Négyszögletes, vékony, fa eredetû lapokból készített dolgok sok fekete jellel

[kikuchiyo]

Legalább képes arra, hogy kiálljon és beismerje, hogy elcseszte (nem úgy, mint egyes más írók...).

Amúgy meg... *shrug* Vannak más könyvek és más szerzők is.

[frozenstein]

J. Goldenlane: Napnak fénye
Kifejezetten tetszett. A jósnős regények szintjét simán hozza, meg a Papírtigris-ből a távol-keleti témát. Az hogy most sci-fi volt fantasy helyett nem zavart, Goldenlane szokásos stílusa megmaradt.

[frozenstein]

J. Goldenlane: Holdnak árnyéka
Tetszett, de nem volt olyan jó, mint a Napnak fénye. Érdekes volt a két regény kapcsolódása, ami az utolsó oldalakon kiderült fordulat, azon jót nevettem . Meg az is plusz pont, hogy a szélhámos fickó Khazai Argos-t juttatta eszembe.

[frozenstein]

Orson Scott Card: Children of the Mind
Az utolsó kötetet angolul sikerült elolvasni. Egész érdekes fordulatok voltak, meg fogjuk rá, hogy a főszereplők szálai egész jó lezárultak. Kár hogy az elejéről a Hive Queen jóslatai, mind szépen valóra váltak, nem volt semmi meglepetés. Meg a végén az érdekesebb kérdések csak nyitva maradtak, az Endymion meg az Alapítvány sorozat vége jutott eszembe a lezárásról.

[frozenstein]

Murakami Haruki: Hear the Wind Sing + Pinball, 1973
Ez a kettő a Birkakergető nagy kaland előzménye. Felbukkan benne a Patkány/Rat, meg persze a névtelen főszereplő. Az első elég inkonzisztens volt, olyan jelenetek váltogatták egymást amiknek szinte semmi közük nem volt egymáshoz, a végére azért valami főbb történetszálat el lehetett különíteni. A Pinball már inkább hozta a Murakami-tól megszokott stílust, ez jobban tetszett.

[Isley]

David Gemmell: Kard a Viharban

Itt az ideje, hogy csak szuperlatívuszokban beszéljek egy könyvről. Az első regényem David Gemmeltől, de már biztos vagyok benne, hogy a kedvenc íróim egyike lesz. Írói stílusa és harcosai is hasonlíthatóak (persze egyedi fűszerezéssel) Robert E. Howardhoz, ami tőlem a legnagyobb dicséret.
A Kard a viharban túl azon, hogy rendkívül izgalmas, szerteágazó, drámai csatajelenetekkel teli könyv, a következők miatt érdemel dicséretet. Egy rendkívüli harcost helyez a középpontba, aki bármekkora hős is, távol áll a sablontól. Ő maga is ember. Neki is vannak hibái. De emellett egy igaz hérosz, aki bölcsen felismeri, hogy saját népe és a testvérnépek szűklátókörű gondolkodásmódja szörnyű katasztrófához vezethet. Így élükre áll, és elkezdi tanítani és felkészíteni őket. Élmény volt olvasni, hogy Gemmel vette a fáradtságot, hogy ne csak szívvel és lélekkel küzdő, elszánt harcosokat lássunk a rigantékban, hanem egy olyan népet, aki tudja, hogy a Kővárossal való háborúhoz, fel kell készülni. Meg kell változni, fel kell nőni. Róma és a barbár népek harca toposzként suhan végig a regényen, kellő komolyságot és drámát adva Connavar, a riganték feltörekvő új urának harcának.
Emellett becsülendő az is, hogy Gemmel közelről sem csak Connavarra fókuszált. Számos karaktert szépen kidolgozott, és sokuk életének változását nyomon követhettük az évek során, és ezek sok helyen össze is függtek. Emellett kaptunk egy részletesen kidolgozott világot is: persze a következő regényekben lesz még lehetőség jobban bemutatni a világot, de itt most ennyi elegendő volt.
A szerelmi történetekben tetszett, hogy a nők nem klisé karakterek voltak, de nem is estünk át a ló túloldalára: nem kaptunk anakronisztikusnak tetsző feminista élharcosokat sem. Inkább izgalmas és csábító nőket, akik sokszor rossz hatással vannak a hősökre.
A ,,mágia" birtokosai, a seidhek is érdekesek voltak. Tetszett, hogy koruk és gondolkodásmódjuk szerint hitelesnek tűnő ábrázolást kaptak, gondolok itt főleg az emberekkel való kapcsolatukra és a gonoszság meghaladására.
Sokáig méltathatnám még a Kard a viharbant. Most valami igazán jót találtam, annyi biztos.

David Gemmell: Éjféli sólyom

A regény legelején kissé csalódott voltam, hogy a könyv története bő 15 évvel később játszódik, mint ahol az első kötet abbahagyta. Később azt reméltem, hogy hosszú visszaemlékezéseket sző Gemmell a regénybe, és így megtudhatunk mindent arról, hogy miképp is telt ez az idő el Connavarnak, mert nemcsak a Cogden mezején vívott harcra voltam kíváncsi. Ez a bemutatás sajnos rövidke maradt. Azonban Átok minden szempontból méltó volt a kötet főszereplője címére. Ez a regény nem volt annyira feszes szerkezetű és kerek mint az első, de hasonló élményt nyújtott. Átok és Harag valami félelmetesen jók voltak, róluk ódákat lehetne zengeni. A kővárosi fejezetek végig nagyon izgalmasak voltak, de a riganték hegyei közé való visszatérés után sem laposodott el a sztori. A regény csúcspontja számomra egyértelműen Connavar és Átok találkozása, és az ezt követő események voltak. Nehezemre esik feldolgozni, hogy Gemmell így döntött, szívszorító befejezés volt, ami nagyon is hasonlított Connavar életének igaz történetéhez.

Ez a regény azért ugyanolyan mestermű, mint a Kard a viharban, mert Gemmell remekel a karakterek kidolgozásában, nézőpontjuk árnyalt bemutatásában ugyancsak zseniális, valamint képes arra, hogy mélyen megérintsenek hősei, hogy az ő veszteségüket sajátoménak érezzem, ahogy örömükben is osztozni tudjak. Emellett az is tetszett, hogy Gemmell képes volt arra, hogy ne öljön meg valakit a hősök közül, akinek halálát már szinte vártuk. Képes a pozitív meglepetésre is, és egyszerűen nem éreztem, hogy klisékkel lenne teleszórva a mű. Ezért is lett kedvenc az Éjféli sólyom is.

David Gemmell: Hollószív

Az Éjféli Sólyom végén nem számítottam arra, hogy a következő regény története évszázadokkal Átok kora után fog zajlani. Teljesen új karakterekkel és egy merőben új és komor korszak a riganték számára, de a minőség ugyanaz.
Már eddig is láttam a hasonlóságot Howard és Gemmel között, de ez a regény csak továbberősítette ezt. A riganték alapból a kimmériaiakhoz hasonlóak számomra, hiszen Gemmel nem is csinál titkot abból, hogy egy tőről fakadnak: keltó (kelta) népnek nevezi a rigantékat, mint ahogy Howard legkedvelhetőbb karakterei és népei, így Conan és a kimmériaiak is azok voltak. Ennek a kötetnek a hősiessége pedig abban áll, hogy egy hajdanvolt dicső nép miképp hódíttatik meg, mégis, milyen erősek lélekben és testben, bátrak és igazszívűek így is. Howardnál is visszatérő motívum volt a civilizációk felemelkedése és hanyatlása.
Ennek a regénynek hasonlóképp nagyívű a története, mint az előzőeké, és a karakterek között van néhány igazi nagy harcos. Jaim Grymauch-ot, legyen bármilyen csirkefogó és részeges alak, nem túlzás legendának nevezni. Kaelin Ring, Hollószív, pedig egy olyan ifjú harcos, aki hasonló legendává válhat majd az utolsó kötetben.
A történetbe nem megyek bele. Én az elejétől a végéig élveztem. Volt több olyan jelenet, mely hatására kinyílt a bicska a zsebemben, de az tetszett, hogy Gemmell karakterei, Grymauch, Kaelin, ilyenkor hasonlóképp éreztek, és sohasem maradtam egyedül érzésemmel.
Egy igazi hősi történet. Kihagyhatatlan.

David Gemmell: Viharlovas

Pár évvel később vagyunk és a világ gyökeres változás küszöbén. Eleinte kissé furcsának találtam a mágia intenzívebb behozatalát, de ahogy haladt előre a történet, minden összeállt: értelmet nyert a seidhek és az emberek, az egész univerzum múltján keresztül milyen sosdöntő csata is vár valójában az emberiségre.
Remek regény volt, bár számomra kissé elmaradt az előzőektől. Grymauch és Kaelin méltó volt Connavarhoz és Átokhoz, így a Hollószívet hasonlóképp szerettem. Itt viszont nem tudtam elmenni a főszereplőcsere mellett. Egyszerűen Hollószív sokkal közelebb állt hozzám, mint Viharlovas. Bár nem tagadom, hogy a nem éppen mindenféle szélsőségek nélküli pályát befutó, sokszor ellenszenves Gaise Macon nem bizonyult volna méltónak őseihez az utolsó csatában.
A regény érdeme, hogy valóban lezárta a ciklust, viszont néhány mellékszereplő utóélete, valamint, és elsősorban Hollószívé, még érdekelt volna.
Ezzel együtt, simán az egyik legjobb sorozat, amit eddig olvastam.

Mark Lawrence: Bolondok hercege

A Széthullott Birodalom trilógia után nem hittem volna, hogy Lawrence képes lesz ekkora váltásra. Jorg után Jalan először alig több egy poénkarakternél. Valamint Jorg történetéből már ismerhettük ennek a világnak, ennek a kornak a nagy harcát. Jalan azonban bár egy gyáva, mihaszna, léha hercegecske, már az elején képes volt megfogni humoros narrációjával és sajátos, nem túl mély, annál poénosabb világszemléletével. Snorri, a másik főszereplő, pedig a hősök néhány karakterjegyével is bír, amivel Jalan véletlenül sem vádolható. Ez a két karakter simán elég volt ahhoz, hogy életet leheljen ebbe a történetbe, s érdekes volt látni, ahogy haladt előre a történet, hogy miképp függ össze Jalan és Snorri története a Vörös Királynő, a Néma Nővér, a Kék Hölgy és a Holt Király játszmájával.
A Bolondok hercege összeszedettebb, kidolgozottabb és érettebb darab, mint a korábbi trilógiája nyitánya. Nincs annyi karakter, de ezek megfelelően bemutatottak. A történet bár lassabban hömpölyög előre, kellőképp átgondolt. Jalan és Snorri párosa pedig telitalálat volt – eszembe juttatta itt-ott Howard Cormac Mac Art – Wulfhere Hausakliufr, és Leiber Szürke Egerész – Fafhrd duóit.

Mark Lawrence: A Hazug kulcsa

Ami igazán finom falattá teszi ezt a regényt, sőt az egész trilógiát eddig, hogy Lawrence megannyi ízt vegyít, melyek nagyon jól elegyednek. Az északi sagák hangulata, a posztapokaliptikus horror némi bizarr technológiával és bizonyos szinten időutazásnak tetsző vérmágiával vegyítve. Azért az, hogy néhány oldal leforgása alatt nemszületett, síron túli szörnyek után bankárok legyenek a rettegett ellenfelek, mutatja, hogy mennyire dinamikus világot tárt elénk Lawrence. Mindezt tette úgy, hogy hűséges maradt ahhoz a képhez, amit a Széthullott Birodalom-trilógiában bemutatott, de ebben a sorozatban olyan alapos világalkotásról tesz tanúbizonyságot, ami mutatja, hogy rengeteget fejlődött.

A karekterei és a története továbbra is remek. Snorri ugyanolyan meggyőző mint volt a Bolondok hercegében. Az élvhajhász herceg pedig egyre mélyebbé válik, úgy, hogy hű az eredeti jelleméhez, de jobban megismerhettük nemcsak őt, hanem a családja történetét is. Személy szerint nekem nagyon tetszett a vörös királynő múltja.

Az Osheim Kerekét pedig ezek után nagyon várom. Szó szerint pokolian izgalmas (és vicces) történet elébe nézünk.

Joe Abercrombie: Hidegen tálalva

A könyv elején tartottam tőle, hogy egy faék egyszerűségű sztorit kapunk, amire Abercrombie szerencsére rácáfolt. Igaz az egész regény nem más, mint egy bosszúhadjárat aprólékos végrehajtása, de közben Abercrombie sikeresen bemutatta nekünk a Világ Köre a korábbi trilógiában csak említett kontinensét, Styriát. Annak történelmét, jelenlegi politikai helyzetét és hát magát a styriai embereket, akik nem lógnak ki Abercrombie tipikus karakterei közül, ha gyilkosságról, árulásról, cselszövésről és egyéb fondorlatokról van szó.
Bár a regény Monzcarro Murcatto és cinkostársai útját követi végig, tetszik, ahogy egyre komplexebbé válik a történet, hogy egyre nagyobb eseményeket hoz mozgásba vagy változtat azok menetén az, amit Monza az ellene elkövetett hányingerkeltő árulás miatt hajt végre.
A karakterábrázolásban Abercrombie hasonló nagyot alkotott, mint korábbi trilógiájában. Bámulatos, hogy miképp képes egy teljes regényen keresztül árnyalni és kiteljesíteni a karaktereit azáltal, hogy valójában a legtöbb esetben nem változtat meg rajtuk semmit, csak felfedik valódi mozgatórúgóikat, valamint, hogy milyen tettek is állnak valójában az olyan ragadványnevek mögött, mint a caprile-i mészáros. Emellett az is tetszett, hogy mennyire nem értették egymást az egyes ,,bajtársak". Abercrombie egy fejezeten belül vált többször is nézőpont karaktert, s néhol már vicces olvasni, hogy mennyire félreértelmezik egymás jeleit, mondatait, szokásait, megnyilvánulásait a felek.
Volt benne néhány nagyon jól ütemezett csavar. A karakterei továbbra sem azok, akiket maradéktalanul lehetne kedvelni. Abercrombie-nak láthatóan nem is ez a célja velük. Reszket, aki talán az egyik kedvencem volt a trilógiában, itt már annyira nem volt nyerő, s talán épp azért, mert volt ideje Abercrombie-nak, hogy jobban bemutassa.
Érdekes módon a főszereplő, Monza viszont megfogott és tudtam drukkolni neki. Remek karakter volt, közelről sem annyira felszínes alak mint amennyire mutatni szerette volna magát.

Joe Abercrombie: A Hősök

Abercrombie veterán karakterei gyakran mondják az újoncoknak, hogy a legrosszabb, ami a katonát érheti a háborúban a félelem mellett, az az unalom. S Abercrombie a regény első felében annyira próbálta realisztikussá tenni ezen kijelentéseket, hogy ahogy olvastam, egyetértettem a veteránjaival. A hősökről is hasonló lesújtó véleménnyel volt Abercrombie, sajnos ez is abban merült ki, hogy jóformán a regény feléig alig találni bármilyen szinten is értékelhető karaktert.
Viszont a második felében ez szerencsére kicsit változott.
Érdekesebbé vált a háború, új és új árnyalattal egészítette ki karakterei jellemrajzát, igyekezett minden színteret és csapatot egyaránt szerepeltetni, s nem voltunk híján a változásoknak, az érdekes fordulatoknak és hát Abercrombie cinizmusának hála a nagy pofáraesésektől és a teljesen értelmetlen halálesetektől és küzdelmektől sem.
Bár a regény hátlapján az áll, hogy hős egy szál sem a történetben, és még Abercrombie egy karaktere is kijelenti, hogy csak a kövek hősök itt, senki más, azért én ezzel vitatkoznék. Rengeteg emberi erényt is felvonultat a regény, vagy legalábbis egyértelműen gyenge jellemű karakter olyan szintű változását, amely már majdnem kedvelhetővé teszi. Meg hát ott van Begy. Begy egy hős, akármennyit is nyavalyog arról, hogy ő már öreg ehhez.
Reszket hihetetlen változáson ment keresztül, de összességében jó volt. Bremer dan Gorst viszont meglepően érdekes karakter volt, ahhoz képest, hogy az eredeti trilógiában nem volt egy kimagasló karakter.
A Hősök közel sem a legjobb regénye az írónak, de a saját maga realisztikus stílusában egy igazán fordulatos és élvezetes leírását olvashattuk egy háborúnak.

Joe Abercrombie: Vérvörös vidék

Ez a regény újfent jól visszaadta, hogy milyen véleménnyel van úgy általában az emberekről Abercrombie. Ezt mindig megkapjuk, ami talán részben az oka annak, hogy könyvről könyvre kicsit gyengébbek és kevésbé átütőek már a regényei. Már tényleg ideje volt, hogy lezárja az Első Törvény világát, és megpróbáljon valami újat. Ilyen szempontból, kíváncsi is vagyok a Szilánkos tenger trilógiára.
Ezzel együtt még így is élmény olvasni Abercrombiet. Sok esetben csak bólogatni lehet arra, amit frappánsan megfogalmaznak karakterei. S amihez jól ért, túl a komplex jellemábrázoláson, a gyors nézőpontcserék által megvalósuló dinamikus történetvezetésen, az a műfajok keverése. A Vérvörös vidék egy igazi vadnyugati történet, ami azért mégis csak fantasy is, s ez a kettő jól működött most itt.
Az új karakterei közül Déli Szende és Templomos rendkívül jóra sikeredett. A régiek közül viszont több is csalódást keltett. Nyájas teljesen kiégett és ellaposodott. Miért bajlódott vele?
Az tetszett még, hogy az új csapat minden tagja hozzáadta a sajátját. A végén így volt egy-két nagyon izgalmas fordulat. Néhány poént mondjuk előre lehetett sejteni, ha az ember IQ-ja 80 fölött van, de ez van.

[Kvikveg]

Martha Stout: The Sociopath Next Door
Erdekes, nem tul szakmai, de nem is tul bulvar stilusban. Nem Dexter.
Taltalmaz esettanulmanyokat, kulturalis es minimalis tortenelmi attekintest.
Mitol lesz valaki szociopata, hogy latja o a vilagot, a vilag mit vesz eszre, mekkora szivas ez az atlagnak, mekkora szivas ez a szociopatanak, hogy (nem) lehet felismerni, mit lehet ellene tenni, kis onzo gen tema korbejaras, stb.

[frozenstein]

Murakami Haruki: After the quake
6 novella az író szokásos stílusában földrengés témára.

Murakami Haruki: After Dark
Nem is volt rossz, bár egy kicsit megint zavart a nyitott vég, meg a sok megmagyarázatlan esemény.

[Próféta]

Úgyhogy most várok, a sorozat megy a Kingkiller Chronicles, ASoIaF, Gentleman Bastards, Rick and Morty meg a többi folytatásra várós közé.

Gentleman Bastards

Erre ráharapok.

Jó a GB sorozat? Én csak a The Lies of Locke Lamora c. nyitókönyvet olvastam, és vegyes élmény volt. Valahogy nem ízlett, hogy a történet közepe-vége felé egyszer csak
[spoiler]felbukkannak varázslók, akik szuper legyőzhetetlenek (amíg aztán egyszer csak nem), és teljesen felfoghatatlan, hogy mi korlátozza őket,  mi szab határt végtelen hatalmuknak, miért érdekli egyáltalán őket a pénz fogalma (előfordulhat, hogy egy ilyen varázsló valamit pénzért vásárol, ahelyett, hogy puszta akaratból megkapná?). Szuper híres varázslókról beszélünk, akikről az utolsó utcagyerek is tud, de ugyanakkor senki soha nem gondol arra, hogy esetleg felbukkanhatnak és cselekedhetnek; a leghatalmasabb urak sincsenek felkészülve ellenük (vajon hogy maradtak ennyi évtizeden át hatalmon?). A történet egésze "kisiklik" ennek hatására.[/spoiler]
Bár szórakoztatott a könyv, de nem motivált a továbbolvasásra.

Így vagyok a Kvantumtolvajjal is (Hannu Rajaniemi) - jó szórakozás volt, de nem hiányzik az életemből annyira, hogy a folytatásokat is elolvassam (ismerős hiába ajánlgatja). Alapvetően nálam azért bukik, mert krimiként szemlélve zavaros volt és gyenge - hiába voltak a soft scifi vonatkozásai (pl. szélsőségesen magánélet-orientált társadalom) ötletesek és érdekesek. (Arról most ne beszéljünk, hogy hard scifiként botrányos - pl. kvantumszél fújja a kvantumhajó kvantumvitorláját, meg becsomagolom az állatot egy EPR-paradoxonba, és így teszem zsebre, stb. - mindez persze egyértelműen szándékos trollkodás az amúgy húrelméletből doktorált szerző részéről.)

[szpeter]

Semmi komolyság. A vizsgaidőszak leteltével szükségem volt könnyed, szórakoztató nyári olvasmányra, és ekkor fedeztem fel - újra - P. G. Wodehouse munkásságát. Hát, én még mindig könnyesre röhögöm magam ezeken a könyveken. A monológok zseniálisak, ahogy a frappáns megszólalások Jeeves és Wooster részéről egyaránt, az a nagyvilági Wooster életérzés pedig páratlan. Annak ellenére, hogy egy kaptafára íródtak ezek a Jeeves regények, ugyanolyan élvezettel vetem neki magam az elolvasásukra minden alkalommal. Ezen kívül sok aranyos kis szívmelengető sztorija is van még Wodehouse-nak, ami nem erről a párosról szólnak, azok is megérnek egy megkukkantást.

Remélem volt, akinek eszébe juttattam a jó öreg Jeeves-t és Bertie-t és talán kedvet is kap rá.. 

[kikuchiyo]

Úgyhogy most várok, a sorozat megy a Kingkiller Chronicles, ASoIaF, Gentleman Bastards, Rick and Morty meg a többi folytatásra várós közé.

Gentleman Bastards

Erre ráharapok.

Jó a GB sorozat? Én csak a The Lies of Locke Lamora c. nyitókönyvet olvastam, és vegyes élmény volt. Valahogy nem ízlett, hogy a történet közepe-vége felé egyszer csak
[spoiler]felbukkannak varázslók, akik szuper legyőzhetetlenek (amíg aztán egyszer csak nem), és teljesen felfoghatatlan, hogy mi korlátozza őket,  mi szab határt végtelen hatalmuknak, miért érdekli egyáltalán őket a pénz fogalma (előfordulhat, hogy egy ilyen varázsló valamit pénzért vásárol, ahelyett, hogy puszta akaratból megkapná?). Szuper híres varázslókról beszélünk, akikről az utolsó utcagyerek is tud, de ugyanakkor senki soha nem gondol arra, hogy esetleg felbukkanhatnak és cselekedhetnek; a leghatalmasabb urak sincsenek felkészülve ellenük (vajon hogy maradtak ennyi évtizeden át hatalmon?). A történet egésze "kisiklik" ennek hatására.[/spoiler]
Bár szórakoztatott a könyv, de nem motivált a továbbolvasásra.

Engem is egy kicsit zavart az, ami téged. Bár engem inkább azért, mert [spoiler]addig a regény egész jól felépített magának egy világot, egy komplex viszonyrendszert érdekes és nemtriviális karakterek között, amiben megvolt, hogy kinek meddig terjed a mozgástere ill. a nyílt vagy éppen rejtett hatalma, aztán a karthaini mágus behozásával egy csapásra érdektelenné tette az egész konfliktust. Ha ilyen hatalmú lények is vannak ebben az univerzumban, akkor mit számít az összes többi egység sugarú ember addigi küzdelme és áldozata? [/spoiler]

Viszont ennek ellenére érdekelt annyira, hogy tovább olvassam, leginkább azért, hogy megtudjam, mit lehet tenni még ezekkel a karakterekkel azután, amit az első könyvben elszenvedtek?

Sajnos éreztem némi minőségesést: a második kötetnek leginkább szerkezeti, aránybeli problémái vannak, majdnem a felét elpazarolja a szerző egy olyan heist aprólékos előkészítésére, amely aztán egészen lényegtelennek bizonyul, és emiatt elég sietősen, megalapozatlanul kénytelen beugrani a regény valódi konfliktusába, amely pedig tényleg érdekes és izgalmas lenne, lehetett volna; a harmadikban pedig mind a két szál (mert még itt is ragaszkodik a párhuzamosan kifejtett múltbeli és jelenbeli szál egyre erőltetettebb sémájához) eléggé hajánál előráncigáltnak és őszintén szólva érdektelennek érződik. Cserébe a harmadik kötetben végre megismerjük azt az addig csak emlegetett női szereplőt, aki még Locke-ot is két vállra tudta fektetni, na, ő nem okoz csalódást, továbbá választ kapunk az első kötetben felvetődött rengeteg kérdésre [spoiler] a mágusokkal kapcsolatban. Például többé-kevésbé kiderül a hatalmuk természete és kiterjedése, és arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy miért nem ők a világ urai ekkora túlhatalommal, is meglepően jó, a világépítéshez szervesen hozzájáruló választ ad a szerző.[/spoiler]

A negyedik kötetnek legalább végre ismert a kiadási dátuma: szept. 22.

Így vagyok a Kvantumtolvajjal is (Hannu Rajaniemi) - jó szórakozás volt, de nem hiányzik az életemből annyira, hogy a folytatásokat is elolvassam (ismerős hiába ajánlgatja). Alapvetően nálam azért bukik, mert krimiként szemlélve zavaros volt és gyenge - hiába voltak a soft scifi vonatkozásai (pl. szélsőségesen magánélet-orientált társadalom) ötletesek és érdekesek. (Arról most ne beszéljünk, hogy hard scifiként botrányos - pl. kvantumszél fújja a kvantumhajó kvantumvitorláját, meg becsomagolom az állatot egy EPR-paradoxonba, és így teszem zsebre, stb. - mindez persze egyértelműen szándékos trollkodás az amúgy húrelméletből doktorált szerző részéről.)

Kösz a figyelmeztetést, szemeztem vele, de látatlanul is pont attól tartottam, amit leírsz.

[frozenstein]

Murakami Haruki: Blind Willow, Sleeping Woman
24 novella, ez így egy kicsit sok volt egyszerre . Azért érdekes volt, mert volt benne néhány elég korai műve is, és meglehetett figyelni a stílus változásokat.

[frozenstein]

Andy Weir: The Martian
Ez jó volt! Amennyire én meg tudom állapítani tudományosan korrekt sci-fi. Az elején még azt hittem végig csak Watney log-jait olvashatjuk, de aztán el kezdett több szálon is futni a cselekmény. Aki még nem olvasta ne hagyja ki. A filmre is sort kerítek valamikor.

[Fazék]

The Three-Body Problem by Liu Cixin

csak röviden, mert nem szokásom sokat írni, szóval ajánlom figyelmetekbe ezt a könyvet, és folytatását The Dark Forest-et.
számomra mindkettő letehetetlen könyvnek bizonyult kb a harmaduktól/felüktől.

[kikuchiyo]

Én is elolvastam a Háromtest-problémát, amikor első külföldi regényként megnyerte a Hugo-díjat tavaly, de nekem vegyesek voltak az érzéseim utána.

A múltban játszódó részei a kulturális forradalommal, mint történelmi háttérrel nagyon izgalmasak és (számomra legalábbis) hitelesek voltak, nagyon jól átadta azt az iszonyatot és reménytelenséget, amit a józan eszét megőrző kisebbség érezhetett akkor. A - mondjuk így - álomjelenetek érdekesek voltak, de a kategóriában olvastam jobbat, valahogy didaktikusnak és nehézkesnek tűntek ezek a részek. A jelenbeli részek pedig nem fogtak meg, nem is tudom, mi volt a baj, a stílus, az eléggé hajmeresztő technoblabla, vagy pedig csak simán a fordítás volt rossz.

De mindez eltörpül amellett, amit a bennem élő asztrofizikus nem tudott elfogadni és tartott a regény legnagyobb hibájának: a szerző mintha nem értette volna, micsoda a valóságban a címadó tudományos probléma, vagy csak simán nem tud számolni:
[spoiler]
Ugye az a nagy csavar a történetben, hogy az idegenek bolygója egy olyan csillagrendszerben kering, ahol három Nap van, ezért kiszámíthatatlanok az évszakok és ezért akarnak máshova költözni. Vagy mi.

Valóban, a csillagászat régi nagy problémája volt, hogy bár két, egymás gravitációs terében mozgó test viselkedése egzaktul, elvben tetszőlegesen hosszú időre modellezhető, három testtel már nem lehet ezt megtenni. Ennek oka az, hogy a mozgást leíró egyenletek kaotikus természetűek, azaz bármilyen kis perturbáció vagy numerikus bizonytalanság hatása idővel minden határon túlnő, a test pályaelemei egy adott időponton túl nem jósolhatóak. Így egy három napot tartalmazó rendszer bolygóján valóban kiszámíthatatlan, extrém hideg-meleg időszakok váltakozhatnak attól függően, hogy mennyire közel kerül valamelyik csillaghoz (bár a legtöbb kezdeti konfigurációnál valószínűleg hamar kiszóródna a bolygó a rendszerből).

Na de. A háromtest-problémát azért hívják így, mert három test szerepel benne.
Három csillag, meg egy bolygó, az négy. Két csillaggal is ugyanúgy működött volna a sztori.
Ráadásul, ha jól emlékszem, az idegenek csillaga az alfa Centauri, ami csak hellyel-közzel hármas csillagrendszer, mert a rendszer harmadik tagja a másik kettőtől nagyon messze kering.
[/spoiler]

[Fazék]

[spoiler]
Na de. A háromtest-problémát azért hívják így, mert három test szerepel benne.
Három csillag, meg egy bolygó, az négy. Két csillaggal is ugyanúgy működött volna a sztori.
Ráadásul, ha jól emlékszem, az idegenek csillaga az alfa Centauri, ami csak hellyel-közzel hármas csillagrendszer, mert a rendszer harmadik tagja a másik kettőtől nagyon messze kering.
[/spoiler]

hümm
[spoiler]ez a háromtest-probléma ciki, de bennem se merült föl, hogy így mellényúlt, 2+1 vs 3+1.
de talán bújkálhatok azon érv mögött, hogy sosem tanultam csillagászatot, és a gondolkodást is megvetem
no sebaj

az AC-s emlékeid viszont sztem már nem stimmelnek, úgy rémlik messzebb voltak. de persze bizonyossághoz vagy föl kéne csapnom a digitális könyvet, vagy indítani egy google keresést, és mindkettő túlzottan megterhelő lenne pillanatnyilag  [/spoiler]

[kikuchiyo]

Harry Potter and the Cursed Child

Szembejött a könyvesboltban, nagy betűkkel rá volt írva, hogy a 8. kötet a Harry Potter-sorozatban, így nem bírtam neki ellenállni.

Arról a Harry Potter-sorozatról van szó, amelynek a szerzője kategorikusan kijelentette a 7. könyv után, hogy becsszóra befejezte, nem lesz több könyv, de tényleg, mert ezentúl más, felnőttebb témákkal akar foglalkozni. Úgy látszik, ez nem jött be, vagy csak hiányzott a figyelem, vagy éppen kellett a promóció a soron következő spinoff-filmnek, mert idén színpadra állítottak egy produkciót azzal, hogy a sorozat előzménye vagy folytatása, és a szemlézett kötet tulajdonképpen ennek a színdarabnak a szövegkönyve.

A két legfontosabb dolog, ami ebből következik: egyrészt ez egy dráma, dialógusokkal és rövid rendezői utasításokkal, tehát aki egy valódi folytatást vár tőle, az biztosan csalódni fog; másrészt ezt nem Rowling írta, a fülszöveg tanúsága szerint is csak ötleteket adott hozzá (bár a neve szerepel a szerzők között, így nyilván áldását adta rá).

Hogy milyen?
Olvasás közben olyan érzésem volt, mintha egy (nem is túl jó) fanfictiont olvasnék - belegondolva, végül is pontosan az.
A szereplők gyakran karakteridegen módon viselkednek, és a szerzők amolyan Star Wars prequel-szerűen megpróbálnak minél több elemet szerepeltetni az eredeti univerzumból abbéli igyekezetükben, hogy bizonyítsák, ez márpedig Harry Potter és hogy tudják, mit csinálnak.

A sztori részletezésébe inkább nem mennék bele, hátha van még, aki el akarja olvasni, elég annyi, hogy az 7. kötet (gyomorforgatóan nyálas) epilógusa után játszódik, amikor már az eredeti szereplők gyerekei járnak iskolába.
Illetve még annyi, hogy az eredeti sorozattal, annak is a harmadik kötetével kapcsolatos régi hasfájásom, hogy az időutazást, mint aktuális, később soha elő nem kerülő deus ex machina-sztorielemet csak úgy beemeli a történetbe, nem törődve a feltoluló kérdésekkel, hogy jó, de akkor miért nem mentek vissza az elejére és akadályozták meg pl. Harry szüleinek halálát.
Nos, ebben a könyvben vagy miben bőségesen kapunk repetát az időutazásból, arra talán választ is kapunk, hogy miért nem jó ötlet visszamenni a múltba és megváltoztatni egyszerűnek látszó dolgokat - kissé túlzásba is vitték, ahogy arra is példát ad a könyv, hogy a szereplők áldozata, önfeláldozása érdektelennek és súlytalannak fog tűnni, ha tudjuk, hogy a múltat meg lehet változtatni és a hibákat vissza lehet csinálni.

A kötet 8200 forintos árát utólag kissé túlzásnak érzem.

[Kvikveg]

8200??!???!!!

[Cloud]

8200??!???!!!

Ok, örülök hogy nem csak én néztem nagyon az áron.

[NLZ]

Segítségeteket kérném, kéne valami olvasnivaló, ami hangos nevetésre késztetne

[Cobra]

Most vittük ki a választási tájékoztató füzetet, az nem elég?

[NLZ]

Most vittük ki a választási tájékoztató füzetet, az nem elég?

Ja, az nem csak egy olcsó fanfiction volt?

[Darkstar]

Most vittük ki a választási tájékoztató füzetet, az nem elég?

[SaiyaGin]

Most vittük ki a választási tájékoztató füzetet, az nem elég?

[Cobra]

Most vittük ki a választási tájékoztató füzetet, az nem elég?

Ja, az nem csak egy olcsó fanfiction volt?

Szerintem az olcsó nem épp megfelelő jelző rá 
Egyébként meg passz, talán Excel Saga manga.

[NLZ]

Oké, akkor úgy mondom, hogy szerethető karakterek legyenek benne

Ja és könyvre gondoltam, nem mangára

[frozenstein]

Douglas Adams: The Hitchhiker's Guide to the Galaxy
Most elolvastam angolul mind az öt kötetet, ezelőtt egyszer régen magyarul. Az első pár könyv egész jó volt, Terry Pratchett féle humorral, viszont az utolsó kettőt kicsit laposnak éreztem. Lehetett rajta nevetni egy pár jót azért.

[Kvikveg]

Chris Hadfield: An Astronaut's Guide to Life on Earth
Kozepes mennyisegu humorral megirt konyv. Annyira nem szorakoztato, mint Schwarzenegger konyve, de olvastatja magat.
A tortenet oskortol napjainkig irja le CH eletutjat, tapasztalatait a gyerkkoratol a NASAig stb.
Amin leginkabb szorakoztam az a "tegla alaku urhajos a kerek lukon at" hasonlat az egesz karrierjere. Kanadaikent nem sok eselye volt urhajosnak lenni, es ugy volt vele, hogy ha nem sikerul akkor is szep karrierje lehet, de azert mindig arrafele haladt, hogy hatha. Es sikerult. XD
Jo persze itt ulok es o meg arrol ir, hogy vadaszpilotakent eztmegazt csinal, hat, azert a sarki Beluskanak nem sok eselyt adok.
Ami szamomra erdekes volt, hogy az urjahoskikepzes borzalmasan, rettenetesen, kegyetlenul HOSSZU ideig tart. Irja, hogy a gyerekei azon viccelodtek, hogy neki tobb hazi feladata van, mint nekik. 
Kozben csak ugy egy-ket mondatban van megemlitve, hogy Oroszorszagban is elt evekig, megtanult oroszul is, szoval... valoszinuleg meg egy ilyen kotet kijonne az elete tortenetebol, ha egyszer elkap egy jo irot.
Pozitivum, hogy hatarozottan tobbszor megemliti, hogy micsoda aldas, hogy a felesege tamogatta az egeszben, mert kulonben nem lehetne igy ahogy van csaladja es ilyen karrierje. Sokat utazott, dolgozott, sokat koltoztek, ugyhogy minden elismeresem elete parjanak, azert ezt nem mindenki szereti.

[Próféta]

Szuper lassú reakcióidővel:

Segítségeteket kérném, kéne valami olvasnivaló, ami hangos nevetésre késztetne

Rejtő Jenő munkássága megvolt?

[NLZ]

Szuper lassú reakcióidővel:

Segítségeteket kérném, kéne valami olvasnivaló, ami hangos nevetésre késztetne

Rejtő Jenő munkássága megvolt?

Persze, azon nőttem fel.