Álmok

[Djinn]

Djinn: szóval most el vagyok lopva... Szép tõled, hogy még vissza sem álmodsz, hogy talán megkerüljek... És ez a Tom Jones is mit képzel magárol, hogy el akar venni, s amikor elrabolnak, meg nem tesz semmit csak énekel... Na így próbáljon hozzámenni az ember... :rotflol:

Bocs! Majd igyekszem ma visszaálmodni a dolgot, de nem igérek semmit. Fránya egy alak ez a tudatalatti, nehéz irányítani  

Egyébként olyanok vagytok, mint a média! Mindenbõl anyagi hasznot akartok húzni.

[Meske]

Semmi vész Djinn, én is igértem még régebben Nokinak, hogy megálmodom, hogy õ is jön velünk meglátogatni az Azumangás lányokat (Ha jól emlékszem. ) De még mindig nem jött össze a dolog...

[Marox]

Én soha nem álmodok semmit.    (vagy csak nem emlékszem rá?   )

[Damnatus]

Hali!

Marox
Az sem olyan rossz.  

[Ramiz]

Én tegnap nem emlékszem, mit álmodtam, de nyugtalanul ébredtem reggel, és csak annyit tudok, hogy Kakihara (az Ichi the Killerbõl) szerepelt az álmomban. Talán jobb is, hogy nem emlékszem...  

[katz]

Djinn:

Nem baj, majd szépen elverem katz-on a rajtam kapott összeget...

Még csak a felét kaptam meg a többit majd a köv. történetben.

[Marox]

Hali!

Marox
Az sem olyan rossz.  

Lehet, hogy jobb is, hogy nem emlékszem rájuk.  

[Meske]

Annyira szeretem a matekot, hogy még álmomban is egy geometriai feladatot oldottam meg! :rotflol:

[Xipe]

Annyira szeretem a matekot, hogy még álmomban is egy geometriai feladatot oldottam meg! :rotflol:

en almomban regen fizika teteleket szavaltam.

[Meske]

en almomban regen fizika teteleket szavaltam.

Az se rossz.

[Marfy]

Annyira szeretem a matekot, hogy még álmomban is egy geometriai feladatot oldottam meg! :rotflol:

Számomra ezek rémálmok lennének .

[lynx655]

Én mostanában Hanoi tornyot rakosgattam...
Progzáson volt példafeladat a rekurzív függvényekre, és a tanár behozott nekünk egyet, úgyhogy elvagyok vele egy ideje, fõleg mióta az algoritmus kb körvonalazódott bennem...
kockafej rulz

[Bruce]

Én mostanában Hanoi tornyot rakosgattam...
Progzáson volt példafeladat a rekurzív függvényekre, és a tanár behozott nekünk egyet, úgyhogy elvagyok vele egy ideje, fõleg mióta az algoritmus kb körvonalazódott bennem...
kockafej rulz

Ez melyik iskola is?...
Apropó álom és tanulás... megfigyeltem, hogy mikor lázzal és betegen fekszem az ágyban, akkor az esetek kilencven százalékában az iskolában zajlanak az álmaim...

[Zanador]

Ez melyik iskola is?...
Apropó álom és tanulás... megfigyeltem, hogy mikor lázzal és betegen fekszem az ágyban, akkor az esetek kilencven százalékában az iskolában zajlanak az álmaim...

Hülye vagy? Nem kellene bemenned, erre mégis megteszed? (egyébként bocs, de akkor is)
Én verseket szoktam úgy megtanulni, hogy este elolvasom, akkor még nem tudom, reggelre meg már megy az egész. Egyébként suliba nagyon ritkán tévedek be álmomban, de akkor vagy átszervezem az egészet, vagy eljövök onnan.  

[Bruce]

Hülye vagy? Nem kellene bemenned, erre mégis megteszed? (egyébként bocs, de akkor is)

Jah... ezt hívják úgy hogy lidércnyomás, bár nevezheted lázálomnak is

[Meske]

Ma álmomban ráírtam a tenyeremre, hogy hat óra van (akkor szoktam kelni), s megmutattam valakinek, hogy bizonyosodjon meg felõle, s amikor felírtam az idõt, akkor ébresztett az órám, szóval tényleg 6 óra volt! :rotflol:


Tegnap pedig elég fura álmom volt. Az elsõ óra magyar volt, de nem volt itt a magyar tanár, így a francia tanár jött be helyettesíteni, és leült a mögöttem lévõ padba. Volt egy csomó tanár a teremben, s takarítottak. Én nem értettem, hogy mit és miért, így megkérdeztem, s mutatták, hogy a tábla megfogta a falat, s azon is el lehetett olvasni az írásokat. Az osztálytársam erre mondta, hogyha nem mossák le gyorsan, akkor rászárad, és nem fogják tudni leszedni. Én pedig mondtam erre, hogy egyes egyetemeken van olyan fal, amire lehet írni, mert olyan anyagból készül, de csak az egyetemek tudják ezt megfizetni. Az is kiderült, hogy ki tette egészet, egy olyan osztálytársam, aki csak az álmomban volt az osztálytársam, amúgy pedig még életemben nem láttam. Ez után osztályfõnöki volt, az énekteremben, ott volt az énak tanár, az osztályfõnök és még a szépbeszédtanér is, holott valójában olyan óránk, meg tanárunk nincs is. Azért volt ott, mert elbúcsuzott tõlünk, mert elment valahova. Elköszönésképpen betanult nyelvtörõket mondtunk neki gyorsan egymás után, de én nem tudtam hogyan következnek egymás után, meg nem is tudtam mondani gyorsan, így csak tátogtam, a mellettem üllõ osztálytársam pedig még tátogni sem tátogott, csak a szokásos elégedett mosolyával hátradõlve nézett körbe. Ez után a folyosón összefutottam egy 8.os énekkaros csajjal, s vele mászkáltunk a folyosón. Elmentünk az õ osztályához is, majd beszáltunk a liftbe, s rögtön utánnunk jött a tesitanár, s sokan azt hitték, hogy õ engedett be minket a liftbe (mivel nálunk a liftet csak a tanárok használhatják, meg sérült diákok és mi egyik kategóriába sem tartoztunk bele...) Gondoltam lemegyünk a földszintre, vagy az alagsorra, de nem ugyanis, mikor megállt a lift kint voltunk a házból. A liften belül volt egy lépcsõ, ott felment a 8.os csaj, és elment. Én vissza akartam menni a suliba, de nem tudtam hogy kéne, így utánna szaladtam a csaj után, de õ már eltünt. Amikor széjjelnéztem tudtam, hogy nem Debrecenben vagyok már, hanem Budapesten. A lift feljárója mellett volt egy buszmegálló, ott ült egy csaj, akinek a nyakában egy DVSC-s sál volt, gondoltam megkérdem tõle, hogy hol vagyok és hogy jutok vissza, de amint meglátott megijedt tõlem, és beszaladt a szemközti házba, gondolom az õ házába. Elment közben egy busz, és öreg nénik meg bácsik voltak a buszmegállóban, de velük nem nagyon tudtam szótérteni. Egy kis idõ mulva elõjött a DVSC sálas csajszi egy csapat másik emberrel, akiknek ugyanolyan sál volt a nyakukban. És elkezdtek kerketni engem.
Itt megszakadt az álom, s a suliban voltam a termünk ajtajában, másnap reggel, s az ajtóban még 3 másik osztálytársam. Egyszer csak elment mellettünk ugyan az a DVSC-s sálú csaj ugyan abban a ruhában, mint aki az álmomban volt. És utánna ugyan azok az emberek. Erre rögtön elmondtam az osztálytársaknak az álmomnak ezt a részét, de itt már a liftet metrónak tüntettem fel, mert az volt az érzésem, mintha tényleg az lett volna.
Itt lett vége az álmomnak, ugyanis csörgött az óra.

[Orion]

Egy nagy terem tele emberekkel és három rabló. Kettõ az értékeket szedegeti össze az emberektõl a harmadik pedig egy asztalnál ül. Mellettem ül jóanyám és mivel nincs sok pénzünk, így nem akarom, hogy azt is elvegyék tõle. Valami kérdés ürügyén kimegyek az asztalnál ülõ rablóhoz. Mellé lépek és miközben elõre pislant elõkapom a késem és megpróbálom a nyakába döfni a kisagynál. Mivel a penge hajjított és elügyenkedem a dolgot az elsõ csapás lecsúszik a csigolyáján felsértve a bõrt. Felkiált, de a második csapás már talál. Elterül az asztalom, de két társa felém lódul. Kifutok az ajtón, de rögtön a falhoz símulok és amikor az elsõ az ajtóhoz ér belenyomom a kést a gégéjébe. A harmadik sokáig üldöz, de végül egy vizesárokba folytom. Látom az arcán a küszködést, ahogy levegõért igyekszik, de egy szikrányi szánalmat se érzek iránta. Végül kiveszem a zsebükbõl a pénzt és visszaadom anyámnak.
Érdekes, hogy az álmok mennyire valósághûen adják vissza az érzéseket. Pl.: már akkor tudtam milyen érzés lesz nõvel lenni, mielõtt ténylegesen megtörtént volna, mert álmodtam róla. Ezek szerint most már azt is tudom, milyen embert ölni.

[Damnatus]

Hali!

Remélem azért ezt nem fogod a gyakorlatban kipróbálni!

[Orion]

Remélem azért ezt nem fogod a gyakorlatban kipróbálni!

Á, nem vagyok én olyan . És csak nem lesz rá szükség...

[Master Psycho]

Érdekes, hogy az álmok mennyire valósághûen adják vissza az érzéseket. Pl.: már akkor tudtam milyen érzés lesz nõvel lenni, mielõtt ténylegesen megtörtént volna, mert álmodtam róla. Ezek szerint most már azt is tudom, milyen embert ölni.

És meg is maradnak benned az érzések? Úgy értem a valós életben az adott szituációban ugrik be az érzés, vagy fel tudod idézni, mint egy emléket?

[Damnatus]

Hali!

Persze, hogy megmaradnak az érzések!

[Meske]

Ma azt álmodtam, hogy megint egy nyári animetáborban voltunk.
Egy szép nagy mezõs területen játszódott az egész álom. Ott volt Bonci, Damnatus, Freyja, Moha és én. A többiek pedig elmentek valahova kirándulni egy busszal. Volt ott egy romos épület, s Moha és Bonci ott játszottak, méghozzá olyat, hogy valami pokémon-szerûségû lényük volt, s az épületben külömbözõ akadályok legyõzése után végig kellett menni, s voltak hozzá segédeszközök, amiker mindet fel kellett használni. Moha gyorsan kioldotta a csapdákat, így már csak végig kellett sétálni az épületen Bonci pokémon-szerû lénye. De volt még egy csomó segédeszközük, amit nem használtak el, így azokat a levegõbe lövöldözték, egy valóságos tüzijátékot létrehozva ezzel. Közben Freyja, én és Damnatus egy kõfalon ültünk és néztük a játszókat. Damnatus pedig magyarázta az eseményeket, meg mondta, hogy mit kéne csinálni, de fura volt, ugyanis nem egy, hanem 3 darab Damnatus is volt ott. De csak az egyik magyarázott. Azért elég érdekes volt.
Miközben Moháék játszottak megcsörrent a telefonom. Egy olyan ember hívott, akit nem ismertem, hanem úgy rémlett, mintha anyám ismerõse lenne, de érdekes volt, ugyanis benne volt a száma a mobilom telefonkönyvében. Na mindegy. Valami olyasmit mondott, hogy Dunakeszinél lerobbant az autójával, s segíteni kéne. Ezért gondoltam, elmegyek és segítek neki. Már majdnem elmentem, amikor eszembe jutott, hogy azért csak szólni kéne Mohának, hogy mennem kell. Szóltam neki, s ez után még mondott nekem valamit Freyja és Damnatus. Ekkor megérkeztek a buszosok, de fura volt, ugyanis a buszban gyerekek voltak, de olyan volt, mintha velünk együtt lettek volna ott a nyaraláson.
Ezek után beszáltam a buszba, és....felébredtem... (Pedig kíváncsi lettem volna a folytatásra...)

[Djinn]

... de fura volt, ugyanis nem egy, hanem 3 darab Damnatus is volt ott.

[Meske]

Hát igen... Úgy tûnik Damnatus kitanulta a sokszorozódás módszerét. (Legalábbis álmomban...)  

[sirtomi]

Én az utóbbi hetekben nem emlékszem az álmaimra. Csak arra emlékszem, hogy milyen volt. Például, hogy egy értelmetlen baromság, vagy hogy ilyesztõ, de hogy konkrétan mirõl szólt arra nem emlékszem.

Elég rosszul is alszom már hetek óta.

[Moha]

Jó ég! Hogy te mennyi baromságot összeálmodsz! (és itt a fórumon kell megtudom )  Én a tizedére nem emlékszem, ha egyáltalán álmodok valamit...

[Damnatus]

Hali!

Vigyázz Meske, belõlem egy is sok, nemhogy három!

Egyébként én azt álmodtam, hogy egy patakon átívelõ hídon mentem át, amikor egy lány szaladt oda hozzám, és megkért, hogy mentsem meg. Persze ez nem hõs-fílinges volt, hanem inkább nyomasztó. Meg is jelent az üldözõ, egy zombiféle figura. A lány mögém bújt szóval nem sok választásom maradt. Ráugrottam a fickóra, ledöntöttem a földre, és elkezdtem folytogatni. Közben õ is a nyakam köré fonta a karját. Bár a gigáját is összenyomtam már, nem akart meghalni, már halott volt, zombi. Már jött az "itt baj lesz" érzés, plusz a lányt is meg kellett mentenem. Rájöttem, hogy ez álom, tehát szélesebbek a lehetõségeim, de mégsem tudtam élni velük. Csak az jutott eszembe, hogy a tûz hat a zombira. De elég furcsa megoldást választottam: Önamagam gyúltam lángra, hogy elégessem. Ez azzal a kellemtlen következménnyel járt, hogy én is elégtem. Egyszerre járt borzalmas fájdalommal, és az elégedettség érzésével, hogy ugyan meghaltam, de a lányt megmentettem.
Bezzeg régen sokkal sikeresebben oldottam meg az ilyen feladatokat.

[katz]

Leírtam a következõ agymenésem. idõrendileg ez a legelsõ, pár nem emlékszem, h ténylegesen ezt álmodtam e elõször. A vége szvsz egy kicsit erõltetett lett, ez azért van, mert ezzel akartam összekapcsolni a rá következõ történetekkel és ez nem az álmom része, hanem írás közben született (mint ahogy pár egyéb apróság is...). Elég hosszú lett, ezért ezt is ketté kellett osztanom. Íme:


EDIT: egy apróság, majdnem elfelejtettem. A mû 18+ Nem volt kedvem cenzúrázni...

[katz]

Egy ismeretlen dzsungel közepén ébredtem. Horzsolások borították testem, de nem volt semmi komoly bajom. Ez a hely teljesen más volt, mint otthoni erdõ. Más növények, más állatok, más szagok. Mintha egy idegen bolygón ébredtem volna. Hogy kerültem ide? – kérdeztem magamtól. Egyik pillanatban mé munkába tartottam, a másikban pedig egy sûrû, sötét és határozottan gonosz dzsungel nedves talaján szunyókálok. Elvarázsoltak? Baromság! Hát akkor? Nyílt a lábam alatt egy térkapu, vagy besétáltam egy féreglyukba? Pff. Túl sok sci-fit olvasok mostanában. Hangokat hallottam, ismerõs hangokat és szerencsére nem a fejembõl szóltak. Emberek vannak a közelben, és ugyancsak rémültek lehetnek. A hátam mögé nyúltam.  Jó érzés volt a tenyerembe fogni az övemre akasztott bajonett mûanyag nyelét. Nem árt felkészülni minden eshetõségre. Tettem pár lépést a hangok irányába. Egy kis tisztás tárult fel elõttem. Emberek csoportosultak rajta. Legtöbben meglehetõsen zaklatottak voltak, ami figyelembe véve a helyzetet, nem csoda. Párat ismertem közülük, ha csak látásból is. Irodai munkások, titkárnõk, egyszerû kétkezi munkások és vmi tudósfélék. Néhányukkal egy buszon utaztam reggelente a munkába. De, hogy kerülnek ide a tudósformák? Hát persze! – villant agyamba a felismerés. Amikor eltûntem... Az utolsó kép, amire emlékszem, az az új ásatást borító könnyûszerkezetes épület képe. Lehet, hogy miattuk kerültem, kerültünk ide? De mitõl? Felnyitottak valami õsi pecsétet, vagy mi? A gondolattól elmosolyodtam. Dajkamese. Ránézésre már vagy 100 fölé emelkedett a csoport létszáma és még most is szállingóztak újak az erdõ mélyérõl férfiak, nõk vegyesen. Úgy döntöttem, ideje csatlakozni hozzájuk. Leültem a tisztás szélén és figyeltem a tudósok vitáját. Valami kapuról fecsegtek, itt kell lennie a párjának és nem kellett, volna akkora energiát ráadni meg hasonlók. Egy bankár kinézetû fazon lépett ki a tömegbõl. Elkezdte fennhéjázva kérdezgetni a tudósokat, és amikor nem kapott kielégítõ válaszokat a tömeg felé fordult. Jött a szokásos õk a hibásak, de nekünk össze kell tartanunk meg nincsen semmi baj, nincs ok a pánikra, õ majd kezébe veszi a dolgokat szöveggel. Tipikus manáger. Ingyenélõ szemét. Õ csak parancsokat osztogat, és a felelõséget hárítja át másokra, de egy szalmaszálat nem tenne keresztbe magától. Útálom az ilyeneket. Felálltam és éppen indultam vissza az erdõbe, amikor meghallottam hangját.
- Maga hová megy? Még nem fejeztem be!
- Nem érdekel – intettem hanyagul a balkezemmel.
- Hová megy?! Együtt kell maradnunk! Csak így van esélyünk!
- Lehet, de nem itt. - válaszoltam
- Ezt meg, hogy érti? Amíg együtt vagyunk addig biztonságban is leszünk!
- Itt aligha – mondtam elgondolkodva
- Esetleg lenne szíves kifejteni bõvebben miért? – kérdezte leereszkedõen. A szeme elárulta, már most utál engem. Nem baj. Kölcsönös.
- Ez a dzsungel... Ez nem a mi bolygónkon van – felnevetett.
- Honnan veszi ezt a baromságot? Maga talán botanikus, vagy netalán asztronauta – mondta gúnyosan.
- 5 évig szolgáltam a légióban. Láttam eleget a dzsungelt. – erre rögtön abbahagyta a nevetést. Még az emberek csevelye is abbamaradt, halk mormogás vette át helyét. Hát igen. Kimondtam a varázsszót. Jelentkezni a légióba egyet jelent azzal, hogy az ember körül valami nincs rendben. Rendezett családi körülmények között élõ normális ember a légiónak még a környékét is elkerüli. A hadseregben leszolgált 1 év bõségesen elegendõ mindenkinek A légió a társadalom legalját gyûjti össze. Oda jelentkezni egyenértékû azzal, hogy az ember elismeri saját bûnösségét. De túlélni azt az 5 évet... Jelentkezésnél bármilyen piti tolvajt felvesznek, de az 5 évet csak a pszichopata állatok élik túl, akiknek semmi sem szent. Olyanok, akik nem félnek a haláltól, hanem a halál fél tõlük, amiért ennyi munkát adnak neki.
Az emberek egy kicsit elhúzódtak tõlem – Ez a dzsungel nem a mi bolygónkon van. Itt teljesen ismeretlen növények és állatok vannak, de megvizsgálva õket... Nos. Nem szeretnék itt lenni, amikor az est leszáll, és a sötétben felébrednek az erdõ ragadozói. Délre innen láttam egy sziklafalat. Oda tartok. Felkapaszkodok rá és megpróbálok kijutni innen. Aki akar, velem jöhet. Nem ígérem, hogy túl fogja élni, de ha itt marad, biztosan megdöglik. – az emberek szedelõzködni kezdtek -Ha valaki túl gyengének érzi magát, az inkább maradjon itt, vagy csak egyszerûen dögöljön meg, ne hátráltassa a csoportot. – Szinte mindenki velem akart jönni, csak néhány öltönyös maradt ott. Legalább nem pofáznak majd állandóan. Az erdõben látott nyomok alapján nem volt semmi kétségem a felõl, nem érik meg a reggelt. A tisztás végébõl egy kis csapás vezetett délkeleti irányban. Célszerûnek látszott azon haladni tovább, semhogy átvágni a dzsungelen. Az ösvény alig 1,5 km után egy kicsiny kopár területbe torkollott. Az erdõfoltot középén egy alig 2m széles hasadék szelte ketté. Elég mélynek látszott. Az egyik irodista át akarta ugrani. Nekifutott, de a helyett, hogy a másik oldalt ért volna földet, az árok mélyérõl egy méretes, õslényfejû, kígyónyakú lény kapta el. Egy pillanatig farkasszemet néztem vele. Szájában vagy 1000 apró tû éles fog sorakozott és szinte kettéharapta áldozatát. A gravitáció és a feszülõ nyaka lassan elkezdet visszafelé húzni. Amint eltûnt nagy, páncélos feje, tudtam ez jó esély, hogy átjussak. Nekifutottam és simán átugrottam. A csoport egyik tagja követte példám, de amint leért a lába, meglazult alatta a talaj. Sikerült elkapom a kezét és felrángatnom, mielõtt a szörny elragadhatta volna. Megzörrent elõttem a dzsungel. Lassan egy másik fura lény mászott elõ. Embermagasságú volt ugyan, de inkább valamiféle gyíkra hasonlított. Tömzsi kövérkés teste, nagy feje és rövid, karmokban végzõdõ mellsõ végtagja volt. Éles fogai kétséget sem hagytak ragadozó mivoltáról. Még 5 másik mászott elõ az erdõ sötétjébõl. Körbekerítettek kettõnket és óvatosan közelíteni kezdtek. Elöl ezek, hátul meg az árok gyíkja. Úgy éreztem magam, mintha egy elfuserált Jurassic parkban lennék. Elõvettem a késem. Kicsit eltávolodtam a másik embertõl, hogy megosszam figyelmüket. Ellentétben velem, a fickó még mindig az elõbb történtek miatt sok hatása alatt volt és könnyû prédát jelenthetett a szörnyeknek. Támadtak. Csak egy fordult ellenem, a többi a könnyebb prédát pécézte ki magának. Lebuktam a földre és késemet, alulról a lény mellkasába nyomtam. A lény lendülete miatt közel 60 centis vágást húzott maga után a kés. A szörny, bûzlõ, meleg belsõségei a seben át mind rám ömlöttek, de legalább egyet kicsináltam. A másik öt már javában a fickó maradványaiból lakmározott. Amíg nem figyeltek rám, hátulról gyorsan elvágtam 2 gyík, köztük a vezér nyakát. A maradék 3 abbahagyta az evést és hátrább szökkent. Az elõállt helyzet kétség kívül új volt számukra. Oldalazni kezdtek. Próbáltak ismét bekeríteni. Odaugrottam a legszélsõhöz. Sikerült megsebesíteni, amire inkább a menekülést választotta evés helyett. Bölcs döntés. Remélem nem a papájáért szaladt haza. A megmaradt kettõ zavartan ácsorgott elõttem. Elindultam feléjük a kést lóbálva. Nekik sem kellett több. Elinaltak. Alig akartam elhinni azt, ami történt. Mintha álmodtam volna egy ugyancsak idióta fantasyt, de a mellettem heverõ véres húskupac, aminek alig egy perce mentettem meg az életét nem álom volt.
- Jöjjenek! Elmentek! – ordítottam a túlparton lévõ betojt csoportra.
- Ho... Hogyis ne. Hogy minket is megegyenek a... a... azok az izék – dadogta egy köpcös, négyszemû öltönyös fazon.
- Nekem aztán mindegy. – ezzel berúgtam a cafatokat a mélybe. Néztem, ahogy lassan aláhull az egész massza. Az a lény nem jött érte. Érdekes. Lehet jóllakott az elõzõvel.
Sikoly hallatszott a távolból. A gyíkok károgó hangja jelezte, mi folyhat arra. Hamarosan feltûnt az ösvényen az a manáger pofa. Lélekszakadva rohant felénk, át akarta ugrani az árkot, de túl korán rugaszkodott el csak megkapaszkodni tudott a felém esõ parton.
- Segítsen! – ordította nekem
- Miért is kellene segítenem? – kérdeztem kárörvendõen.
- Húzzon fel! Valamiféle sárkánygyíkok üldöznek!
- Óóó Tényleg? Én nem látok egyet sem. – mondtam kajánul.
- Oo... ott voltak mögöttem! A többiek... a többiek már meghaltak. – le merném fogadni, õ áldozta be õket – Segítsen!
- Hmmm. Miért is?
- Ne szórakozzon velem! Azonnal hózzon fel!
- Mi a varázsszó? – vissza akart ordítani valamit, de ráléptem az egyik kezére. Felordított. Belenézett a szemembe és meglátta, hogyan voltam képes túlélni azt az 5 évet.
- Khé... khérem – rebegte alig hallhatóan. – Kérem, húzzon fel. – mosolyogva megtettem, amit kért.
- Aki akar, itt maradhat és bevárhatja az õsgyík falkát én mentem! – vetettem át a túlpartra.
Mindenki biztonságban átért. Sem a hosszúnyakú, sem a gyíkok nem mutatkoztak. Egy idõre jól laktak. Remélem.

A sziklafal tövében zöld színû folyó folydogált, benne kicsi, ismerõs formájú halak úszkáltak. A csoport néhány tagja lubickolni kezdett a vízben. Néhányan megúszták élve és csak pár harapásnyi hiányzott a seggükbõl, de a koszos vízbõl felszedett fertõzések hamarosan úgyis kifingatják õket is. Pont mintha a kiképzésen lennék. Már csak az õrmester üvöltözése hiányzott. Elindultam a folyó partján fölfelé. Hamarosan egy kidõlt fához érkeztünk, melynek csúcsa a sziklafal közepén támaszkodott. Az alja meglehetõsen korhadt volt már, de talán kibír mindanyiunkat. Felmásztam a szikláig. A magasból megpillantottam az õsgyíkok egy csoportját. A mi nyomunkat követték a parton. Amint az emberek meghallották a károgásukat, egymást lökdösve, eszeveszett menekülésbe kezdtek fel a fára. Felnéztem és a falon néhány nagyobb, 60-70 centi átmérõjû lyukat láttam, benne apróbb emlõsük, madarak csontjaival. Észrevettem néhány kicsiny nyílást is, melyek alig tûntek ki a falból. A sötét kontinensen láttam ilyet, csak éppen tized ekkorát. Pókok. Az egész most már egy nagyon-nagyon rossz álomra hasonlított.
- Mozduljon már meg! – üvöltötte alattam a manáger.
- Segítek a többieknek! Menj elõre! – õ nem vette észre a nyílásokat. Elkezdett mászni felfelé és amikor a zárófedél alá ért, a bent tanyázó pók behúzta magához. Úgy számoltam a csúcstól mindössze 6-8 pokica választ el. Elõre engedtem még pár embert és én is elindultam fölfelé. Az elõttem lévõkbõl mind pókkaja lett. Akkora pánikban voltak, hogy észre sem vették az elõttük haladók hirtelen eltûnését. Én nem találkoztam csak egy kisebb példánnyal. Én túl nagy falat lettem volna neki, de azért nem szerettem volna, ha belém ereszti mérgét. Óvatosan lenyomtam a lyuk zárófedelét és átmásztam felette. Szeretem a pókokat ezért nem akartam megölni. Föntrõl néztem végig, ahogy a társaság nagy részét befalják a gyíkok. Alig 70-80 ember lehetett biztonságban, amikor a többiek alatt kettétört a korhadt fa. A folyó több 10 méteren keresztül pirosra színezõdött. A halaknak aznap bõséges lakomájuk volt. A szikla olyan volt, mint egy várfal. 5-6 méter széles, a végei a messzeségbe nyúltak. A többiek lehangolva vették tudomásul, hogy a másik oldalt egy, ránézésre ugyan olyan dzsungel terül el.
- Hát ezért jöttünk ide? A másik oldalon is ugyan ez van!!! Ezért kellett annyiunknak meghalnia?  - hisztizett egy nõ. Útálom, ha valaki hisztizik. Két pofonnal gyorsan észhez térítettem. – Maga! – Nézett rám. – Az egész a maga hibája! Ha nem hallgatunk magára a férjem még most is élne!
A szikla túloldalán a változatosság kedvéért szintén egy folyó volt. Kíváncsi voltam mik élnek benne. Beledobtam a nõt, aki még mindig hisztizett. Nagy nehezen partra evickélt. Nem tapasztaltam mozgást sem a vízben, sem a parton. Ragadozóknak nyoma sincs. Egyelõre. Furcsa, de legalább fürödhetek végre egyet. A dzsungel forró levegõje teljesen leizzasztott, valósággal rám tapadt a ruhám. Ugrottam egy bombát és élveztem a folyó simogató lágyságát.

Megtisztogattam magam. Pihentem egy kicsit, élveztem a nyugalmat és a békét. Az erdõ errefelé határozottan békésebbnek tûnt. A szieszta után elindultam szétnézni, de nem jutottam sokáig. A pihenõ alatt elkalandozott figyelmem, így nem vettem észre azt sem, ahogy körbekerítettek minket. A változatosság kedvéért emberek voltak, illetve emberszerûek Nõk! Fiatal nõk cicafülekkel és cicafarokkal! Mindannyian! Valahogy nem tudtam örülni a találkozásnak. Baljós elõérzet fogott el. Egy ágyékkötõn és pár bõrdarabon kívül nem volt rajtuk semmi. Ha nem olyan harciasak és nincs náluk dárda, akkor talán egy Playboy partin érezhettem volna magam. Ellenálltam nekik, de amikor a dárdáik éles helye megcsiklandozta torkom, inkább beszüntettem a küzdelmet. Nem volt kedvem harcolni és figyelembe véve túlerejüket nem is lett volna túl sok értelme. Mindanyiunkat megkötöztek és a falujukba tereltek. Sem ott, sem útközben nem láttunk egy hímnemû egyedet sem, de ezt nem csak én vettem észre.
- Hûû, mennyi nõ – mondta kéjesen a mellettem lépdelõ alak – és egy kanyi kan sincs itt. Asszem jól fogunk szórakozni, nem igaz? – Nem látszott túlontúl intelligensnek.
- Egy darabig biztosan...
- Hö? Egy darabig?
- Ja! Hát nem furcsa? Nincs itt egyetlen hímnemû egyed sem, még egy gyerek se! – elgondolkodott. Szinte hallani lehetett a fogaskerekek csikorgását.
- Na és – vetette oda – az csak jó. A sok ruvnyának csak mi vagyunk. Édes kiscicák.
- Egy darabig.
- Ezen meg mit ért? – kíváncsisága kezdett felcsigázódni.
- Vajon hol lehetnek a férfiak? - kérdeztem
- Honnan tudjam? Lehet, elmentek vadászni.
- Nem hiszem... Nem hiszem, hogy itt egyáltalán élnek férfiak. Ezek inkább amazonnak tûnnek.
- Na és, az csak jó! – még mindig nem értette.
- Egy darabig mindenképpen, aztán vagy megölnek, vagy – intettem fejemmel a település közepén lévõ nagy üst felé – megesznek. – útitársam kezdte végre felfogni mirõl is van szó. Jól betojt. Nem baj, hamarosan, úgyis megy a levesbe.
A cicalányok kiválogatták az életerõs férfiakat és külön, kicsi, sziklába vájt, cellaszerû mélyedésekbe zártak bennünket, a selejtet a falu közepén lévõ faketrecbe zárták.
Sejtésemnek megfelelõen egy sudár, formás 20 év körüli lány lépett barlangomba sötétedés után. Hosszú szõkésbarna haja a háta közepéig ért. Csinos arca, cicafülei, cicás megjelenése, formás feneke és telt keblei kívánatossá tették. Ledobta falatnyi ruhácskáját, és rám vetette magát. Gyorsan le akarta zavarni a dolgot, és utána - gondolom - elvágni a torkom. Ironikus módon, pont az én késem volt nála. ,,Ha kell a fegyverem, kiveheted a hideg, halott ujjaim közül" Milyen igaz! Ez aztán a fekete humor. Nincs kétségem arról miféle bûnös, gonosz dolognak állíthatták be elõtte a szexet ,,jóakaratú" nõvérei. Gyorsan akart végezni velem, de nem igazán sikerült neki. Elég ügyetlenül fogott hozzá, látni lehetette nincs még tapasztalata e téren. Egy óvatlan pillanatában kicsavartam a kezébõl a késem és a földre tepertem, hogy ne tudjon elszökni, ráültem. Balommal a kezeit fogtam, jobbommal a késem markolatát. Jó érzés volt visszakapni. Az évek során sokszor megmentette már az életem. Szerettem nagyon. A késbõl soha nem fogy ki a lõszer.
A lány szeme csak úgy izzott a dühtõl, de nem kiáltott segítségért. Az, számára is megalázó lett volna. Dacosan várta a folytatást, túl akart már lenni az alantas rituálén, ami nõvé teszi, de bennem csalódni kellett. Nagy örömömre! Egész életemet végigkísérte az erõszak. Az egyik legrosszabb gyerek voltam az iskolában, sokszor megróttak a verekedések miatt, de még a hadsereg sem bírt megnevelni és aztán következett ama brutális gyilkosság, majd a légió. Erõszakos természetem végigkísérte az életem, egyedül a szex volt kivétel. Azt hiszem én vagyok az egyetlen légiós aki soha nem erõszakolt meg senkit, se egy nõt, se egy kislányt, se egy kisfiút. A szexhez számomra mindig is a gyöngédség kapcsolódott és a feleségem nagyon gyöngéd tudott lenni velem.
A ruháival összekötöztem a lány kezét. Csókot leheltem a nyakára. Próbált elhúzódni, láthatólag nem volt ínyére a dolog. Sebaj, csináljuk egy kicsit komolyabban. Bal tenyeremmel masszírozni kezdtem bal mellét, miközben a jobbot csókolgattam. Jobb kezem eközben lecsúszott lágyékához és ott kalandozott érzékeny pontjain. Tudata még ellenállt, de egyre keményedõ mellbimbójával és nedvesedõ ölével teste egyértelmûen kifejezte, mit szeretne. Ajkam csókjai lassan elérték combja belsejét és lába közét. Ez volt tudata számára a végsõ csapás, teljesen átadta magát nekem. Ahogy eljutott a csúcsra, asszonnyá tettem.

Hentai! Cenzored!!!

[katz]

Halkan pihegett mellkasomon. Kifárasztotta az este. Az elsõ és valószínûleg utolsó ilyen estéje. Mielõtt lehunyta szempilláit, tekintete melegséget sugárzott felém. Azért jött, hogy elveszítse a szüzességét, majd elvágja a torkom, e helyett elvesztette a szívét. Szegény. Kár itt hagyni, de ha túl akarom élni, el kell tûnnöm innen. Az indulással még vártam egy kicsit, nem akartam felébreszteni. Várakozás közben elszunyókáltam. Fájdalmas álmot láttam. A családomra emlékeztem, a kis Fannyra és az egyetlen asszonyra, aki valaha is megértett és elfogadott olyannak amilyen vagyok. Ahogy eszembe idéztem õt, üresség fogta el szívem. Maria! Hiányzol!
Mindig is erõszakos voltam, egész életemben. Csupán egyetlen kivétel akadt, otthon. Ma már szinte azt se tudom mit jelent ez a szó, csak egy fájdalmas csücsök szívemben. Otthon... Soha egyszer sem ütöttem meg az asszonyt. Tudta, mit nem tolerálok és a szerint viselkedett. Csodálatos éveket töltöttünk együtt. Már-már egészen megszelídített. Kemény munkával összeszedtem egy stabil élet alapjait. Hitelbõl vettünk egy családi házat és kislányunkkal vidékre költöztünk. Minden rendben is ment, egészen addig az éjszakáig. Aznap sokáig dolgoztam és csak késõ este értem haza. A ház elõtt egy idegen autó parkolt. Az ajtó tárva nyitva állt és bentrõl dulakodás zaja szûrõdött ki. A ház oldalához rohantam és kikaptam a tõkébõl a tegnapi hasogatáshoz használt baltát. Halkan beosontam a házba. A nappaliban voltak. A feleségem megkötözve, zúzódásokkal tarkítva hevert a szõnyegen, éppen a négy támadó egyike szórakozott vele, a késével. Alig 2 lépésnyire lehettek tõlem. Magasba lendítettem a baltát. A támadó felfigyelt ugyan a suhintásra, de akkor már késõ volt. Felém fordította az arcát, így a balta tompa fele, a fültövénél csapott le. Teljesen szétroncsolta a fejét. A másik három túlzottan belemerült egyetlen szeretett lányom megbecstelenítésébe. Oda léptem a mögé, aki éppen belehatolt és megismételtem az elõzõ mozdulatot. Ahogy élettelen teste összecsuklott, hagytam továbblendülni a fejszét, és ív mentén felhúztam a fejem fölé. A lendület megmaradt, de mielõtt lecsaptam volna vele a következõ célpontra, megfordítottam. A balta éle kettészelte a Fanny jobb oldalán térdelõ ember fejét. Miközben megpróbáltam kiráncigálni az áldozatom koponyájába szorult fejszém, az utolsó, felismerve helyzetét, elékapta kését. Rám támadt, de sikerült kicsavarnom kezébõl a kést és õellene fordítani. A lendülte elõre vitte, és ahogy teste rám zuhant, átdöftem szívét. Éreztem meleg vérét végigcsorogni kést markoló ujjaimon. Legurítottam magamról az élettelen testet és felálltam. Végignéztem Fannyin. Drága egyetlen lányom meggyalázva hevert elõttem. Ezt az éjszakát soha életében nem fogja elfelejteni. Nem akartam, hogy szeretett lányom élete hátralevõ részét idegroncsként tengesse. Azzal, hogy megöltem a betörõket, az én sorsom is megpecsételõdött. A börtönbõl nem tudtam volna többé mellette lenni, vigyázni rá, úgy szeretni, mint egy apa, egyetlen gyermekét. Kifeszítettem a baltát utolsó   elõtti áldozatom fejébõl. Szegény lány, alig múlt 11 éves. Nem akartam összeroncsolni szépséges arcát. Baltám élével a nyakára csaptam le. Azonnal meghalt. Többé nem kellett szenvednie. Maria megkínzottan ült a szõnyegen. Folyt a könnye. Utolsó pillanatig küzdött, de a túlerõ ellen nem volt esélye. Megkínozták és megbecstelenítették. A szeme láttára ,,játszadoztak el" egyszülött lányával. Félt. Látta mit tettem és tudta mit akarok most tenni. Elgyötörten lehajtotta fejét és pedig még egyszer, utoljára meglendítettem a baltát.

 Amikor lecsapott a szerszám, felriadtam. Kivert a veríték és egész testemben remegtem. Hányinger fogott el, de visszatartottam. A cicus megmozdult, de szerencsére nem riadt föl. Óvatosan kibújtam alóla és felcsatoltam a késem. Néhány férfi még élt a szomszédos cellákban. Felkeltettem és kiengedtem õket. A táborban lévõ ketrecet ketten õrizék. Hátulról leütöttük õket és kiengedtük a foglyokat. Az éj leple alatt összeszedtünk némi élelmet és vizet, majd kilopóztunk a faluból. A csillagok állása alapján úgy gondoltam a déli féltekén lehetünk, ezért dél felé folytattuk utunk. Úgy gondoltam erre lehet az egyetlen kiút a dzsungelbõl. Sejtésem beigazolódott. Hamarosan ritkulni kezdett az erdõ és hajnalra végre kiértünk belõle. Egyenesen egy sivatagba. Cseberbõl vederbe. Magam elé engedtem pár embert és folytattuk utunk. Nem szerettem a csapat élén haladni. Régi légiós reflex. A kiképzõm vicce jutott eszembe.
- Mi a teendõ, ha az ember aknára lép?
- ...
- 3 méterre felrepülni, 20 méteres körzetben szétszóródni.
A tûzõ napon menetelés eszembe jutatta légiós napjaim. Miután otthon végeztem, tudtam, csak két választási lehetõségem van. Számomra egyértelmû volt, melyiket választom. Csapoltam le benzint a bûnözõk kocsijából és lelocsoltam a testeket. Idõt akartam hagyni magamnak a menekülésre. Meggyújtottam a házat és kocsimmal elhajtottam. Nem akartam végignézni, ahogy a normális életem hamuvá porlad. Délelõtt értem a toborzóirodába. Ott hagytam elõtte a kocsim, benne minden értékemmel. Nem számít, úgyse kellenek ezek a légióban és emlékekre sem volt szükségem. Nem akartam emlékezni! Egy tolvajnak, ha felfedezi a nyitott kocsit, ez lesz a szerencsenapja. Mire eloltották a tüzet én már egy, a gyarmatokra tartó repülõgépen ültem. A legolcsóbb nyaralás, az állam ingyen repítet a zöld pokolba. Ingyen, ez azért túlzás, az életem adtam cserébe. Legalábbis a statisztikák szerint 30% esélyem van rá, hogy belehalok a kiképzésbe, legkésõbb az elsõ bevetésen. A légióban olyan dolgokat láttam, amibe mások beleõrültek volna, de én megúsztam. Talán. ,,Ami nem öl meg, az erõsebbé tesz." – tartja a mondás. Nekem rengeteg lehetõségem volt az erõsödésre. A kiképzés alatt a jelentkezõk közel negyede hagyta ott a fogát. Volt, akit kígyó mart halálra, volt, aki aknára lépett, és voltak olyanok, akik feladták. Az utóbbiakat a kiképzõk lõtték fõbe. Selejtre nincs szükség. Néhányan megpróbáltak megszökni, de kétlem, hogy túl messze jutottak volna. A legközelebbi lakott település 250 km-re volt a bázistól. A dzsungel elemésztette õket. Az elsõ bevetésemen egy drogbáróra vadásztunk. Tetû egy meló, mert a drogból rengeteg zsét lehet leakasztani, ezért az ellenfélnek idõnként jobb cuccai vannak, mint nekünk. Az egyetlen igazán hatékony fegyverünk a meglepetés. Rajtaütünk a szállítmányaikon, rakétákkal lelõjük a kisgépeiket aztán kifüstöljük õket az erõdjeikbõl.
Hamarosan átvezényeltek bennünket békefenntartani a fekete kontinensre. Szép hely. A szokásos dzsungel, a szokásos hõség, a szokásos utálkozó tekintetek. A reptérrõl elvezetõ utat mindkét oldalon, karóra tûzött emberi koponyák szegélyezték. Állítólag a reptér elõzõ tulajdonosai, a kormánycsapatok állították õket fel. Egy kettõ még nagyon is frissnek tûnt. Kedves, barátságos hely. A szembenálló feleket nem nagyon érdekelte, ki az ellenség. Lõttek mindenre, ami mozog, és ha valaki túl akarta élni – mint ahogy mi is – ajánlatos volt követnie ezt az eljárást. Szerintem csak kamuból háborúztak. Egymással a lehetõ legkevesebbszer csaptak össze. Többnyire falvakat fosztogattak, nõket, gyerekeket erõszakoltak. Viszonylag gyorsan, már a második bevetésen sikerült kerítenem tõlük egy használható fegyvert, amikor rajtuk ütöttünk. Páran megadták magukat, de a zsákmányolt csúzlival kinyírtam õket és az életben maradt falusiakat. Nincs szükség arra, hogy foglyokkal bajlódjunk, és tanukra sincs szükség. A többiek jól elszórakoztak a helyi, fekete lányokkal, de engem nem érdekeltek különösebben, legfõképpen azért, mert a nagyrészük alapból fertõzött. A csapat fele hamarosan beteg lett. Sokan meg is haltak, de azok sem jártak jobban, akik életben maradtak. Életük hátralevõ részében ülve fognak pisálni. Úgy kellett nekik. Valahogy túléltem azt az 5 évet. Szerencsém volt? Isten vigyázott rám? Vagy csak túl gonosz vagyok, ezért már a pokol sem akart befogadni? Nem különösebben érdekelt, mint ahogy semmi egyéb sem a civil életben? Aki egyszer megtapasztalja az ölés ízét, soha nem felejti. Kaptam egy új személyazonosságot, patyolat tiszta múlttal és egy hivatalnoki állással. Nyugis meló volt. Túl nyugis, egészen a tegnapi napig. Megpillantottam az egyik tudóst. Kicsit fura, hogy még életben volt. Azt hittem rég elpatkolt mind. Odaléptem a szakadozott ruhájú alakhoz, és beszédbe elegyedtem vele. Sok érdekes dolgot megtudtam. Úgy 2 hónapja, egy építkezés során találtak a földben egy kb 10 méter átmérõjû gyûrû formájú dolgot. Amikor az anyagelemzés megállapította, hogy ismeretlen eredetû a tárgy, egyértelmûvé vált a tudósok számára, hogy a szerkezetet nem emberek készítették. Gondolom mondanom sem kell, a titkosszolgálat rögtön lecsapott a felfedezésre. Az építkezést leállítatták és megkezdték a terület komolyabb feltárását. Bár a gyûrûn lévõ írást nem tudták dekódolni, a leletek alapján úgy gondolták, ez valamiféle tér-idõ kapu lehet. Egy csillagkapu, ami a féreglyukak elvét felhasználva röpít egyik dimenzióból a másikba, egyik világból a másikba. A fejesek úgy döntöttek beüzemelik a kaput ott helyben. Sajnos túl sok energiát adtak rá, így a nyílás kiszakadt és elnyelte a közelben tartózkodókat, így engem is.
- Ha igaz amit mond, akkor itt is kell lennie egy ugyan olyan kapunak – vetettem közbe – különben nem pont ide lyukadtunk volna ki és nem feltétlenül egy darabban, nem?
- I... igen, így vélekedem én is. Sejtésem szerint az itteni csillagkapu valahol az erdõ mélyén lehet, de ez rajtunk aligha segít. Figyelembe véve ennek a bolygónak a technológiai színvonalát egyhamar aligha kerülünk haza. – Én is osztottam a véleményét.
2 napnyi menetelés után egy magas, baljóslatúan fekete hegy képe tûnt fel a látóhatáron. Az emberek nagyon megörültek és azt hitték megmenekültek, de én tudtam az a hegy még ugyancsak messze van és lehet, közel sem olyan barátságosak a helyiek, mint a dzsungel lakói. Hamarosan egy település sejlett fel elõttünk. Elõször azt hittem délibáb, de tévedtem. Sajnos. Hogy ne legyen túl unalmas az életünk, az oázisból katonák jöttek elénk, legalábbis elég egyforma felszerelésük volt, de attól még azokat a szörnyeket/ orkokat egy kicsit túlzás katonáknak nevezni. Elfogtak bennünket, szekerekre pakoltak és elindultak velünk a hegy felé. Néhány nap múlva értük el a hegy gyomrában lévõ fõhadiszállásukat. Igazán impozáns volt. A bejárat messzirõl fehérlett a sok, lerágott emberi csonttól. Az út mentén mindenfelé kerékbe tört, felakasztott és karóba hózott emberek lógtak. A bunker mélyén személyesen a nagyfõnök fogadott minket. Ramiz, a fõdémon. Így szólt hozzánk:
- Ha valaki mutat nekem valami olyat, amit még nem láttam, teljesítem egy kívánságát. De ha nem nyeri el tetszésemet a mutatványa... jaj a lelkének!