Négyszögletes, vékony, fa eredetû lapokból készített dolgok sok fekete jellel

[noriko]

E. M. Forster: The Machine Stops (1909)
Egy remek sci-fi novella a múltszázad elejéről. Egy olyan jövőbeli Földön játszódik, ahol az emberek egymástól fizikailag elszigetelve élnek saját high-tech egyszemélyes föld alatti celláikban és csak virtuális a szociális életük. A celláikból nem kell kimozdulniuk, mivel minden szükségletüket ellátja a Gép, amit ők építettek, és ami idővel Istenükké vált. Mátrixos-hikikomoris csodálatosan aktuális. Olvassátok el (a cím egyben link)!

[Damnatus]

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Én vagy 15 éve olvastam, sci-fi alapmű. De a novellák valóban jobbak, érdemes rákeresni a Marsbéli krónikák és a Tetovált asszony novellagyűjteményekre. az Usher ház pusztulása című novella (Marsbéli krónikák) előtt pedig érdemes elolvasni Poe: Az Usher hát című novelláját.
A novellák közül A rakétát én is nagyon szeretem.

[frozenstein]

Murakami Haruki: A határtól délre, a naptól nyugatra
Megint semmi természetfeletti a Norvég erdő mintájára. Valahogy úgy érzem az ilyen regényei nem lesznek as kedvenceim. Ezt gyorsan lezavarta, 200 oldalban el telt 25 év, ráadásul eddig talán ebben maradt a legtöbb nyitott kérdés a végén (pl.: Shimamoto életéről szinte semmi nem derült ki).

[kikuchiyo]

James Smythe: The Explorer

Nem túl jó könyv, pedig a Geekz-en dícsérték.

Arról szól, hogy a főhős, egy újságíró, válogatott legénység tagjaként az űrbe indul, hogy messzebbre jussanak, mint ameddig ember valaha jutott. De a küldetés balul sül el, az emberek sorban meghalnak, végül hosszas agonizálás után a főhős is. Aztán felébred a küldetés elején, és (külső nézőpontból) újra átéli az egészet, és közben kénytelen újraértékelni az eseményeket és a saját szerepét is.

És ennyi. Ez önmagában egy egész jó ötlet, de hogy háromszáz-valahány oldalt ez tegyen ki - illetve nem ez teszi ki, hanem az amúgy passzív és ellenszenves főszereplő szenvedése. És mint minden ilyen könyvben vagy filmben, a történet csak egy alap, egy váz, amit a jól megírt szereplők tesznek élővé - tennék élővé, ha nem puszta lenyomatok, lábjegyzetek lennének a főhős állandó visszatekintésekkel terhelt vergődése mellett.

A bennem élő asztrofizikust (egy szűk, ablaktalan helységben senyved szegény mostanában az agyam hátsó részében, ritkán jut megfelelő táplálékhoz) mélységesen felháborította, hogy a szerzőnek láthatóan fogalma sincs nemhogy az űrhajózás, de az elemi newtoni fizika alapjairól sem. Egy-két pontatlanságot, következetlenséget el tudtam volna viselni, de itt szó szerint minden második oldalon az ment, hogy a főhős a nagy piros gombbal megállítja az amúgy állandóan járó hajtóműveket (itt szükség volt a retrorakétákra, mert különben nem tudnának űrsétálni, elfújná őket a menetszél vagy mittudomén), ettől megáll az űrhajó, majd egy másik gombbal bekapcsolja a gravitációt. Az is zavart, hogy a főhőst valahogy a legkevésbé sem zavarta a küldetés homályos célja ("messzebb jutni, mint ahol az ember valaha járt" - oké, de miért, mégis mi van ott?), annak ellenére, hogy elvileg az egész magánélete ráment - persze, plot point ez is, mert nyilván van odakint valami anomália, épp az okozza a főhős kálváriáját, de végül nem tisztázódik, hogy pontosan mi az, és ilyenformán bután van felvezetve az egész.

Kihagyható.

[Isley]

Robert A. Heinlein: Ajtó a nyárba

Robert A. Heinleint, úgy tűnik, érdemes olvasni. A Csillagközi invázió tavaly az egyik kedvenc regényemmé vált. Az 1957-ben írt, a Locus magazin olvasói szavazatai alapján háromszor is minden idők legjobb SF regényei közé rangsorolt, Ajtó a nyárba pedig egy izgalmas és gyors sodrású, hard sci-fi regény, melynek központi témái a hidegaltatás (hibernálás), valamint az időutazás és az azzal kapcsolatos paradoxon, továbbá egy elsőre furcsa, de szép romantikus szál is van benne. A történet egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, Heinlein többször is beszél egy múltbéli nukleáris konfliktusról. Ezzel kapcsolatos az is, hogy Denver vált a fővárosává az Államoknak.

Az Ajtó a nyárba előtt és után is írt Heinlein időutazással kapcsolatos történeteket, azonban ebben a regényben nem ez válik igazán fajsúlyossá. Sokkal inkább az, hogy Daniel Boone Davis, az öntörvényű, végletekig individualista mérnők hogyan talál fel igazán hasznos és jelentőségét tekintve meglehetősen fontos többfunkciós robotokat, hogy aztán barátnője és legjobb barátja kijátsszák és hidegaltatással megszabaduljanak tőle, haszonszerzés céljából. Danny azonban nem hagyja annyiban a dolgot. Mellesleg Daniel robotjainak névválasztása igen mulatságosra sikerült: Bérelt Berta, Ablak Anti, Rugalmas Rudi, Páratlan Péter és a többi.

Összességében nagyon élvezetes kis regény az Ajtó a Nyárba, szép befejezéssel. A vége külön nagyon jóra sikeredett. Az időutazás paradoxonjáról és a szerteágazó idővonalakról és többszörös világegyetemekről írtak is izgalmasak voltak.

4/5

[frozenstein]

Murakami Haruki: A kurblimadár krónikája
Eddig talán az tetszett a legjobban. A harmadik kötetben már nem csak a főszereplő szemszögéből, hanem egy csomó más szálon is futott a történet. Meg azt hiszem az eddigi legegyértelműbb befejezést kaptuk.

szerk:

Murakami Haruki: Szputnyik, szívecském!
Amíg a végén be nem jött a misztikus szál, addig elég unalmas volt. Utána meg szerintem túl hosszúra nyúlt az epilógus, és még a megszokottnál is kuszább befejezést kaptunk. Szerencsére a regény maga rövid.

[Próféta]

Yann Martel: Life of Pi (2001)

Főhősünk, a Pi Patel névre hallgató indiai férfi E/1 meséli el, milyen volt 16 évesen hajótörést szenvedni, és az óceán közepén fél évet hánykolódni Richard Parker nevű útitársával kettesben. Ha ez a sommás leírás így kicsit unalmasnak hangzik... akkor jól jellemzi a könyvet.   

Hosszúnak érződő, vontatott és maníros írás, de mégis tetszett. A szerző mániája volt, hogy (a történet szerves részét képező előszót nem számítván) a regény kereken 100 fejezet terjedelmű legyen (ebből gyanúsan a kilencvenkilencedik az, ami miatt az egész könyvet megírta), a szent cél érdekében pedig semmi fillert nem sajnált. Van ugyan egy-két egyoldalas fejezet, csak hogy kijöjjön a darabszám, de sajnos vannak egészen hosszú és egészen felesleges fejezetek is. Ha én lettem volna a szerkesztő, minden további nélkül kidobattam volna a fiatalkori történetek felét (szvsz minimális humorforráson kívül semmit nem hozzá a könyvhöz a kommunista tanár, a muszlim pék meg a katolikus pap) és a tengeri hánykolódás felét (kit érdekel, hányféle színű volt az égbolt?).

Szintén kellett a fenének - nem csak a bloat factor és a hozzáadott érték hiánya miatt, hanem mert durván elüt a regény maradékától - a sztori háromnegyede táján az a bizonyos "algás" epizód. Ebben a részben szerzőnek hirtelen eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen science fiction regényt akart írni, és igen erősen elrugaszkodik az addig nagyjából tiszteletben tartott realizmustól. Ez talán Vonnegut megsüvegelése akart lenni? Mindegy, szerencsére valamivel később minden visszatér a régi kerékvágásba, pont ott folytatva a hajótörött mesét, ahol megszakadt.

A fenti sirámok ellenére tulajdonképp tetszett a regény. Az ötös számú vágóhíd mellett ez a könyv is viszonylag érdekesen nyúl a PTSD témához - a túlélési tippeken kívül érzésem szerint ez áll a regény központjában.

Az író ezen kívül nagyon ügyesen vezetett fel három elég trükkös átverést / fordulatot. Az első sajnos automatikusan le volt spojlozva mindenkinek, aki a megfilmesítés plakátját vagy trailerét látta: Richard Parker, a mentőcsónak másik utasa valójában
[spoiler=úgyis mindenki tudja, hogy Luke Skywalker apja]nem ember, hanem egy felnőtt bengáli tigris.[/spoiler]
A másik suskus a szakácsos-anyukás-matrózos történet - realista és traumatikus. A harmadik csel, hogy az előszóban azt ígérik az írónak, hogy ettől a történettől az ember jól istenhívővé válik (ez persze ott részben humorforrásnak van elsütve); a naiv olvasó persze Pi elbeszélése során végig lesi, ahogy a szegény hánykolódó srác fohászkodik, de valójában nem erről van szó:
[spoiler]Visszaolvasva az előszót teljesen egyértelmű, hogy nem önmagában Pi beszámolója, hanem utána a japánok hangfelvétele hordozza a beígért payloadot, és az kétségkívül elég érdekes is. Ezen a felvételen ugye Pi bevallja a fent említett anyukás-szakácsos-kannibálos történetet. Az "állatos verzió" inkább a PTSD hallucinációkból táplálkozott; de ha egyszer mindenkinek mindegy, de az utóbbi változat kevésbé szörnyű, akkor inkább azt magyarázza be magának, arra akar emlékezni, mert könnyebb ezzel a konstruált tudattal elviselnie azt, hogy egyedüliként élte túl a tragédiát.

Ezek után Pi mintegy megjegyzésként - láthatóan felindulva, könnyek közt - hozzáteszi, hogy az istenhitével is éppen így van. Vagyis: magára aggatott három világvallást és mindegyiket buzgón követi, de így se biztos semmiben; viszont ha egyszer mindegy a dolog, akkor inkább hisz, mert úgy könnyebben viseli az életet. És ehhez kapcsolódik az is, hogy az ateistákkal soha semmi baja nem volt, csak az agnosztikusokkal, mert ha egyszer mindegy nekik, akkor miért nem hisznek inkább? Szóval a payload az agnosztikus olvasóknak volt szánva. Én maradok ateista, de örülök, hogy Pi nem emel kifogást [/spoiler]



Patrick Rothfuss: The Lightning Tree (2014)

Avagy egy átlagos nap Bast életéből. Sokra nem kell számítani, igazából nincs se eleje, se vége, se füle, se farka, csak úgy történnek a dolgok; mégis jó élmény régen látott fogadósinasunk szertelen mindennapjait olvasni. Egy picit mélyebben megismerhetjük a gondolkodásmódját, de sok újdonságra nem kell számítani, csak széles vigyorra

Jön még idén egy regény Aurival, de utána nagyon érik már az a Day 3...


Neil Gaiman: How The Marquis Got His Coat Back (2014)

What it says on the tin. A Neverwhere egy epizódjaként az egyik közönségkedvenc szereplőt egy újabb rövid kirándulásra kísérjük London Belowba, újabb vad helyiségneves ötletekkel.


A fenti két novella az első kettő, amit ebből az antológiából elolvastam. A többi folyamatban.

[kikuchiyo]

Life of Pi: én csak a filmet láttam, ami a leírásod alapján nem is rossz adaptáció.
Ami tetszett neked a könyvből (jól felvezetett csavarok, érdekesen nyúl a PTSD témához, a végén a "feloldás"), az megvolt a filmben is, ellenben a fillereket kihagyták.

Rogues: kösz az emlékeztetőt, ez lesz a következő.[spoiler]Az a Day 3 elég zöld még szerintem, lesz abból 2016 is, mire megérik...[/spoiler]

[Cloud]

Eric Nylund: Halo- Első csapás.

Halo videójáték világában játszódó könyv, időrendben a Halo 1 és Halo 2 játék között játszódik. Most tudtam végre ebook formájában beszerezni. MIvel rajongó vagyok tetszett.

[frozenstein]

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton újra
Másodjára is tetszett, így a többi után érdekes volt, hogy a főszereplő(k) kora nem a szokásos 30 körül van.

[frozenstein]

Murakami Haruki: 1Q84
Az eddigi legjobb Haruki regény. Sok hasonlósággal a korábbi regényekhez: karakterek, helyzetek, stílus. Most a befejezés is tetszett, bár itt is maradt nyitva pár kérdés. Még hátra van a Tazaki Cukuru, de nem hiszem hogy jobb lenne ennél.

[kikuchiyo]

Rogues: kösz az emlékeztetőt, ez lesz a következő.

Ez lett.

Eléggé vegyes felvágott, műfajilag (modern környezetben játszódó novellák keverednek varázslós-kardozósakkal) és színvonalban is (volt egy-kettő, amit még szívesen tovább olvastam volna, de volt olyan is, aminek már az első mondata is eséllyel indult volna a Bulwer-Lytton-versenyen és utána is azon gondolkodtam, hogy szándékosan próbál-e az író ilyen szar lenni).

A Patrick Rothfuss-novella, amire igazából kíváncsi voltam, tényleg nem volt nagy eresztés, leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy a szerző írt egy saját világában játszódó fan fictiont. Amin nagyot röhögtem:

Bast's smile faded a bit.

If the innkeeper noticed, he didn't comment on it. "I'll send a boy round to Martin's and ask him to come by with a couple bottles."

"Get five or six," Bast said. "It's getting cold at night. Winter's coming."

The innkeeper smiled. "I'm sure Martin will be flattered."

[frozenstein]

Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei
Szerintem már említettem, hogy a kevés természetfelettit tartalmazó művek nem a kedvenceim az írótól. Ebben azért érdekes volt a főszereplő nyomozása a múltja után, de a legérdekesebb kérdések megválaszolatlanul maradtak, és a vége is nyitott.

[kikuchiyo]

James S.A. Corey: Leviathan Wakes

Kellemes, egész jó sci-fi a közepesen távoli jövőben, amikor az emberiség már belakta a Naprendszer kisebb-nagyobb égitestjeit, sőt egyes kisbolygókat még fel is pörgettek a mesterséges nehézkedés érdekében (amire a bennem élő asztrofizikus felhúzta a szemöldökét). Eléggé szabványos űroperaként indul, egy jégszállító hajó lecsúszott alakokból álló legénységével, a ceresi gettókban nyomozgató alkoholista rendőrrel, meg a kitörni készülő bolygóközi háborúval, de aztán szerencsére mélyebb, érdekesebb sztori lesz belőle, amely még bizonyos morális kérdéseket (felelősségvállalás, az információhoz való jog) is fel tud vetni a végére.

Állítólag tévésorozat is lesz belőle.

[Cloud]

Nem csak állítólag, tényleg jön...

http://sg.hu/cikkek/104655/tevesorozat-lesz-a-leviatan-ebredese-cimu-scifi-regenybol

[Isley]

Arthur C. Clarke: 2001 – Űrodisszeia

Fantasztikus utazás téren és időn át, anyabolygónktól egészen a Naprendszer távolibb szegmenséig, majd még tovább. Tetszett a regény keretes szerkezete: izgalmas volt olvasni, ahogy Clarke összekötötte a több millió éve a majomemberek előtt megjelent kristályhasábot a Szaturnusz egy bizonyos holdjával, módfelett érdekes magyarázatot kínál arra, hogy az Iapetus miért olyan egyedi égitest, az egyik fele miért olyan vakítóan fényes, miközben a másik oldala szurokfekete. Valahogy minden illeszkedett magyarázatában egymáshoz. Még az ember ősének megjelenése is a Szaturnusz gyűrűjének életkorához. A vége, David Bowman utazásának fináléja, és egy új útjának kezdete, pedig választ ad arra a kérdésre, hogy miért érdemes sci-fit olvasni. A lezárás tényleg lélegzetelállító lett.

Arthur C. Clarke: 2010 – Második űrodisszeia

A Második ürodisszeia hasonlóképpen fordulatos és izgalmas regény mint a 2001, tele érdekes tudományos ötletekkel és Clarke jövőbelátó képességének újabb bizonyítékaival.

Az első regény elolvasása után az foglalkoztatott leginkább, hogy egyrészt az eltelt idő óta mi történt David Bowmannal. Másrészt pedig az őt megváltoztató lények és a nagy monolit vajon miféle meglepetéseket tartogathat még az emberiség számára. Ez a két dolog összefügg és elég fajsúlyossá is vált a 2010 történetében, így ennek örültem. A Jupiter sorsa és az ezt követő változások pedig alapvető hatást fognak gyakorolni az emberi faj jövőjére.

Clarke nagyon meggyőzően tálalta érdekfeszítő ötleteit, végig hihető tudott maradni, s ez áll a regény végén bekövetkező megdöbbentő csillagászati esemény kapcsán is. Várom a folytatást, érdekes lesz látni, hogyan folytatja az emberiség jövőjére ilyen nagy hatással lévő események sorát Clarke.

Philip K. Dick: A halál útvesztője

A halál útvesztője a hallucináció és az igazi valóság, az emberi észlelés és a valóság közötti különbségről és annak megéléséről szól. Továbbá, az ember halálának kérdéséről, valamint arról, hogy bizonyos helyzetekben egyes emberek miképp válnak képessé embertársaik meggyilkolására. Összességében, egyértelműen Dick sötétebb hangvételű regényei közé tartozik, egyben rendkívül fordulatos, és ez igaz a végére is, olyan mértékben, hogy szerintem az, ami Seth Morley-val történt a legvégén, kétségtelenül a kigondolható lezárások legbravúrosabbjainak egyike volt. A regény témáinak legtöbbje egyértelműen Dickre vall, azzal együtt, hogy például a mentális betegségekkel küzdő egyének bemutatása most lényegesen eltérőbb, kevésbé direktebb mint általában, alapvetően azért némi hasonlóság észlelhető, például Az Alfa hold klánjai és jelen regény között, azonban a fókuszpontjába lényegesen különböző motívum kerül. A regény színtere pedig egyebek között az Istenek inváziójában bemutatottra hasonlít.

Joe Haldeman: Örök háború

Spoileres

A regény az Örök Háború, a több mint egy évezredig tartó háború egyes eseményeit mutatja be William Mandella szempontjából. Rendkívül jól van megírva: a kiképzés, a hadsereg, az ellenség bemutatása, és Mandella közlegényből egészen őrnaggyá válásáig tartó bevetéseinek leírása kiválóra sikeredett. Jól szemléltette az író a regényben azt a lelkiállapotot, amibe minden bizonnyal minden katona kerülhet, ha hónapokig kell utaznia egy rövid kis harc érdekében egy stratégiailag fontos bolygóra, hogy aztán újra kezdje az egészet, tudván, hogy a háborúnak talán sohasem lesz vége. Érdekes módon, és a szubjektív és objektív idő közötti különbség miatt, legalább ennyire megdöbbentőek voltak azok a folyamatok, amelyek a Földön játszódtak le időközben. Ezek közül a születésszabályozás miatt az emberek homoszexuálissá válásának államilag támogatott projektje volt a legvisszataszítóbb, és ezt sajnos túlzásba is vitte a szerző érzésem szerint. Ahogy Mandella is megjegyezte, a népességszabályozásnak természetesen létezik másféle, és természetesebb módja is. Az sem elhanyagolható tényező, hogy az ember nem váltogatja csak úgy a szexuális preferenciáját. Ez tehát úgy ment végbe, hogy az embereket mesterségesen manipulálták, akaratukon kívül váltak azokká. Mégis, a regényben semmifajta negatív megjegyzés nem illeti a teljes projektet, ami – mivel nem az emberek szabad döntésén alapult – meglehetősen szokatlan. A regény sok tekintetben összevethető a Csillagközi invázióval, ez az egyik. A Csillagközi invázióban úgy gondolkodtak a vezetők, hogy az emberi fajnak el kell foglalnia minél több bolygót, a lehető leggyorsabban kell a lehető legnagyobb mértékben szaporodnia, hogy mindent elfoglaljon, hogy ezáltal a galaxis korlátlan urává váljon, ami a rendeltetése fajunknak. Az Örök háborúban pedig annyit tudunk, hogy az elfoglalt bolygók leginkább katonai támaszpontok, és keveset közöl a szerző arról, hogy polgári lakosság él-e ezeken a bolygókon. Ahol említi, ott is inkább csak úgy tűnik, a pihenő vagy valamilyen okból visszavonult katonák töltik ott idejüket. Egyszerűen elhibázottnak tűnik ez a megoldás nekem. A Föld koordinátáit természetesen titokban kell tartani az ellenség előtt, de a fajunk legjobb védelme az, ha több bolygón élünk, ezáltal semmiképp sem pusztítható például egy novabombával el az egész emberiség és így fajunk jövője. A Csillagközi invázió egyik legfontosabb tétele az, hogy amelyik faj a saját népességét visszafogja, csökkenti azt, azt egyszer egy idegen faj írmagostul kiirtja. Itt meg ráadásul ezt épp háborús időben teszik, amikor a legnagyobb szükség lenne az utánpótlásra. Értem én, hogy a gazdasági helyzettel magyarázzák ezt, de később arról is beszámoltak Mandellának, hogy azóta többször változott a helyzet a Földön, volt, hogy jól ment a gazdaság. A népességszabályozással összefüggő másik téma, a homoszexualitás elburjánzása, pedig szörnyen visszataszító volt. Ez akkor vált igazán kezelhetetlenné már, amikor Mandella elszakadt Marygay-től, élete szerelmétől. Nem elég, hogy elválasztották őket egymástól, még épp egy olyan csapathoz irányították át, ahol kizárólag homoszexuális férfiak és leszbikus nők vannak az általa irányított egységben. Mivel, hiába csak pár évig kellett ekkor már szolgálnia, az észlelt és az objektív idő közötti eltérés miatt, hiába is vészelte volna át szinte mesébe illően az összes csapást, visszatértekor Marygay jó eséllyel évszázadok óta halott lett volna. Azzal az átvezényléssel mindentől megfosztották Mandellát és éppen emiatt volt ez a regény egyik legmegrázóbb és legintenzívebb momentuma számomra. Ugyanis a regénynek ez a része volt az, ami a leginkább szemléltetni tudta a tragikusságát és a kegyetlenségét az elhagyatottságnak, a reménytelenségnek, a hiábavalóságnak és főleg és mindenek előtt a magánynak. Ennyire reménytelenül magányosnak még senkit sem sikerült leírnia senkinek azokban a könyvekben, amiket eddig olvastam. Ender magánya A holtak szószólójában talán hasonlítható ehhez, de ez durvább annál.
A végén pedig amikor Mandella őrnagy és emberei megérkeznek utolsóként a Csillagkapura és meg tudják, hogy már végett ért a háború, olyan magyarázatokat kapnak, ami később Orson Scott Card Végjáték című regényében is megjelenik. A háborút ravaszkodó és fondorlatos emberek indították, de a fő probléma az volt, hogy nem tudtak kommunikálni egymással az emberek és a tauriak, így ez vezetett a háborúhoz. Mint megtudtuk, a tauriak nem is akartak háborúzni, ők csak reagáltak. A probléma fő forrása, hogy ők kollektív tudattal rendelkeztek, az egyénekkel való társalgásra nem voltak képesek. Utóbbi ugyancsak megjelent a Végjátékban. Ez még inkább azt az írói szándékot erősítette fel, hogy a vietnámi háborúhoz hasonlóan ez a háború is értelmetlennek minősüljön. Bizonyos szempontból talán így sem nevezhető értelmetlennek ez a háború, hisz volt célja. Talán az emberek kezdték a háborút, de nem is tehettek mást, hiszen egyszerűen a két faj közötti kommunikáció abban az időben lehetetlen volt. Azután pedig már a faj és a bolygó védelme alátámasztotta és célt adott a harcnak.
Mindenesestre a befejezés, az epilógus ütött. Igazán szép volt, lélekemelő volt olvasni azt a részt.

Mint látható, néhány dologgal nem voltam kibékülve. A Csillagközi invázió filozófiája sokkal közelebb áll hozzám, de ez csak nagyon keveset vont le a regény értékéből. Haldeman leírásaiban olyan érdekessé és izgalmassá tette az egyes bolygókon a kunyhóépítést, az űrhajóval történő utazást, a Földön bekövetkező változásokat, hogy nagy élmény volt olvasni a regényt. Mandella szimpatikus főszereplő volt, annyi, hogy ha egy valamivel karizmatikusabb, nem ennyire toleráns személy lett volna a főszereplő, több lehetőség lett volna a vitára, és a regényben felvetett nézőpontok ütköztésére. Nagyon precíz és tudományos, sok esetben kreatív és megdöbbentő regény volt az Örök háború. Abszolút alapmű. Sci-fi olvasóknak pedig megkerülhetetlen.

[kikuchiyo]

Richard Condon: The Manchurian Candidate

Kellett valami olvasmány az útra, lehetőleg más műfajú, mint amit általában olvasok, ezt meg Próféta ajánlotta itt a fórumon, szóval gondoltam, nem lehet rossz.

Sajnos csalódtam: a legnagyobb baj vele a szerző szörnyű stílusa, a csapongó, túlbonyolított, oda nem illő jelzőkkel teli mondatok kifejezetten irritálóvá teszik a szöveget. Ha pedig megpróbáljuk lehántani róla a lila prózát, akkor azt találjuk, hogy az elejétől fogva implauzibilis hidegháborús kémtörténet (a szovjetek/kínaiak engedelmes, öntudatlan gyilkossá programozzák az amerikai szenátor fiát, a koreai háború hősét) a végére egyre valószínűtlenebbé válik, és egyre inkább egy nehézkes, erőltetett freudi tanmese lesz belőle. Azért végigolvastam, de nem tetszett.

[Isley]

Andy Weir: A marsi

Az utóbbi évek legnagyobb sci-fi szenzációjaként mutatták be itthon és egyáltalán nem is csalódtam benne. Egy nagyszerű alapötlete volt a regénynek. Robinson Crusoe a Marson, olvastam valahol ezt a tömör véleményt róla és ez keltette fel az érdeklődésemet, lévén, hogy azt a regényt nagyon szerettem. Nagyon erősen indít a regény, olyan sok érdekesség és találékonyság gazdagítja azokat az oldalakat, hogy az elejével így nagyon lassan is haladtam, hogy biztosan mindent megértsek és feldolgozzak. Lebilincselő volt. Később, miután Markon kívül a NASA, valamint az Ares 3 legénysége is egyre többet szerepelt Mark története kicsit veszített az érdekességéből, bár továbbra is nagyon élvezetes és többször – egyes nem várt események miatt – igen izgalmas tudott továbbra is maradni marsi élete. A regényben egy ponton mégis kezdett számomra sok lenni a nem egy esetben nem annyira fontos szerelések részletes leírása. Talán, ha a javítgatások leírását kordában tartotta volna az író, és kezdett volna valamit Mark Tourette-szindrómájával, akkor még jobban tetszett volna. A végén az MFE várva várt átalakítása és a finálé viszont újfent bravúrosra sikeredett, a zárás is nagyon szép volt.

[kikuchiyo]

Tsutsui Yasutaka: Toki wo kakeru shoujo (Az időugró lány, béna magyar fordításban)

Az "olvassunk japánul" mozgalom idei siralmas mérlegét javítandó elolvastam ezt az amúgy klasszikusnak számító kisregényt. Nagyon rövid, alig több 100 oldalnál, és nagyon egyszerű is, mind a nyelvezetét, mind a történetét tekintve. Ezek a tulajdonságai nyelvgyakorlásra ideálissá teszik.

Ezt leszámítva, mint könyvet nem találtam különösebben érdekesnek. Átlagos iskoláslány véletlenül szert tesz az időugrás képességére, ez úgy derül ki, hogy amikor reggel az iskolába rohanván elütné egy teherautó, akkor hirtelen az ágyában találja magát, pár órával korábban. Lassan megtanulja tudatosan előidézni a jelenséget, és visszaugrik az időben, hogy szembenézzen azzal, aki miatt egyáltalán képessé vált az időben utazni. Ennyi. Ezután jön még egy nem túlságosan meglepő és cserébe nem túl plauzibilis fordulat, amit némi nehézkes, sci-fi-be oltott társadalmi-filozófiai fejtegetés vág agyon, aztán vége is a könyvnek, ami azért nem túl szerencsés, mert mint kiderül, a főhősnőnek valójában végig  nem sok befolyása volt az eseményekre.

Időutazás-buziként érdekesnek találtam azt a variánst, amit a szerző kitalált, máshol ritkán fordul elő: itt az időutazás egyben teleportálással is együtt jár, azaz az utazó nem lehet jelen egyszerre két példányban: amikor a főhős időutazó példánya megérkezik és épp iskolaidő van, akkor az eredeti eltűnik az iskolából, nem kis riadalmat keltve. Ezzel tulajdonképpen a szokásos paradoxonok egész nagy részét ki lehet küszöbölni és több idővonal felvételére sincs szükség, kár, hogy a maga a szerző ássa alá aztán ennek a logikai konstrukciónak a tisztaságát.

Az azonos című anime valójában nem a könyvből készült, hanem igazából folytatás, más szereplőkkel, csak a témája okán kapcsolódik a könyvhöz.

[Próféta]

Neil Gaiman: Szerencsére a Tej (Fortunately the Milk, 2013)

Vigyorgós, aranyos gyerekmese, amelyben Apu csak lement a boltba, hogy egy üveg tejet vegyen a gyerekeinek. De visszafelé mindenféle kalandba keveredett: útját kalózok, űrlények, időutazók keresztezték. Szerencsére a tej végig épségben maradt

Nagyon rövid, de elolvasása és/vagy gyerekes apuka ismerősnek ajándékozása javallott.

Rogues: kösz az emlékeztetőt, ez lesz a következő.

Ez lett.

Eléggé vegyes felvágott,

Yup. Időközben sort kerítettem a maradékra, és valóban minden paraméterben erős a szórás.

A legjobban tetszettek: "What Do You Do?" by Gillian Flynn, ill. "Now Showing" by Connie Willis.
A többi történet nem volt igazán ügyes, legfeljebb hangulatos.

[kikuchiyo]

Emlékeztető:

The Slow Regard of Silent Things (Forthcoming, October 2014)

Nekem meg kéne már írnom a Greg Egan-könyvekről, amiket az utolsó ismertető óta olvastam...

[Isley]

Arthur C. Clarke: 2061 – Harmadik űrodisszeia

A regény elején azt gondoltam, hogy ez nem lesz olyan érdekes történet mint a 2001 vagy a 2010. Talán azért, mert a regény első részében kissé homályos, hogy voltaképp miről is fog szólni az egész, valamint látszólag rendszertelenül mutatott be Clarke új és új szereplőket, akik szerepéről akkor még csekély fogalmunk lehetett csak.

Azonban miután Heywood Floyd-dal a fedélzetén a Universe űrhajó a Halley-üstökös után ment, a Galaxy űrhajó pedig az Európa körül repesztett, a történet egyre inkább kezdett összeállni, és hamarosan az is kiderült, hogy a kettőt miképp kívánta Clarke összekapcsolni.
Az egészből pedig egy nagyon élvezetes és izgalmas űropera sült ki. Fordulatos, minthogy a Universe űrhajó útja és odaérésének módja nagyon tetszetős ötleten alapult. A Galaxy utasai pedig váratlan módon felfedezhették a tiltott égitestet. Ebben a regényben Heywood Floyd visszatér mint főszereplő, és fontos szerephez jut többek között unokája, Chris is, aki a Galaxy űrhajón vállalt fontos szerepet az időközben óriási fejleményeket hozó küldetésben.
Tetszett, hogy Clarke ebben a regényében is, múltbéli eseményeket tett meg szép analógiái alapjául. Ilyen volt például most a Beatles egy dala, a ,,Lucy az égben, gyémántokkal" és a Zeusz-hegy összekapcsolása, vagy a Titanic és a Universe űrhajó esete, az időpont és a két hajó kapitányának neve alapján. De megkapó volt az is, ahogy régi expedíciókkal vetette össze a regénybeli történéseket: Ernest Shackleton brit Antarktisz-kutató és a Galaxy űrhajó megpróbáltatásainak összehasonlítása nagyon jól helyezett volt, bár az általam nemrég olvasott Andy Weir: A marsi c. regény kapcsán (Shackleton és Mark Watney) talán még egyértelműbb. Egyébként is több esetben jutott eszembe a Harmadik űrodisszeia olvasása közben Weir regénye: nemcsak az idegen égitesten végzett EVA-k miatt, hanem mert itt is ember(ek) kerülnek szorult helyzetbe egy élhetetlen bolygón/holdon, és a létfenntartó rendszerek ideiglenes biztonsága után már csak egy megmentésükre indult űrhajó segítségében bízhatnak ők is. Egyébként még Shackleton-hoz egy gondolatra visszatérve: a felfedező 27 évesen indult első expedíciójára, amely a Discovery nevet kapta, hasonlóképp mint a 2001 legendás űrhajója.
A történet nem volt rendkívüli fordulatokkal teli, de annyi volt benne, hogy élvezetes olvasmány legyen. Az Európa élővilágának és a Jupiter öt évtizeddel korábbi csillaggá válása hatásainak részletes leírása kimerítő és izgalmas volt. A Heywood Floyd-dal a regény végén történt esemény pedig ugyancsak nem várt volt, de örültem neki, mert ezzel együtt a 2061 legalább két dologban is előmozdította a 2001 és 2010 fő történetszálát.

Arthur C. Clarke: 3001 – Végső űrodisszeia

Nem mondanám semmiképpen sem gyenge vagy a kreativitást nélkülöző műnek, mert a regény után következő források gyűjteményéből jól látható, hogy Clarke milyen, akkor teljesen újnak számító elméleteket és ötleteket használt fel regényéhez. A regény nem volt nagyon izgalmas, de voltak benne szép számmal jóra sikeredett részek, gondolok itt például az Égvárosra. Azonban jócskán kijutott a lehangoló részekből is. Nemcsak arra gondolok itt, hogy semmi új információt nem kaptunk a monolitról és a mögötte álló csaknem isteni létrehozókról, a Csillagemberekről, hanem arra is, hogy miképp változtatta meg Dave Bowmant Clarke ebben a regényben. Dave már nem Csillagember, csak a TMA-2 memóriájában lévő személyiségmásolat. Hol van már itt Dave Bowman szinte isteni valója? Az sem tetszett, hogy csaknem fél évezred alatt jutnak el az információk Dave-hez a létrehozóktól, mert korábban az elsőszülöttekkel valós idejű kommunikációt folytatott. Plusz hová tűnt Heywood Floyd? Ő teljesen kimaradt,pedig a 2061 vége nagyon ígéretesen zárult Floyd szempontjából. Valamint az elsőszülöttek ,,legyőzésének" terve két szempontból is zavaró volt: (1) Mégis hogy lehetne legyőzni egy ilyen nyilvánvalóan felsőbbrendű fajt? További magyarázat itt szükségtelen. (2) A terv a legyőzésükre bár ötletesnek számíthatna mondjuk a huszadik század vége felé, de hogy 3001-ben az emberiség ott járjon, hogy több mint ezeréves módszerekhez nyúljon isteni lények ellen, egyszerűen kiábrándító.

Nem volt rossz olvasmány, bár kétségtelenül elmaradt az első három darabtól, s volt benne nem kevés zavaró tényező is, ezzel együtt sem bántam meg, hogy elolvastam, ugyanis ez is tartalmazott ötletes részeket.

Isaac Asimov: Az űr áramlatai

Asimov Galaktikus Birodalom-trilógiájának második darabja Az űr áramlatai, amit egyébként a legkésőbb írt. A történet a Galaktikus Birodalom előtt 200-ban játszódik, ezer évvel A csillagok, akár a por után, és több mint ezer évvel a Kavics az égben előtt, részben ezért is megállja helyét önálló olvasmányként is.
Egy olyan világban játszódik a regény, amelyben az emberi faj hozzávetőleg egymillió csillagrendszert belakott már és egy birodalom, a Trantor felemelkedésének lehetünk a szemtanúi, amely már valódi galaktikus nagyhatalom, s közel áll ahhoz, hogy a galaxisban létező összes embere lakta csillagrendszert egyesítse.
A történet azonban nem a Trantor birodalomban játszódik. A regény helyszíne a Sark és a Florina bolygó. A sarkitok a rendkívül értékes kyrt miatt szolgaságban tartják a florinaiakat, akik kitermelik számukra a gazdagságukat biztosító anyagot. A hűbéri rendszer évszázadok óta tart, a sarkitok propagandagépezete csaknem tökéletes, az egyszerű florinai a sarki lovagokra mint jótevőkre néz, fel sem fogja uraik csalárdságát.
A történet azzal kezdődik, hogy egy térelemző, aki egy másik bolygóról jött beszámol a Sark bolygón egy titokzatos személynek arról, hogy az űr áramlatai alapján arra a következtetésre jutott kutatásai során, hogy a fizikai megsemmisülés fenyegeti a Florinát. Ezután a rejtélyes személy elmeszondát alkalmaz rajta, a térelemző elveszíti az emlékezetét, a Florinára kerül. Bolond Riknek hívják és malomgyári munkát kell végezni, és képtelen visszaemlékezni múltjára.
Ez az alaphelyzet. A regényben pedig a szereplők igyekeznek kideríteni, hogy ki használt elmeszondát Riken; milyen célból; pontosan milyen természetű veszély fenyegeti a Florinát.
A regény hamarabb íródott mint a robotregények, de egyértelműen azokhoz hasonlítható. SF-regény, elejétől a végéig roppant izgalmas űropera, de itt is van nyomozás, bűntény és még ott vannak az űr áramlatai, a nagy veszély.
A regényt kézenfekvő hasonlítani tehát az Elijah Baley-trilógiához. Azonban itt nincs egy detektív, aki eldöntené, hogy ki volt a tettes. Erre nincs is tulajdonképpen szükség, az egymással versengő hatalmasságok eljátsszák a nyomozó szerepét maguk is, valamint azért is van ez így, mert a regény lényege nem a tettes személyének kiderítése.
A regénynek nincs egyetlen főszereplője. Riken kívül van egy sor egyéb karakter, akik főszereplőnek tekinthetők. Nagyon fordulatos, sokszereplős, több helyszínen játszódó és extremitásokba menően csavaros történettel bíró regény Az űr áramlatai. A politikai utalások könnyen észrevehetőek benne, egyébként is átszövi nem meglepő módon a politika az egész regényt. Maga a sarki társadalom is felvázolásra kerül, a viszonyuk a florinai néphez. Nem túl hosszasan, de elég kidolgozott ez a rész is. Vetekszik a robotregényekkel, egy hajszállal elmarad mégis. Talán azért, mert nincs egy olyan karizmatikus főhőse mint azoknak volt.

Frank Herbert: A Dűne messiása

A helyszín és az írói stílus ugyanaz, azonban a történet nagyban eltér attól, amit A Dűnében olvashattunk. Az első regény Paul Atreidesről szólt, aki bosszút akart állni azokon, akik elárulták családját és jogosan birtokolt földjüket akarták elvenni az Atreidesektől. A Dűne Messiása tizenkét évvel az első regény után játszódik, ahol is már Paul Atreides a világmindenség elképzelhetetlen hatalommal bíró, isteni lényként tisztelt uralkodójává vált, akinek szent háborúja, a kozmikus méretekben tomboló Dzsihád már számtalan világot ismertetett meg igazságával. A múlt hatalmai, a császár és művének ellenségei, egy komplex összeesküvés-elméletet tervelnek ki Paul ellen. Elejétől kezdve nyilvánvaló, hogy szervezkedésük és motivációjuk alapvetően eltér attól, ahogy az öreg Harkonnen báró szőtte a szálakat korábban. Az összeesküvők nem tűnnek gonosznak, nagyon is árnyaltak jellemükben és céljuk természetében is. Ahogy felveszik a harcot Paullal, az pedig már csak azért is nagyon izgalmas, mert elvileg minimális esélyük van a legcsekélyebb eredményre is, hiszen Paul hatalma csaknem korlátlan. Mozdulataik így kellőképp átgondoltak és végig a legteljesebb koncentráció jellemzi őket.
A párbeszédek zseniálisak voltak. A Dűne Messiása a gondolatok mélységét tekintve semmivel nem marad el A Dűnétől, észrevehetően a dialógusok jelentik a a regény egyik fő erősségét. Ez természetes, hiszen A Dűne egyébiránt igazán intelligens főszereplői itt már idősebbek, érettebbek, sokkal tapasztaltabbak a fremen vallás tételeit, a politikai manőverezést, valamint a hatalom gyakorlását illetően is.
A regény számomra leginkább arról szólt, hogy milyen mértékben lehet az ember ura a saját akaratának, valamint, miképp hat még egy mostohasorsa miatt végtelenül kemény és igénytelen népre is a kísértően nagy hatalom és a korábban nem birtokolt nagyságú erőforrások megszerzése. Ez utóbbi azért is fontos, mert Paul Atreides A Dűnében mondta, hogy minden olyan környezet, amely nagy kényelmet és bőséget biztosít számunkra, megfoszt minket erőnktől. Gyengévé és elpuhulttá tesz. A fremenek pedig Paul császárrá válása után határtalan, korábban sohasem látott csábításnak lesznek kitéve. Végül és mindenek felett: Van-e esélye a szabadságra annak a személynek, aki az egész világmindenségnek parancsol? Vagy – ironikus módon, azonban éppen ezért elkerülhetetlenül –, ő az egyetlen igazi szolga, az, aki sohasem lehet szabad egy pillanatra sem, sorsának rabjaként kell élnie? Ez minden bizonnyal a regény egyik központi kérdése, s erre ad egyértelmű választ az utolsó fejezet.
A regényciklust továbbra is jellemzi a precizitás és a részletesség, azonban itt már sokkal inkább a gondolatokon, mint a tetteken van a hangsúly. Ezt szemlélteti a tény, hogy Herbert itt témájául nem a minden bizonnyal regényének töménytelen akciójelenetet és elképesztő ütemet biztosító Dzsihádot tette meg, nem Paul már-már isteni mivoltát mutatta be nekünk, hanem egy sokkal inkább filozofikusabb, ontológiai kérdéseket taglaló történetet írt, amelyben az ember Muad-dibot láthatjuk, aki metafizikai, az emberi értelmet bőven meghaladó dolgokat tanulmányoz és küzd meg velük. Ismeri sorsát és tettei következményeivel is tisztában van, és talán megvan a hatalma arra is, hogy ezeket megváltoztassa. Gondolatai a regényben pedig megmutatják nekünk választása mozgatórugóit.

Egy kérdésem maradt: Hová tűnt Gurney Halleck? A Dűne gyermekeiben remélem, erre is választ kapunk.

Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája

Naprendszerünkbe bejutott egy magasabb rendű létforma, s három stigmáján keresztül megmutatja az abszolút valóságot. Vagy az egész csak hallucináció? Félelem, kétségbeesés, rettegés, vágyódás. Dick ebben a regényében még magához képest is extrém mód szedi szét a valóságot, s az egyes darabkák, a valóság és a hallucináció, a tényleges és a ,,nemlevő" olyan mértékben keveredik össze, hogy bármennyire is gondosan, odafigyelve olvassuk, a dolgok kibogozása, még visszafejtve is, nehéz feladat.

Ez a tizenharmadik regény, amit Dicktől olvastam, s valószínűleg ez volt a legjobb. Bár több regénye (egyebek között Az Alfa hold klánjai, az Egy megcsúszott lélek vallomásai, Az utolsó szimulákrum) esetében is hasonlóan vélekedtem. Mégis, nehéz lenne épp ezt ajánlani valakinek első regénynek Dicktől, mert a maga módján hasonlóképp nehéz olvasmány mint az Istenek inváziója, s egyik első olvasmányként tőle, az nekem is sok(k) volt. Annyi biztos, hogy mindenkinek ajánlom, hogy élete egy adott pontján olvassa el ezt a regényt, mert bár igen összetett, nagyon kell figyelni, kérdés sem lehet, hogy az író regényei közül ez szól az egyik legjobban, s elolvasása után nem kevés dolgon merenghetünk.

Bár a regény mondanivalója ennél kétségkívül mélyebb és több, nálam az egyik erőssége az, ahogy egy nem földi életformát leír. A drogok hatása az emberre külön is kiemelhető, de szerintem érdemes összekötni ezt a toposzt is a Palmer Eldritch-nek nevezett jelenséggel, s azzal, amit ez a lény képvisel. Sokféleképpen el tudjuk képzelni, hogy miféle kihívást jelentene egy idegen létforma fajtánk számára, amit itt Dick vázolt az egy a lehetséges verziók közül, s az is biztos, hogy a legfélelmetesebbek között van a helye. Persze, félelmetes lehet az is, ha az idegenek technológiailag fejlettebbek nálunk, vagy ha idegenszerűségük olyan mértékű és természetű, hogy nem tudunk velük kommunikálni és nem érthetjük céljukat, de amit itt Eldritch személyében kaptunk, az legalább ennyire meggyőző.

Szóval, aki tudja, olvassa el Barney Mayerson kálváriáját, vagy ha úgy tetszik: Leo Bulero hősi eposzát, és találkozzon Eldritch-csel, nem fogja megbánni.

[Cloud]

Hm, az utolsó most felvillanyozott kicsit,asszem beszerzem.

[Isley]

Hm, az utolsó most felvillanyozott kicsit,asszem beszerzem.

Jó döntés. Csak ajánlani tudom.

[kikuchiyo]

Andy Weir: A marsi

Robinson Crusoe a Marson

Ez nagyon jó volt, jobban tetszett, mint vártam. A fenti tagline elég pontosan összefoglalja a koncepciót, ennek megfelelően szépirodalmat vagy éppen Greg Egan-féle ötletparádét nem érdemes várni, a zsáner lehetőségeit viszont hibátlanul, hiánytalanul kihasználja. A közvetlen, káromkodós, ritkán még mémeket is bedobó stílus engem nem zavart, könnyen olvashatóvá tette az amúgy technikai leírásokkal teli szöveget.

Ami a bennem élő fizikanácit különösen boldoggá tette, az az volt, hogy gyakorlatilag nem volt implauzibilis elem a történetben, annak ellenére, hogy az űrhajótörés, Mars-odüsszeia és végül csodás megmenekülés összességében eléggé valószínűtlen. De minden részlet a helyén volt, átgondolva, (általában) helyesen kiszámolva.

[spoiler]Az egyedüli nehezen hihető, de nyilván a dramaturgia miatt szükséges elem az, hogy a főhős működő kommunikáció nélkül maradt - az később elő is kerül a történetben, hogy a Mars körül több aktív műhold is kering, márpedig ezeket már ma is reléállomásként használják a felszíni szondák vagy roverek adatainak hazaküldésekor. Egy kommunikációs modul, ami ezekkel a holdakkal beszélni tud, nem lényegesebben bonyolult, mint egy mobiltelefon, tehát logikus lenne, ha minden felszíni egység plusz minden űrhajós rendelkezne ilyennel.

Itt-ott néhány szám, pl. amikor a víz szintéziséhez szükséges gázok mennyiségét számolgatta, hibás (bár ez már nem befolyásolja a történetet).

Ja, és

centripetal force

Grrr. Olyan nincs. Centrifugális erő van.[/spoiler]

[Kvikveg]

Andy Weir: A marsi

Robinson Crusoe a Marson

...
[spoiler]...
Ja, és

centripetal force

Grrr. Olyan nincs. Centrifugális erő van.[/spoiler]

[spoiler]http://en.wikipedia.org/wiki/Centripetal_force[/spoiler]

[kikuchiyo]

Andy Weir: A marsi

Robinson Crusoe a Marson

...
[spoiler]...
Ja, és

centripetal force

Grrr. Olyan nincs. Centrifugális erő van.[/spoiler]

[spoiler]http://en.wikipedia.org/wiki/Centripetal_force[/spoiler]

[spoiler]must... resist...
[spoiler]
*sigh*
[spoiler]
Ez úgy van, hogy forgó mozgást alapvetően kétféle vonatkoztatási rendszerből érdemes leírni: inerciarendszerből (kívülről nézed a körhintát), ahol érvényes Newton 2. törvénye, azaz az erők összege meghatározza a test gyorsulását, és a forgást/keringést végző test gyorsulása nem nulla (ez a centripetális gyorsulás), mert valamilyen valódi erő körpályára kényszeríti; és forgó rendszerből, ahol a test nyugalomban van (felülsz a körhintára), nincs gyorsulása, ellenben Newton 2. törvénye nem igaz módosítás nélkül, mert be kell vezetni bizonyos ún. fiktív erőket, ezek egyike a centrifugális erő.

Az első esetben ugyan el lehet nevezni a körmozgást kiváltó erőt centripetálisnak, csak éppen nincs értelme, mert ez pont elfedi, hogy ez egy fizikai, valamilyen másik testtel való kölcsönhatás miatt fellépő erő (pl. bolygómozgásnál a gravitációs erő, zsinegen megpörgetett kulcsnál a kötélerő). A második esetben viszont indokolt centrifugális erőről beszélni, mert a forgó rendszerben ülő megfigyelő semmilyen méréssel nem tudja megkülönböztetni ezt az erőt bármilyen más, "igazi" erőtől, de ugyanakkor ez egy külön, speciális valami, ami csak azért lép fel, mert a vonatkoztatási rendszer forog.[/spoiler][/spoiler][/spoiler]

[Próféta]

Kurt Vonnegut, Jr.: Éj anyánk (Mother Night, 1961)

Amikor a könyv derekánál tartottam, egyik kollégám meglátta a kezemben, és ezt kérdezte:

- Ez az a Vonnegut, amelyik Adolf Eichmannról szól?
- Nem, egy amerikai kémről szól, aki beépült a nácik propagandagépezetébe. Eichmann amúgy érintőlegesen szerepel is benne.
- Jó, de igazából Eichmannról szól.
- Miért, Eichmann is amerikai kém volt? 
- Jaj, nem úgy, hanem képletesen.

Most, hogy kiolvastam, továbbra is fenntartom a véleményemet: nem Adolf Eichmannról szól. Inkább szól arról, amit a mi generációnk "successful troll is successful" néven ismer: hogy provokatív megfogalmazással könnyű másokban harsány indulatokat kelteni pro és kontra, attól függetlenül, hogy az említett megfogalmazás közel áll-e hozzánk. Meg szól arról is, hogy kik vagyunk, mi a célunk az életben, miért érdemes élnünk - és ezen kérdésekre milyen hamis választ adunk magunknak ill. másoknak. Nekem nem mondott a könyv semmit - áttételesen se - Adolf Eichmannról, csak a kognitív disszonanciáról. Jó könyv, de olvastam emlékezetesebbet Vonneguttól.

Apropos emlékezetes Vonnegut: tegnap volt szerencsém megtekinteni a Disney stúdió egyik friss meséjét, a Frozent. Csak nekem jutott eszembe közben sűrűn az Ice-nine?

Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája
(...)
Ez a tizenharmadik regény, amit Dicktől olvastam

Nekem talán ez volt az első a Dick-regények közül. Elég erős kezdés volt, mindjárt meg is szerettette velem az írót Régen volt, lassan újra kéne olvasni.

Ubik és Valis ugye nem maradt ki?

spoiler mastaba

Obligatory http://xkcd.com/123/

[Kvikveg]

...

spoiler mastaba

Obligatory http://xkcd.com/123/

[Isley]

Andy Weir: A marsi

Robinson Crusoe a Marson

Ez nagyon jó volt, jobban tetszett, mint vártam. A fenti tagline elég pontosan összefoglalja a koncepciót, ennek megfelelően szépirodalmat vagy éppen Greg Egan-féle ötletparádét nem érdemes várni, a zsáner lehetőségeit viszont hibátlanul, hiánytalanul kihasználja. A közvetlen, káromkodós, ritkán még mémeket is bedobó stílus engem nem zavart, könnyen olvashatóvá tette az amúgy technikai leírásokkal teli szöveget.

Örülök, hogy neked is tetszett.

Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája
(...)
Ez a tizenharmadik regény, amit Dicktől olvastam

Nekem talán ez volt az első a Dick-regények közül. Elég erős kezdés volt, mindjárt meg is szerettette velem az írót Régen volt, lassan újra kéne olvasni.

Ubik és Valis ugye nem maradt ki?

Még nem olvastam ezeket. Az életmű egyfajta dupla koronájaként tekintek erre a két regényre, így a vége felé akarom ezeket elolvasni. Egyébként nagyrészt időrendi sorrendben haladok. Egy nagy kivétel, az Istenek inváziója volt anno, lestem is, hogy mi ez. : D

Más.

Ide eredetileg csak sci-fi értékeléseket szándékoztam berakni, de most kivételt teszek, mert megéri. Pár napja végeztem a Széthullott Birodalom (2011-2013) sorozattal, és elég jó kortárs, dark fantasy trilógiának bizonyult. Hátha meghozza valakinek a kedvet hozzá. Tökéletesnek semmiképp sem mondanám, de mindenképp érdemes darab.

Mark Lawrence: Tövisek Hercege

Igazi dark fantasy egy könyörtelenül céltudatos és ambiciózus főszereplővel. A regény egy hajdanvolt hatalmas birodalom száz királyságának egyikében játszódik, ahol egy olyan herceg él, akit a bosszú fűt és nagy célokat tűzött ki maga elé. Bosszút állni édesanyja és öccse gyilkosán, aki a szomszédos királyság ura, valamint egyesíteni a mára széthullott birodalmat. Jorg herceget ezen célok vezérlik. Kalandjának első része, útja a dicsőségig pedig rengeteg halállal van kikövezve.
A regény nagyon tetszett. Megdöbbentően brutális volt, elég sok szereplő is meghalt, de csak egy olyan szereplő volt, akinek a halálán meglepődtem. Ez érthető is, hiszen Jorg herceg egyértelműen az egyetlen főszereplő, néhány karakter még fontos, de senki sem tűnik pótolhatatlannak. Bár egy-két karakter így is egész érdekes lett, de tényleg nem a másodlagos karakterek kidolgozottsága a regény erőssége. Jorg herceg jellemének kifundálásán egészen biztosan módfelett sokat gondolkozhatott a szerző. Érezhető, hogy valami nagyon egyedit akart vele alkotni. Több, általam korábban már máshonnan megismert karakter egyes jellemvonásainak egybegyúrásának tűnik mindenesetre. Könyörtelensége azonban elég karakteressé teszi. Az, hogy a háborút sakkjátszmaként fogja fel, nem túl egyedi, de ahogy a gyakorlatban megvalósítja azt, ahogy a döntéseit meghozza, na az különlegessé teszi. Az egyetlen dolog, ami nem annyira tetszett a regényben az az volt, ahogy Gelleth ostroma végett ért. Nem volt rossz, s az egész hadjárat remek volt, csak kicsit elsiettetnek éreztem a befejezést.
Remek történet, kíváncsian várom Jorg herceg történetének következő epizódját.

Mark Lawrence: Tövisek Királya

A Tövisek Királya egy olyan regény, ami számomra sok szempontból is két részre osztható, s valahogy épp úgy alakult, hogy hajszálpontosan a regény feléig tart az első rész. Ez a felosztás semmiképp sem valami tartalmi szempont által indukált szétválasztás, sokkal inkább a regény minősége tér el nagyban a 250. oldal után. A regény cselekménye Jorg Ancrath király útját követi, felváltva jönnek a négy évvel ezelőtti és a napjainkban zajló történéseket bemutató fejezetek. Tehát a regény első felében is ugyanolyan lehetőségei voltak Lawrence-nek, de valamit nagyon elrontott itt. Méghozzá két dolgot is. Egyrészt, baromi unalmas és vontatott volt, még az akció is. Ahol nem, ott meg gagyi. A Ferrakinddel való harc számomra egyszerre volt nevetséges, és kiábrándító. Másrészt, a regény első felében érezhetően több párbeszéd volt, ami jellemzően Jorg öntömjénezésére, és indokolatlan gőgösségének szemléltetésére volt csak jó szinte. Hogy minek tűnt Jorg ezekben a részekben? Egy megvetésre méltó, felszínes kölyöknek, ami sok jóval nem kecsegtetett. Azonban, ami a ,,második egységben" következett, az meglehetősen váratlanul ért, több szempontból is. Egyrészt, nagyon izgalmas, több helyütt a dark fantasy és a horror határmezsgyéjén egyensúlyozó, néha pedig egyenesen hátborzongató horrorba beillő történeteket kaptunk. Ezekben a részekben olyan jóra sikeredett a hangulatkeltés, hogy először a regény olvasása során, nehéznek éreztem letenni a könyvet, s nem egyszer még továbbolvastam egy-két fejezet erejéig a tervezettnél. Egy példa spoiler nélkül: Jorg találkozása a furcsa családdal a mocsárban. Másrészt, Jorg dialógusaival kapcsolatban is változás állt be: egyes részekben észrevehetően kevesebb volt a párbeszéd, valamint ezek is kielégítőbbek voltak már. Morrow várában Jorg régen látott rokonaival nagyon tartalmasan el tudott beszélgetni, s többször olyan értékekről tett már tanúbizonyságot, amelyekkel jócskán meghaladta korábbi énje értékvilágát. Itt mondjuk zavaró dolgok is voltak, például az, hogy a könyv második egységében néhol felnőttesebbnek és kedvelhetőbbnek tűnt még a négy évvel ezelőtti részekben is, mint a könyv első felében leírt, de napjainkban játszódó részekben. Szerintem Lawrence kicsit saját magának is megbonyolította Jorg ábrázolását azzal, hogy össze-vissza ugrált az időben. Azért is problematikus volt ez, mert a legtöbbször semmifajta célt nem szolgált, az időugrás nem szolgált semmi jól körülírt célt, a legritkább esetben volt értelme ezeknek az ugrásoknak. Harmadrészt, Katherine naplóbejegyzései is dobtak a színvonalon, ami szinte csak a második egységben fordult elő. Ez is furcsa volt: mivel oda-vissza ugrált az időben a regény során végig, így könnyen beilleszthette volna Katherine gondolatait az első egységbe is. Negyedrészt, a ládikóba elzárt emlékek felszínre törése ugyancsak nem kevés meglepetéssel szolgált, ami az előbb említettekkel együtt, nagyon színvonalas második egységet eredeményezett. Plusz Jorg is egész érthető karakterré vált már ezeken az oldalakon. A regény gyengéje azonban, hogy Lawrence egyszerűen nem tud mit kezdeni a mellékszereplőivel. Bármikor megalázza Makint, csak, hogy Jorg egoját továbbnövelje, Kicsi Rikey bár egy mogorva gyilkos, aki az érzelmekről még hírből sem hallott, egy izgalmas karakter, olyan, akit az olvasó szívesen megismerne egy kicsit jobban, erre Lawrence minimálisan ír róla. A többi testvér – aki épp nem hal meg, megjegyzem, teljesen fölöslegesen, hisz nevük is alig tűnik fel száz oldalanként egyszer – pedig még kevesebbet szerepel, olyanok ők, mint Jorg életének mellékszereplői, karakterek, akiken Jorg élcelődhet, akikkel szórakozhat, hogy aztán értelem nélkül meghaljanak. Egy-két haláleset bírt valami jelentőséggel, a többi viszont nem; Lawrence-nek van még csiszolni valója ezen a téren is.
A regény második egységére való tekintettel egyrészt nem adok rossz pontszámot, hiszen ez nagyon tetszett. Másrészt, mivel a vége is tetszett, így várom a trilógia befejező kötetét. Remélem, az a második egység színvonalát fogja nyújtani majd.

Mark Lawrence: Tövisek Császára

A három regény közül ez sikerült a legjobbra. Élvezhető és valós lezárást adó befejezést kaphattunk, amiből a meglepetés és a nagy tett sem hiányzott. Mert, amit Jorg a végén tett, az nagy volt, teljesen függetlenül attól, hogy egyetértünk-e cselekedetével, vagy sem. Az ő döntése volt, s méltóképp saját magához, a döntéseket mindig könnyen hozta meg, és sohasem elégedett meg a félmegoldásokkal. Mint korábban Greysonnak, Faternak, kifejtette, vagy ments meg mindenkit, vagy senkit. Te dönts, és ne a körülmények. Ez szimpatikus. Kemény férfiak útja ez, Jorg pedig a harmadik könyvben egy elég nyilvánvaló személyiségfejlődésen megy keresztül, ami nem teljesen pozitív, de egyértelműen kedvelhetőbbé tette. Azért nem teljesen pozitív az összkép, mert eddig nem ilyen volt, és több olyan dologban is változott, ami néhány szituációban nehezen felismerhetővé tette. Ha lágyszívűvé nem is, de a maga módján a szeretteivel törődő harcossá vált, ami engem csak azért nem zavart, mert ez mindig is benne volt a karakterében, inkább csak kiteljesedett és őszintébbé vált, és nem változott mássá. Felnőtt.

A regény mindhárom szála (5 évvel ezelőtt, Chella története, jelen) érdekes volt, s például az előző regénnyel ellentétben, végig egyenletes teljesítményt nyújtott a regény, az elejétől magabiztosan bontotta ki a történetet Lawrence, valamint most az egyes szálak váltogatása, az időbeli ugrások, sokkal profibbak voltak, és célszerűbbek. A regény gyengéje, hasonlóképp az első két kötethez, hogy mellékszereplőit továbbra sem tudta jól bemutatni, kidolgozásukat az E/1 nézőpontból történő elbeszéléssel végig nem tudta összeegyeztetni. Ezért maradt nagyrészt üres számomra Rike, aki nagyon érdekes karakter lehetett volna. Annyit elismerek, hogy Katherine és Chella kidolgozása rendben volt, ők jók lehetettek, valamint az öt évvel ezelőtti történésekkor feltűnő új karakter bemutatásában is jobb munkát végzett az író. Kicsit kétes dicsőség ez, kár, hogy nem a Testvériség tagjainál érte ezt el.

A hangulata a regénynek átjött. A dráma, a rettegés, a túlvilági támadások, a Holt Király jelentette fenyegetés és Jorg ütős válaszai, együtt egy igazán jó regényt eredményeztek. Jorg összetűzése a Rossz Kutyákkal délen, a gotteringi pokol leírása, Jorg harca egy kellemetlenkedő kihívójával a Vyene-be való úton és a végső harc a Széthullott Birodalom egységéért zseniális momentumai voltak a regénynek, hogy csak néhányat említsek.

A Tövisek Császára remek lezárását adja a Széthullott Birodalom sorozatnak, érzésem szerint Lawrence ebben alkotott a legnagyobbat eddig. Ja és a ,,még valami"-ban leírtakkal csak egyetérteni tudok; vajon mennyivel minőségibb regények születnének, ha az írók a világból megszívlelnék ezt a gondolatot. Sok jót vetít ez előre Lawrence-re nézve. Látszik, hogy maximálisan tiszteli főhősét, és ez becsülendő.