kezelik normálisan a dolgot. Inkább a haverokkal kell leülni beszélgetni, vagy msn, irc, chat, stb. Ha ez nem megy, akkor meg lelkisegély telefon, ott együttérző és hozzáértő emberek vannak. Amíg nincsenek szervi gondok - étvágytalanság, alvászavar, stb. - addig nem javaslom orvos felkeresését, mert kifogva egy vén szivart, többet árt, mint használ. Nem beszélve a pénzről ugye.

[Member]

A haveroknál nincs jobb pszichológus, maximálisan egyetértek.

[Zsiga]

Pszihológus témához: csak legvégső esetben. Sajnos itthon ennek még nem nagyon van kultúrája és csak a - relatíve - fiatalabb orvosok kezelik normálisan a dolgot. Inkább a haverokkal kell leülni beszélgetni, vagy msn, irc, chat, stb. Ha ez nem megy, akkor meg lelkisegély telefon, ott együttérző és hozzáértő emberek vannak. Amíg nincsenek szervi gondok - étvágytalanság, alvászavar, stb. - addig nem javaslom orvos felkeresését, mert kifogva egy vén szivart, többet árt, mint használ. Nem beszélve a pénzről ugye.

1. A pszichológus nem orvos, az a pszichiáter.
2. Miből gondolod hogy árthat? Tapasztalatból beszélsz? (Mielőtt feltennéd ugyanezt a kérdést nekem, nagyapám pszichológus volt, a szüleim egyik legjobb barátja szintén pszichológus, egyik legjobb barátnőm édesanyja pszichiáter, és rajtuk kívül is voltam már jópár (konkrétan 6) pszichomókusnál, a tapasztalataim pedig mindenhol pozitívak voltak, a huszonéves frissdiplomás csajtól kezdve a 60éves öregúrig.)
Akik ártani tudnak azok pont a haverok... (haver != barát...)

[Lythis]

pszichomókus témához: ismerek párat, igaz csak egynél voltam egyetlen alkalommal (mert csúnyán megsértettem egy osztálytársamat az ofő előtt) - mint később kiderül az ismerősöm tanítványa volt, de ez mellékes.
Arra akartam kilyukadni, hogy nem igazán tartom sokra a dolgot. Ok, persze, jó, hogy az ember meg tudja beszélni a gondját valakivel, csak nem igazán értem, hogy mások erre hogyan képesek. Mármint az utolsó dolog lenne, hogy egy vadidegennel fogok lelkizni. Persze lehet, hogy csak én vagyok túlzottan zárkózott, és másnak ez könnyen megy, ezt nem tudom. Szóval igen, jól el lehet velük beszélgetni, ugyanakkor sosem mennék a gondjaimmal egy ilyenhez, mert úgy gondolom, hogy ahhoz elengedhetetlen, hogy bízzak az illetőben, és pusztán a tény, hogy valaki pszichológus még nem vonja maga után az ehhez szükséges bizalmat. Lehet, hogy ezzel más másképpen van, sőt, kiindulva abból, hogy ennek külföldön elég nagy kultúrája van, elég valószínű.
Member postjára reagálva meg - nem személyeskedésből, csak ezzel kapcsolatban ugrott be - nem szomorú valahol, hogy most hogy "leomlottak a határok" és szinte mindenhova szabadon utazhatunk, és elérhetjük egymást, amire a történelemben korábban nemigen volt példa, rengeteg ember van úgy, hogy inkább el akarnak zárkózni a világ elől?

[Selmo]

Psziho elméleti vagy gyakorlati, a legtöbb ember azt sem tudja mi a különbség köztük. És lehet, hogy a fővárosban jobb a helyzet, de errefelé, jó ha találsz 2-3 orvost és a szint hagy némi kivánnivalót maga után. Lehet, hogy csak simán túl vannak terhelve, de akkor is a minőség rovására megy. Haver, barát, ivócimbora, whatever; azzal kell leülni beszélni, aki ismer annyira, hogy megérti a problémát és komolyan is veszi. És nem az lesz a bemutatkozó beszélgetésből, hogy "a depressziójára felírok hangulatjavítót, az alvási zavaraira meg altatót, szedje őket és 1 hét múlva jöjjön vissza és meglátjuk mi változott". Az menjen dokihoz, akinek szervi baja van, vagy nem tudja kivel megbeszélni a problémáit ill. aki totálisan titkolni akarja, mert általában marha nehéz megnyílni egy bármilyen szimpatikus vadidegen előtt is.

[Lythis]

Selmo: Zsiga már említette, a pszichiáter a doki. Ebből kifolyólag a pszichológus nem ír fel, és nem is írhat fel neked gyógyszert.

[Zsiga]

Nyilván ha nem akarsz változtatni, vagy nem is magadtól mész el egy pszichológushoz hanem rákényszerítenek akkor semmi értelme nincs a dolognak, nem arról szól a dolog hogy ő majd meggyógyít. Viszont ha tudod hogy van valami bajod, és tudod hogy változtatni akarsz rajta akkor sokat tudnak segíteni. Az egésznek az a lényege hogy te akard. Te akarj elmenni hozzá, te akarj beszélni vele, azt mondj el neki amit akarsz, stb. Nem tart pisztolyt a fejedhez és nem zavar el ha nem válaszolsz valamelyik kérdésére, sőt...

Selmo : Nem feltétlenül azon múlik hogy főváros, ebből a 9 emberből akiket ismerek 4 vidéki. A többi részből meg csak annyi jön le hogy nem vagy tisztában a két említett fogalom közti különbséggel, egy pszichológus nem ír fel semmiféle gyógyszert és nem kezel semmiféle szervi bajt, mivel nem orvos...
Mellesleg természetesen nem arról van szó hogy odamész és 5 perc "ismeretség" után elmeséled neki az élettörténeted, nem tudom miért gondolja ezt mindenki.

[motifator]

[...]aki lelkileg ijesztően nagy szarban érzi magát[...]
[...]nagyon összecsapnak felettetek a hullámok[...]

Én sem azt írtam, hogy egy hétfő reggeli rosszkedv miatt már szakemberhez kell fordulni. Én csak a saját szememmel láttam, hogy egy kétszeres öngyilkos lelki roncsból tök normális embert csinált a terápia és a gyógyszerek. Tehát a dolog működik, van rá példa. Én csak azt írtam, hogy nem szabad várni amíg már késő lesz.

[...]És hozzátok vagyok a legközelebb...[...]

Ezek után úgy éreztem, nem volna helyénvaló annyival elintézni a dolgot, hogy beszéld meg a barátaiddal. Nem gondolom, hogy egy fórumos társalgás alkalmas lenne az ilyesmire, bár lehet, hogy azért segít. Ha meg tényleg nincsenek olyan barátaid, akikkel ezt egy sör mellett meg tudod beszélni, akkor jobb egy tanácsadó iroda vagy lelkisegély szolgálat. És amúgy saját tapasztalataim szerint nem biztos, hogy mindent a barátaiddal a legjobb megbeszélni. Lehet, hogy nem akarod őket terhelni vele. Lehet, hogy a legmélyebb titkaidat nekik sem akarod elmondani. Lehet, hogy nem akarod, hogy sajnáljanak. Egy vadidegennel ilyen gondjaid nem lesznek. Egy pszichológusnak még akkor sem szabad elítélnie, hogy ha bevallod neki, hogy csak a CP miatt jársz /b/-re 
A másik gond meg az lehet, hogy ha igazán nagy szarban vagy, és szeretnéd valakinek elmondani, akkor nem biztos, hogy azt a választ várod, hogy "Ne is mondd, nekem is ezért meg azért szar..." Elég csak megnézni az elmúlt másfél oldal termését Nekem is volt olyan, hogy nagyon rosszul voltam, és felhívtam egy nagyon jó barátomat, hogy igyunk egy sört, mert beszélni akarok vele a szarságaimról. Elmondtam a mondókámat, és ezután hallgathattam, hogy neki is milyen szar a helyzet a nőjével. Nem arról van szó, bármikor szívesen meghallgatnám a problémáit, de akkor egyáltalán nem voltam olyan állapotban, hogy más baját is a vállamra vegyem, elég volt nekem a sajátom.
Szal jó, ha vannak barátaid, és fontos, hogy sokmindent megbeszélj velük, de vannak olyan helyzetek, amikor sokkal szerencsésebb egy vadidegennel megosztani a legmélyebb lelki gondjaidat.

[Lythis]

Zsiga: talán azért, mert ez van a filmekben?
  Egyébként igen, mondassz valamit. Az említett egy esetben is magamtól mentem be hozzá - bár igaz leginkább talán dacból - szóval hajlandóság az megvolt, gondoltam legalább beszélgetek egyet, és legalább nem unom szét magam a lyukasórán sem.
Szerintem - mint már írtam - a bizalom a legfőbb kritérium. És ez szerintem akkor is fennáll, ha én megyek oda. Szóval az egy dolog, hogy a szándék megvan bennem, de ettől még nem feltétlenül fogok bízni valakiben, akit nem ismertem korábban, csak éppen ő rendelt/oda tudtam elmenni. Persze lehet, hogy azok, akiknek szinte csak ez a mentsvára maradt, azok automatikusan megnyílnak, mert annyira mindegy már nekik, vagy ilyesmi. Ugyanakkor sokan úgy is járnak oda, hogy nincsenek annyira komoly problémáik. Szerintem az ilyen emberek leginkább örülnek, hogy megbeszélhetik a mindennapi vagy elhúzódó gondjaikat valakivel - viszont ez egy olyan dolog, amit szerintem az ember a barátaival is meg tud. Nyílván nem tudnak mindíg segíteni, de a pszichológus sem mindíg. Szóval amit az ember a pszichológusától, vagy a barátaitól kap, az maximum útmutatás. Összeszedni magát az ember csak saját maga tudja szerintem. Persze, sokat segít, ha azt érzed, hogy van, aki megért, vagy vannak, akik támogatnak, de ennek ellenére ha benned nincs elszántság, akkor ők nem fogják megoldani helyetted a gondjaidat.

[Fazék]

Egy pszichológusnak még akkor sem szabad elítélnie, hogy ha bevallod neki, hogy csak a CP miatt jársz /b/-re 

ha jól tudom a pszichiáteri/pszichológusi titoktartási kötelezettség nem egyenlő az ügyvédi titoktartási kötelezettséggel. amennyiben törvénybe ütköző cselekedetet vallasz be neki, nem köteles hallgatni róla tudtommal, szóval csak óvatosan

[Selmo]

A többi részből meg csak annyi jön le hogy nem vagy tisztában a két említett fogalom közti különbséggel, egy pszichológus nem ír fel semmiféle gyógyszert és nem kezel semmiféle szervi bajt, mivel nem orvos...

Érdekes módon én fél évig hetente jártam pszihiáterhez, akkor engem átvertek? Igazából egy pszihológushoz kellett volna járnom kényelmesen fekve? Ja és ha ez a módi, akkor megértem, hogy miért berzenkednek ettől az emberek, elmész egy dokihoz, akivel jó viszonyt alakítasz ki, de ő nem írhat fel semmit. Nem; azért menj el másik dokihoz. És ha a két doki nem ért egyet az adagban vagy a gyógyszerben?

[...]És hozzátok vagyok a legközelebb...[...]

Ezek után úgy éreztem, nem volna helyénvaló annyival elintézni a dolgot, hogy beszéld meg a barátaiddal.

Én azt mondtam, hogy először próbálja a barátaival megbeszélni, mert ők mégiscsak ismerik. Egy vadidegent sokkal nehezebb képbe hozni, bármilyen megértő és segítő szándékú is.

[Kvikveg]

Na akkor mindenki: hajra Ramiz! Lesz ez meg jobb!
(Nem ez kene ide?)

[Selmo]

Na akkor mindenki: hajra Ramiz! Lesz ez meg jobb!
(Nem ez kene ide?)

De, a végső döntést úgyis ő hozza meg, miután jól kiröhögte magát rajtunk.

[Zsiga]

Érdekes módon én fél évig hetente jártam pszihiáterhez, akkor engem átvertek? Igazából egy pszihológushoz kellett volna járnom kényelmesen fekve? Ja és ha ez a módi, akkor megértem, hogy miért berzenkednek ettől az emberek, elmész egy dokihoz, akivel jó viszonyt alakítasz ki, de ő nem írhat fel semmit. Nem; azért menj el másik dokihoz. És ha a két doki nem ért egyet az adagban vagy a gyógyszerben?

Még mindig kevered a szezont a f*szommal. Ha pszichológushoz mész akkor nincs is szükséged rá hogy felírjon gyógyszert. A pszichiáter mentális betegségeket gyógyít elsősorban gyógyszeres kezeléssel, a pszichológus meg a lelki problémáidon segít azzal hogy rávezet a kérdéseivel a lehetséges megoldásra.
Olvasgass egy kicsit pl. a wikipedia-n.
http://en.wikipedia.org/wiki/Mental_health_professional
A különbség a pszichiáter és pszichológus között: angolul, magyarul

[Ramiz]

Na akkor mindenki: hajra Ramiz! Lesz ez meg jobb!
(Nem ez kene ide?)

Nem tudom, hogy lesz-e jobb, de őszintén szólva ez kell nekem... Illetve fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy elég ijesztő pszihiáterekről olvasgatni, életemben először kellett elgondolkoznom rajta, hogy szükségem van-e valaki más szaktudására, pusztán hogy normális maradjak, és ez eléggé megijesztett. Persze az is lehet, hogy ez csak az "itthon nincs kultúrája" dolognak köszönhető, ahogy mondtátok. No mindegy. Egyelőre remélem a természetes gyógymód (idő + sok alvás) segít, piálni most (szerencsére?) nem tudok (nagyon beüt a gyógyszer miatt + olyasmi tüneteket produkál, mint ami miatt bevittek, szóval félek is miatta). De amúgy érdekes kérdés, hogy akarnám-e, hogy valaki lebeszéljen, ha úgy gondolom, hogy ennyi elég volt. Akkor már nem mennék el sehova, csak arról gondoskodnék, hogy az ismerőseimnek ne okozzak fájdalmat, például mindenkinek megmondanám, hogy elegem van mindenkiből és külföldre mentem és többet nem jövök haza és ne keressenek.

[.Attila]

Ramiz: gitározás, zenélés? Az nem segít valamennyit?
Kíváncsi volnék egyébként, meddig jutottál el 1 év alatt a gitárral.

[Selmo]

Még mindig kevered a szezont a f*szommal. Ha pszichológushoz mész akkor nincs is szükséged rá hogy felírjon gyógyszert. A pszichiáter mentális betegségeket gyógyít elsősorban gyógyszeres kezeléssel, a pszichológus meg a lelki problémáidon segít azzal hogy rávezet a kérdéseivel a lehetséges megoldásra.
Olvasgass egy kicsit pl. a wikipedia-n.
http://en.wikipedia.org/wiki/Mental_health_professional
A különbség a pszichiáter és pszichológus között: angolul, magyarul

Tényleg olyan hihetetlen, hogy ha valaki csúnyán szakít, akkor depressziós, emberkerülő lesz, nem eszik, nem alszik rendesen? Ezeket a tüneteket pedig együttesen kell kezelni gyógyszerrel és lelki kikanalazással is. Ha ezt megteszi a pszihiáter, akkor mi szükség a pszihológusokra? Ha meg nem, akkor megint a 2 orvosnál tartunk. Btw akárhonnan nézem nem látom az értelmét ennek a szétválasztásnak.

[Lythis]

Attól, hogy te nem látod, még szét vannak választva, és nem azért, mert mi kitaláltuk. Egyébként meg párhuzamként: a barátaid sem írnak fel neked gyógyszereket, vagy igen?

[Tycho]

Selmo, ha jól értelmezem Zsigát, akkor annak aki "csúnyán szakít, akkor depressziós, emberkerülő lesz, nem eszik, nem alszik rendesen"  pszichiáterre van szüksége, aki meg nem tapasztal szervi dolgokat, csak szarul van, és nem érzi úgy hogy ezt a barátaira kell hárítania, hanem jobb neki egy vadidegen, lelki dolgokban járatos emberrel beszélnie, akkor megy pszichológushoz...  engem is elzavartak pszichológushoz, miután dagadt-véresre haraptam egy igazi kis köcsögnek a karját általánosiskolában... (csak persze azt nekem senki se hitte el (kivéve anyámékat meg a pszichológust), hogy az a barom, aki nálam egy fejjel nagyobb a hóna alá fogta a nyakam és folytogatott, és csak azért engedett el, mert szétharaptam a karját... de ez már csak a magyar gondolkodásmód, hogy aki megvédi magát az mekkora agresszív állat már...) És igen, van értelme a kettéválasztásnak: akinek viselkedés zavarai vannak, vagy a fent említett módon nem tudja mitévő legyen, az elmegy a pszichológushoz, és ha betegsége van, azaz valódi depresszió, vagy skizofrénia  vagy paranoia, azt küldik pszichiáterhez... 

[Ramiz]

Ramiz: gitározás, zenélés? Az nem segít valamennyit?
Kíváncsi volnék egyébként, meddig jutottál el 1 év alatt a gitárral.

De, segít. Csak nem kapok érte se pénzt, se diplomát, se semmit. Ideiglenesen jobban leszek tőle. Mint régen a piától... De ez legalább kevésbé egészségtelen.

Amúgy tényleg, kábé egy éve gitározok! Hát idáig kábé az alapok gyakorlása ment: alapakkordok, barrék, dallamjátszás alapjai. Főleg blues és rock stílus. Jobban rá kéne feküdnöm lassan egy "irányra", ha el akarok jutni bárhova is és nem csak bénázni. A nyáron elkezdtem a blues fingerpicking stílust tanulni (a bontást úgysem gyakoroltam még sose igazán), ebben az én esetemben az a "jó", hogy kiveszi a zenéből az egyik legjobb dolgot: a társaságot. De legalább magamban is el tudok szöszölgetni, míg akkordokat vagy szólót játszani egyedül hülyén hangzik...

[.Attila]

Én most vagy egy kicsit frusztrált, hogy még mindig nem tudok tkp. normálisan egy dallamot eljátszani (kivéve a The Cure: Close To Me kis dallamát, ami csak pár egyszerű hangból áll).
What's Up-ot szeretnék játszani, de ahhoz meg kell a barré, amitől jelenleg még görcsbe áll a kezem.
Stílusban rock érdekel, de ahhoz többnyire csapat kell. Emellett gondoltam még, hogy talán a funkyt kéne megismerni, de az még számomra viszonylag ismeretlen stílus.

[Kazenokizu]

Kicsit visszakanyarodnék a Ramiz által kezdett témához. (Hogy mennyit postoltaltok ide 4 nap alatt?! Sosem tudok aptudét maradni...)

[spoiler=Kínlódásom]

Én is most élem eddigi legkomolyabb lelki válságomat. Mikor elkezdtem az egyetemet, még nagyon lelkes voltam, égtem a vágytól, hogy végre munkába állhassak egy kórházban, és nap mint nap érezhessem azt, hogy van olyan ember a világon, akinek még igenis van rám szüksége - még ha az egy vadidegen beteg is. (Arról gyakorlatilag már kamaszkoromban lemondtam, hogy családom legyen, és bennük találjam meg az élet értelmét, sajnos nem sok embernek van rám szüksége ilyen téren, de akkor még úgy gondoltam, a hivatásom boldoggá tud majd tenni.) Azóta teljesen elkedvetlenedtem, az évek alatt egyre inkább kiveszett/kiírtották belőlem a lelkesedés/t, ma már ott tartok, hogy rosszul vagyok minden egyes nap, mikor be kell mennem az egyetemre. A tanáraink magasról sz@rnak a fejünkre, az eddigi 5 év alatt összesen 2 olyan tanárom volt, akit szerettem, és akitől tanultam is valamit. (Mondjuk meg lehet érteni őket is bizonyos mértékig.) Tulajdonképpen akár levelezőre is járhattam volna.
Reggelente nincs miért felkelnem, néha már csak az automatizált mozdulataimnak hála sikerül időben beérnem az órákra - sokszor a villamoson eszmélek, hogy "úr isten, nem is emlékszem arra, hogy hajat mostam, és felöltöztem, és kigyalogoltam a megállóba". Csak visznek a lábaim, és járnak a kezeim, de én közben teljesen távol vagyok a valóságtól. Az utóbbi időben már álmodni is egyre ritkábban álmodok, folyton fáradtan ébredek, már az előadásokon is szabályszerűen alszok.
Ehhez társul még, hogy idén nincs egyetlen olyan tárgy sem, ami érdekelne.
Életkilátásaim nincsenek, fogalmam sincs, hogy mihez kezdek majd, ha megkapom a diplomámat, mert szakorvos nem lehetek, annyi pénzem nincs. (Főleg nem olyan szakorvos, amilyen lenni szeretnék, mert azokra helyekre már előre megvan, hogy kinek a kijét veszik majd fel...) Gyógyszerügynöknek meg túlképzett lennék. De ha valamilyen csoda folytán mégis el tudnék valahol helyezkedni rezidensként (mondjuk patológusnak, mert ott van hely, de ha belegondolok, hogy 40 éven át hullákat kell beleznem, hát kiver a víz...), fizetést akkor sem kapnék egy jópár évig még, szóval folytatódna ez a nihil, amiben most leledzek. Már elegem van abból, hogy guberáló diákként tengessem az életemet, háromszor is meggondolva, hogy buszbérletet vegyek-e inkább, vagy neurológia-tankönyvet, mert a kettő együtt már sok.
A másik: a baráti társaságom kezd felbomlani, sok végzős van köztük, mindannyian külföldön próbálnak majd szerencsét, persze szétszóródva a szélrózsa minden irányába. Az egyetlen ember pedig, akit a világon a legjobban szeretek, most ünnepelte az eljegyzését - egy másik nővel. Ráadásul egy év múlva már találkozni sem fogunk ilyen gyakran, mint most - ha ez eszembe jut, rámjön a sírógörcs. Nincs annál kutyább érzés, mint mikor az ember minden áldott nap együtt van azzal, akit szeret, de nem érhet hozzá, nem ölelheti meg, stb. A barátom inkább tényleg csak a barátom, mint a párom, de szeretem őt is, csak nem annyira, mint az előbb említettet. De tudom, hogy ő sem felhőtlenül boldog mellettem, nem vagyok az a típusú nő, aki mellett bárki is boldog lehetne.
Az utóbbi időben ráadásul olyan iszonyú dühöt is érzek magamban, hogy le sem tudom írni szavakkal: szinte utálom az egész világot. Utálom Magyarországot, amiért ilyen helyzetbe kényszerített, utálom az egyetemet, mert csalódást okozott, utálom a lakótársamat, mert megnehezíti az életemet, még a sarki pékség eladónőjét is utálom, amiért nem bír egy "visszlát!"-ot eldünnyögni, miután én köszöntem neki. És legfőképpen utálom Istent, vagy a Sorsot, vagy a Véletlent, vagy akárhogy is hívják, aki engem ilyennek teremtett, mert utálom saját magamat is. Dühös vagyok rá, mert elvette tőlem a lehetőséget, hogy családom legyen és boldog lehessek.
Egy szó mint száz: nincs semmi motivációm az élet folytatására, sem a karrier, sem a szerelem, semmi. Tulajdonképpen még csak ezért nem öltem meg eddig magam, mert ahhoz is túl gyáva vagyok. Meg aztán mindig arra jutok, hogy azért még ez a zombi életmód is jobb a halálnál. Szóval sürgősen szükségem lenne valamire, ami ösztönözne, hogy kikászálódjak ebből a gödörből, de ez a valami nagyon várat még magára (ha egyáltalán eljön egyszer). Addig is próbálom a mindennapi apró örömökkel életben tartani magam. Nem tudom, meddig sikerül.
[/spoiler]

[Ramiz]

Kaze: durva... és a legrosszabb, hogy túl könnyen lehetne olyanokkal felelni, hogy "kezdj el zenélni, mert az megnyugtat" meg "majd összejössz valakivel és nagyon boldog leszel", mert amikor semmi nem számít, akkor semmi nem számít. Én is mindig ilyen okos instantleves tanácsokat kapok és nem működnek. Az "Az egyetlen dolog, amit még szeretek csinálni..." kezdetű mondatokkal meg az a baj, hogy kifogy belőlük az ember és akkor koppan... Mindenesetre az is segíthet kicsit, bár elég geci dolog, ha folyamatosan arra gondolsz, hogy mennyi embernek mennyivel szarabb. Kisstílű meg minden, de igenis segít. Például neked legalább van barátod.

Szóval én nem hiszek benne, hogy van megoldás. Én egyelőre takaréklángra állok és várok, hátha megváltozik valami. Ha nem is a külvilágban (mert ott miért változna?), akkor bennem. De ha nem változik, akkor sem tudok mit csinálni.

A mindennapi apró örömök nagyon is jók és fontosak... amíg vannak!

[.Attila]

Ez egy depressziós, önző ország. Nem akarsz külföldre kimenni? Én is gondolkozom rajta.
Sőt, a környezetemben pár emberrel szóba került, lehet, hogy én Brüsszelt célzom majd meg (ill. tkp a céget, ami Brüsszelben van), és eddig csak egy mondta azt, hogy ő nem tudná itthagyni Magyarországot, mindenki más azt mondta, hogy menjek/lehet tényleg ki kéne menni/el kell húzni innen/stb.

[Edina-chan]

Külföldön lehet jobban boldogulna az ember, már csak a munka terén is.
Orvosnak pl. itt már nem lehet elmenni (azaz inkább nem érdemes),de ha külföldön próbálkozol,hülyére keresheted magad. '
Én is gondolkodom rajta, bár még picit messze van. 

[Kazenokizu]

Mindenesetre az is segíthet kicsit, bár elég geci dolog, ha folyamatosan arra gondolsz, hogy mennyi embernek mennyivel szarabb. Kisstílű meg minden, de igenis segít.

Na igen, én is elszégyellem magam ilyenkor, hogy mit virnyogok én arról, hogy milyen sz@r nekem, mert ezrével vannak emberek, akiknek _sokkal_ ramatyabb az életük, mert nekem legalább még kajára futja. De ez is csak ideig-óráig segít.

Például neked legalább van barátod.

Van, de hetek óta a szakítás gondolatával játszadozok: neki sem jó így, és nekem sem. Előbb-utóbb úgyis meg kell lépnem. Talán el kellene mondanom a másiknak, hogy mit érzek iránta, habár egy eljegyzés után nem sok értelmét látom. De hátha rajtam segítene: megkönnyebbülnék, és nem ostoroznám magam amiatt, hogy meg sem próbáltam. Vagy nem kellene? Nem tudom.


Tudom, hogy undorító, és önző dolog ez a nagy önsajnálat, de ez van.

A mindennapi apró örömök nagyon is jók és fontosak... amíg vannak!

Szerencsére még vannak. Tegnap például kifejezetten jó napom volt. Este kiültem a koli elé a padra a barátnőmmel, és rágyújtottam. Vagy húsz percig ültünk úgy, teljesen szótlanul, és fújtam a füstöt. Tudtam, hogy tudja, mire gondolok, anélkül is, hogy kimondtam volna, és ez olyan jó érzés volt. A nikotin meg csak áradt szét bennem, maga után hagyva azt a jóleső bágyadtságot. Akkor egy pár pillanatra kicsit optimistább gondolataim voltak.

Ez egy depressziós, önző ország. Nem akarsz külföldre kimenni? Én is gondolkozom rajta.
Sőt, a környezetemben pár emberrel szóba került, lehet, hogy én Brüsszelt célzom majd meg (ill. tkp a céget, ami Brüsszelben van), és eddig csak egy mondta azt, hogy ő nem tudná itthagyni Magyarországot, mindenki más azt mondta, hogy menjek/lehet tényleg ki kéne menni/el kell húzni innen/stb.

Szeretnék menni külföldre, de túl sok az akadályozó tényező. Nincsenek kapcsolataim, csak olyan felső-középkategóriásak az osztályzataim (csak kb. 4,5 körüliek az átlagaim), ami kevés, nincs semmi induló tőkém, plusz van egy beteg húgom, akit jobb szeretek a saját közelemben tudni. Persze nekem is eszembe jutott már, meg folyamatosan foglalkoztat is a dolog, de nem vagyok túl bizakodó. Egyszer már majdnem sikerült kijutnom Japánba (igaz, az csak rövid időre, gyakorlatra szólt volna), nagyon lelkes voltam, de semmi nem lett az egészből, mert nem tudtam összeszedni a pénzt rá. Azóta szkeptikusan állok a mindenféle jóval kecsegtető külföldi munkákhoz.

Külföldön lehet jobban boldogulna az ember, már csak a munka terén is.
Orvosnak pl. itt már nem lehet elmenni (azaz inkább nem érdemes),de ha külföldön próbálkozol,hülyére keresheted magad. '

Igen, akinek sikerül itthon eljutni a szakvizsgára annak maga a Kánaán egy jó kis külföldi munka. De általános orvosként sokkal nehezebb külföldre kimenni. Sok helyen évekre le kell kötnöd magad, cserébe, amiért ők képeztek szakorvost belőled, azt meg nem akarom.

Én is gondolkodom rajta, bár még picit messze van. 

A külföldi munkán vagy az orvosi egyetemen? Ha az utóbbin, akkor még idejében gondold meg jól, nem érdemes.