Négyszögletes, vékony, fa eredetû lapokból készített dolgok sok fekete jellel

[Isley]

Andy Weir: A marsi

Az utóbbi évek legnagyobb sci-fi szenzációjaként mutatták be itthon és egyáltalán nem is csalódtam benne. Egy nagyszerű alapötlete volt a regénynek. Robinson Crusoe a Marson, olvastam valahol ezt a tömör véleményt róla és ez keltette fel az érdeklődésemet, lévén, hogy azt a regényt nagyon szerettem. Nagyon erősen indít a regény, olyan sok érdekesség és találékonyság gazdagítja azokat az oldalakat, hogy az elejével így nagyon lassan is haladtam, hogy biztosan mindent megértsek és feldolgozzak. Lebilincselő volt. Később, miután Markon kívül a NASA, valamint az Ares 3 legénysége is egyre többet szerepelt Mark története kicsit veszített az érdekességéből, bár továbbra is nagyon élvezetes és többször – egyes nem várt események miatt – igen izgalmas tudott továbbra is maradni marsi élete. A regényben egy ponton mégis kezdett számomra sok lenni a nem egy esetben nem annyira fontos szerelések részletes leírása. Talán, ha a javítgatások leírását kordában tartotta volna az író, és kezdett volna valamit Mark Tourette-szindrómájával, akkor még jobban tetszett volna. A végén az MFE várva várt átalakítása és a finálé viszont újfent bravúrosra sikeredett, a zárás is nagyon szép volt.

[kikuchiyo]

Tsutsui Yasutaka: Toki wo kakeru shoujo (Az időugró lány, béna magyar fordításban)

Az "olvassunk japánul" mozgalom idei siralmas mérlegét javítandó elolvastam ezt az amúgy klasszikusnak számító kisregényt. Nagyon rövid, alig több 100 oldalnál, és nagyon egyszerű is, mind a nyelvezetét, mind a történetét tekintve. Ezek a tulajdonságai nyelvgyakorlásra ideálissá teszik.

Ezt leszámítva, mint könyvet nem találtam különösebben érdekesnek. Átlagos iskoláslány véletlenül szert tesz az időugrás képességére, ez úgy derül ki, hogy amikor reggel az iskolába rohanván elütné egy teherautó, akkor hirtelen az ágyában találja magát, pár órával korábban. Lassan megtanulja tudatosan előidézni a jelenséget, és visszaugrik az időben, hogy szembenézzen azzal, aki miatt egyáltalán képessé vált az időben utazni. Ennyi. Ezután jön még egy nem túlságosan meglepő és cserébe nem túl plauzibilis fordulat, amit némi nehézkes, sci-fi-be oltott társadalmi-filozófiai fejtegetés vág agyon, aztán vége is a könyvnek, ami azért nem túl szerencsés, mert mint kiderül, a főhősnőnek valójában végig  nem sok befolyása volt az eseményekre.

Időutazás-buziként érdekesnek találtam azt a variánst, amit a szerző kitalált, máshol ritkán fordul elő: itt az időutazás egyben teleportálással is együtt jár, azaz az utazó nem lehet jelen egyszerre két példányban: amikor a főhős időutazó példánya megérkezik és épp iskolaidő van, akkor az eredeti eltűnik az iskolából, nem kis riadalmat keltve. Ezzel tulajdonképpen a szokásos paradoxonok egész nagy részét ki lehet küszöbölni és több idővonal felvételére sincs szükség, kár, hogy a maga a szerző ássa alá aztán ennek a logikai konstrukciónak a tisztaságát.

Az azonos című anime valójában nem a könyvből készült, hanem igazából folytatás, más szereplőkkel, csak a témája okán kapcsolódik a könyvhöz.

[Próféta]

Neil Gaiman: Szerencsére a Tej (Fortunately the Milk, 2013)

Vigyorgós, aranyos gyerekmese, amelyben Apu csak lement a boltba, hogy egy üveg tejet vegyen a gyerekeinek. De visszafelé mindenféle kalandba keveredett: útját kalózok, űrlények, időutazók keresztezték. Szerencsére a tej végig épségben maradt

Nagyon rövid, de elolvasása és/vagy gyerekes apuka ismerősnek ajándékozása javallott.

Rogues: kösz az emlékeztetőt, ez lesz a következő.

Ez lett.

Eléggé vegyes felvágott,

Yup. Időközben sort kerítettem a maradékra, és valóban minden paraméterben erős a szórás.

A legjobban tetszettek: "What Do You Do?" by Gillian Flynn, ill. "Now Showing" by Connie Willis.
A többi történet nem volt igazán ügyes, legfeljebb hangulatos.

[kikuchiyo]

Emlékeztető:

The Slow Regard of Silent Things (Forthcoming, October 2014)

Nekem meg kéne már írnom a Greg Egan-könyvekről, amiket az utolsó ismertető óta olvastam...

[Isley]

Arthur C. Clarke: 2061 – Harmadik űrodisszeia

A regény elején azt gondoltam, hogy ez nem lesz olyan érdekes történet mint a 2001 vagy a 2010. Talán azért, mert a regény első részében kissé homályos, hogy voltaképp miről is fog szólni az egész, valamint látszólag rendszertelenül mutatott be Clarke új és új szereplőket, akik szerepéről akkor még csekély fogalmunk lehetett csak.

Azonban miután Heywood Floyd-dal a fedélzetén a Universe űrhajó a Halley-üstökös után ment, a Galaxy űrhajó pedig az Európa körül repesztett, a történet egyre inkább kezdett összeállni, és hamarosan az is kiderült, hogy a kettőt miképp kívánta Clarke összekapcsolni.
Az egészből pedig egy nagyon élvezetes és izgalmas űropera sült ki. Fordulatos, minthogy a Universe űrhajó útja és odaérésének módja nagyon tetszetős ötleten alapult. A Galaxy utasai pedig váratlan módon felfedezhették a tiltott égitestet. Ebben a regényben Heywood Floyd visszatér mint főszereplő, és fontos szerephez jut többek között unokája, Chris is, aki a Galaxy űrhajón vállalt fontos szerepet az időközben óriási fejleményeket hozó küldetésben.
Tetszett, hogy Clarke ebben a regényében is, múltbéli eseményeket tett meg szép analógiái alapjául. Ilyen volt például most a Beatles egy dala, a ,,Lucy az égben, gyémántokkal" és a Zeusz-hegy összekapcsolása, vagy a Titanic és a Universe űrhajó esete, az időpont és a két hajó kapitányának neve alapján. De megkapó volt az is, ahogy régi expedíciókkal vetette össze a regénybeli történéseket: Ernest Shackleton brit Antarktisz-kutató és a Galaxy űrhajó megpróbáltatásainak összehasonlítása nagyon jól helyezett volt, bár az általam nemrég olvasott Andy Weir: A marsi c. regény kapcsán (Shackleton és Mark Watney) talán még egyértelműbb. Egyébként is több esetben jutott eszembe a Harmadik űrodisszeia olvasása közben Weir regénye: nemcsak az idegen égitesten végzett EVA-k miatt, hanem mert itt is ember(ek) kerülnek szorult helyzetbe egy élhetetlen bolygón/holdon, és a létfenntartó rendszerek ideiglenes biztonsága után már csak egy megmentésükre indult űrhajó segítségében bízhatnak ők is. Egyébként még Shackleton-hoz egy gondolatra visszatérve: a felfedező 27 évesen indult első expedíciójára, amely a Discovery nevet kapta, hasonlóképp mint a 2001 legendás űrhajója.
A történet nem volt rendkívüli fordulatokkal teli, de annyi volt benne, hogy élvezetes olvasmány legyen. Az Európa élővilágának és a Jupiter öt évtizeddel korábbi csillaggá válása hatásainak részletes leírása kimerítő és izgalmas volt. A Heywood Floyd-dal a regény végén történt esemény pedig ugyancsak nem várt volt, de örültem neki, mert ezzel együtt a 2061 legalább két dologban is előmozdította a 2001 és 2010 fő történetszálát.

Arthur C. Clarke: 3001 – Végső űrodisszeia

Nem mondanám semmiképpen sem gyenge vagy a kreativitást nélkülöző műnek, mert a regény után következő források gyűjteményéből jól látható, hogy Clarke milyen, akkor teljesen újnak számító elméleteket és ötleteket használt fel regényéhez. A regény nem volt nagyon izgalmas, de voltak benne szép számmal jóra sikeredett részek, gondolok itt például az Égvárosra. Azonban jócskán kijutott a lehangoló részekből is. Nemcsak arra gondolok itt, hogy semmi új információt nem kaptunk a monolitról és a mögötte álló csaknem isteni létrehozókról, a Csillagemberekről, hanem arra is, hogy miképp változtatta meg Dave Bowmant Clarke ebben a regényben. Dave már nem Csillagember, csak a TMA-2 memóriájában lévő személyiségmásolat. Hol van már itt Dave Bowman szinte isteni valója? Az sem tetszett, hogy csaknem fél évezred alatt jutnak el az információk Dave-hez a létrehozóktól, mert korábban az elsőszülöttekkel valós idejű kommunikációt folytatott. Plusz hová tűnt Heywood Floyd? Ő teljesen kimaradt,pedig a 2061 vége nagyon ígéretesen zárult Floyd szempontjából. Valamint az elsőszülöttek ,,legyőzésének" terve két szempontból is zavaró volt: (1) Mégis hogy lehetne legyőzni egy ilyen nyilvánvalóan felsőbbrendű fajt? További magyarázat itt szükségtelen. (2) A terv a legyőzésükre bár ötletesnek számíthatna mondjuk a huszadik század vége felé, de hogy 3001-ben az emberiség ott járjon, hogy több mint ezeréves módszerekhez nyúljon isteni lények ellen, egyszerűen kiábrándító.

Nem volt rossz olvasmány, bár kétségtelenül elmaradt az első három darabtól, s volt benne nem kevés zavaró tényező is, ezzel együtt sem bántam meg, hogy elolvastam, ugyanis ez is tartalmazott ötletes részeket.

Isaac Asimov: Az űr áramlatai

Asimov Galaktikus Birodalom-trilógiájának második darabja Az űr áramlatai, amit egyébként a legkésőbb írt. A történet a Galaktikus Birodalom előtt 200-ban játszódik, ezer évvel A csillagok, akár a por után, és több mint ezer évvel a Kavics az égben előtt, részben ezért is megállja helyét önálló olvasmányként is.
Egy olyan világban játszódik a regény, amelyben az emberi faj hozzávetőleg egymillió csillagrendszert belakott már és egy birodalom, a Trantor felemelkedésének lehetünk a szemtanúi, amely már valódi galaktikus nagyhatalom, s közel áll ahhoz, hogy a galaxisban létező összes embere lakta csillagrendszert egyesítse.
A történet azonban nem a Trantor birodalomban játszódik. A regény helyszíne a Sark és a Florina bolygó. A sarkitok a rendkívül értékes kyrt miatt szolgaságban tartják a florinaiakat, akik kitermelik számukra a gazdagságukat biztosító anyagot. A hűbéri rendszer évszázadok óta tart, a sarkitok propagandagépezete csaknem tökéletes, az egyszerű florinai a sarki lovagokra mint jótevőkre néz, fel sem fogja uraik csalárdságát.
A történet azzal kezdődik, hogy egy térelemző, aki egy másik bolygóról jött beszámol a Sark bolygón egy titokzatos személynek arról, hogy az űr áramlatai alapján arra a következtetésre jutott kutatásai során, hogy a fizikai megsemmisülés fenyegeti a Florinát. Ezután a rejtélyes személy elmeszondát alkalmaz rajta, a térelemző elveszíti az emlékezetét, a Florinára kerül. Bolond Riknek hívják és malomgyári munkát kell végezni, és képtelen visszaemlékezni múltjára.
Ez az alaphelyzet. A regényben pedig a szereplők igyekeznek kideríteni, hogy ki használt elmeszondát Riken; milyen célból; pontosan milyen természetű veszély fenyegeti a Florinát.
A regény hamarabb íródott mint a robotregények, de egyértelműen azokhoz hasonlítható. SF-regény, elejétől a végéig roppant izgalmas űropera, de itt is van nyomozás, bűntény és még ott vannak az űr áramlatai, a nagy veszély.
A regényt kézenfekvő hasonlítani tehát az Elijah Baley-trilógiához. Azonban itt nincs egy detektív, aki eldöntené, hogy ki volt a tettes. Erre nincs is tulajdonképpen szükség, az egymással versengő hatalmasságok eljátsszák a nyomozó szerepét maguk is, valamint azért is van ez így, mert a regény lényege nem a tettes személyének kiderítése.
A regénynek nincs egyetlen főszereplője. Riken kívül van egy sor egyéb karakter, akik főszereplőnek tekinthetők. Nagyon fordulatos, sokszereplős, több helyszínen játszódó és extremitásokba menően csavaros történettel bíró regény Az űr áramlatai. A politikai utalások könnyen észrevehetőek benne, egyébként is átszövi nem meglepő módon a politika az egész regényt. Maga a sarki társadalom is felvázolásra kerül, a viszonyuk a florinai néphez. Nem túl hosszasan, de elég kidolgozott ez a rész is. Vetekszik a robotregényekkel, egy hajszállal elmarad mégis. Talán azért, mert nincs egy olyan karizmatikus főhőse mint azoknak volt.

Frank Herbert: A Dűne messiása

A helyszín és az írói stílus ugyanaz, azonban a történet nagyban eltér attól, amit A Dűnében olvashattunk. Az első regény Paul Atreidesről szólt, aki bosszút akart állni azokon, akik elárulták családját és jogosan birtokolt földjüket akarták elvenni az Atreidesektől. A Dűne Messiása tizenkét évvel az első regény után játszódik, ahol is már Paul Atreides a világmindenség elképzelhetetlen hatalommal bíró, isteni lényként tisztelt uralkodójává vált, akinek szent háborúja, a kozmikus méretekben tomboló Dzsihád már számtalan világot ismertetett meg igazságával. A múlt hatalmai, a császár és művének ellenségei, egy komplex összeesküvés-elméletet tervelnek ki Paul ellen. Elejétől kezdve nyilvánvaló, hogy szervezkedésük és motivációjuk alapvetően eltér attól, ahogy az öreg Harkonnen báró szőtte a szálakat korábban. Az összeesküvők nem tűnnek gonosznak, nagyon is árnyaltak jellemükben és céljuk természetében is. Ahogy felveszik a harcot Paullal, az pedig már csak azért is nagyon izgalmas, mert elvileg minimális esélyük van a legcsekélyebb eredményre is, hiszen Paul hatalma csaknem korlátlan. Mozdulataik így kellőképp átgondoltak és végig a legteljesebb koncentráció jellemzi őket.
A párbeszédek zseniálisak voltak. A Dűne Messiása a gondolatok mélységét tekintve semmivel nem marad el A Dűnétől, észrevehetően a dialógusok jelentik a a regény egyik fő erősségét. Ez természetes, hiszen A Dűne egyébiránt igazán intelligens főszereplői itt már idősebbek, érettebbek, sokkal tapasztaltabbak a fremen vallás tételeit, a politikai manőverezést, valamint a hatalom gyakorlását illetően is.
A regény számomra leginkább arról szólt, hogy milyen mértékben lehet az ember ura a saját akaratának, valamint, miképp hat még egy mostohasorsa miatt végtelenül kemény és igénytelen népre is a kísértően nagy hatalom és a korábban nem birtokolt nagyságú erőforrások megszerzése. Ez utóbbi azért is fontos, mert Paul Atreides A Dűnében mondta, hogy minden olyan környezet, amely nagy kényelmet és bőséget biztosít számunkra, megfoszt minket erőnktől. Gyengévé és elpuhulttá tesz. A fremenek pedig Paul császárrá válása után határtalan, korábban sohasem látott csábításnak lesznek kitéve. Végül és mindenek felett: Van-e esélye a szabadságra annak a személynek, aki az egész világmindenségnek parancsol? Vagy – ironikus módon, azonban éppen ezért elkerülhetetlenül –, ő az egyetlen igazi szolga, az, aki sohasem lehet szabad egy pillanatra sem, sorsának rabjaként kell élnie? Ez minden bizonnyal a regény egyik központi kérdése, s erre ad egyértelmű választ az utolsó fejezet.
A regényciklust továbbra is jellemzi a precizitás és a részletesség, azonban itt már sokkal inkább a gondolatokon, mint a tetteken van a hangsúly. Ezt szemlélteti a tény, hogy Herbert itt témájául nem a minden bizonnyal regényének töménytelen akciójelenetet és elképesztő ütemet biztosító Dzsihádot tette meg, nem Paul már-már isteni mivoltát mutatta be nekünk, hanem egy sokkal inkább filozofikusabb, ontológiai kérdéseket taglaló történetet írt, amelyben az ember Muad-dibot láthatjuk, aki metafizikai, az emberi értelmet bőven meghaladó dolgokat tanulmányoz és küzd meg velük. Ismeri sorsát és tettei következményeivel is tisztában van, és talán megvan a hatalma arra is, hogy ezeket megváltoztassa. Gondolatai a regényben pedig megmutatják nekünk választása mozgatórugóit.

Egy kérdésem maradt: Hová tűnt Gurney Halleck? A Dűne gyermekeiben remélem, erre is választ kapunk.

Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája

Naprendszerünkbe bejutott egy magasabb rendű létforma, s három stigmáján keresztül megmutatja az abszolút valóságot. Vagy az egész csak hallucináció? Félelem, kétségbeesés, rettegés, vágyódás. Dick ebben a regényében még magához képest is extrém mód szedi szét a valóságot, s az egyes darabkák, a valóság és a hallucináció, a tényleges és a ,,nemlevő" olyan mértékben keveredik össze, hogy bármennyire is gondosan, odafigyelve olvassuk, a dolgok kibogozása, még visszafejtve is, nehéz feladat.

Ez a tizenharmadik regény, amit Dicktől olvastam, s valószínűleg ez volt a legjobb. Bár több regénye (egyebek között Az Alfa hold klánjai, az Egy megcsúszott lélek vallomásai, Az utolsó szimulákrum) esetében is hasonlóan vélekedtem. Mégis, nehéz lenne épp ezt ajánlani valakinek első regénynek Dicktől, mert a maga módján hasonlóképp nehéz olvasmány mint az Istenek inváziója, s egyik első olvasmányként tőle, az nekem is sok(k) volt. Annyi biztos, hogy mindenkinek ajánlom, hogy élete egy adott pontján olvassa el ezt a regényt, mert bár igen összetett, nagyon kell figyelni, kérdés sem lehet, hogy az író regényei közül ez szól az egyik legjobban, s elolvasása után nem kevés dolgon merenghetünk.

Bár a regény mondanivalója ennél kétségkívül mélyebb és több, nálam az egyik erőssége az, ahogy egy nem földi életformát leír. A drogok hatása az emberre külön is kiemelhető, de szerintem érdemes összekötni ezt a toposzt is a Palmer Eldritch-nek nevezett jelenséggel, s azzal, amit ez a lény képvisel. Sokféleképpen el tudjuk képzelni, hogy miféle kihívást jelentene egy idegen létforma fajtánk számára, amit itt Dick vázolt az egy a lehetséges verziók közül, s az is biztos, hogy a legfélelmetesebbek között van a helye. Persze, félelmetes lehet az is, ha az idegenek technológiailag fejlettebbek nálunk, vagy ha idegenszerűségük olyan mértékű és természetű, hogy nem tudunk velük kommunikálni és nem érthetjük céljukat, de amit itt Eldritch személyében kaptunk, az legalább ennyire meggyőző.

Szóval, aki tudja, olvassa el Barney Mayerson kálváriáját, vagy ha úgy tetszik: Leo Bulero hősi eposzát, és találkozzon Eldritch-csel, nem fogja megbánni.

[Cloud]

Hm, az utolsó most felvillanyozott kicsit,asszem beszerzem.

[Isley]

Hm, az utolsó most felvillanyozott kicsit,asszem beszerzem.

Jó döntés. Csak ajánlani tudom.

[kikuchiyo]

Andy Weir: A marsi

Robinson Crusoe a Marson

Ez nagyon jó volt, jobban tetszett, mint vártam. A fenti tagline elég pontosan összefoglalja a koncepciót, ennek megfelelően szépirodalmat vagy éppen Greg Egan-féle ötletparádét nem érdemes várni, a zsáner lehetőségeit viszont hibátlanul, hiánytalanul kihasználja. A közvetlen, káromkodós, ritkán még mémeket is bedobó stílus engem nem zavart, könnyen olvashatóvá tette az amúgy technikai leírásokkal teli szöveget.

Ami a bennem élő fizikanácit különösen boldoggá tette, az az volt, hogy gyakorlatilag nem volt implauzibilis elem a történetben, annak ellenére, hogy az űrhajótörés, Mars-odüsszeia és végül csodás megmenekülés összességében eléggé valószínűtlen. De minden részlet a helyén volt, átgondolva, (általában) helyesen kiszámolva.

[spoiler]Az egyedüli nehezen hihető, de nyilván a dramaturgia miatt szükséges elem az, hogy a főhős működő kommunikáció nélkül maradt - az később elő is kerül a történetben, hogy a Mars körül több aktív műhold is kering, márpedig ezeket már ma is reléállomásként használják a felszíni szondák vagy roverek adatainak hazaküldésekor. Egy kommunikációs modul, ami ezekkel a holdakkal beszélni tud, nem lényegesebben bonyolult, mint egy mobiltelefon, tehát logikus lenne, ha minden felszíni egység plusz minden űrhajós rendelkezne ilyennel.

Itt-ott néhány szám, pl. amikor a víz szintéziséhez szükséges gázok mennyiségét számolgatta, hibás (bár ez már nem befolyásolja a történetet).

Ja, és

centripetal force

Grrr. Olyan nincs. Centrifugális erő van.[/spoiler]

[Kvikveg]

Andy Weir: A marsi

Robinson Crusoe a Marson

...
[spoiler]...
Ja, és

centripetal force

Grrr. Olyan nincs. Centrifugális erő van.[/spoiler]

[spoiler]http://en.wikipedia.org/wiki/Centripetal_force[/spoiler]

[kikuchiyo]

Andy Weir: A marsi

Robinson Crusoe a Marson

...
[spoiler]...
Ja, és

centripetal force

Grrr. Olyan nincs. Centrifugális erő van.[/spoiler]

[spoiler]http://en.wikipedia.org/wiki/Centripetal_force[/spoiler]

[spoiler]must... resist...
[spoiler]
*sigh*
[spoiler]
Ez úgy van, hogy forgó mozgást alapvetően kétféle vonatkoztatási rendszerből érdemes leírni: inerciarendszerből (kívülről nézed a körhintát), ahol érvényes Newton 2. törvénye, azaz az erők összege meghatározza a test gyorsulását, és a forgást/keringést végző test gyorsulása nem nulla (ez a centripetális gyorsulás), mert valamilyen valódi erő körpályára kényszeríti; és forgó rendszerből, ahol a test nyugalomban van (felülsz a körhintára), nincs gyorsulása, ellenben Newton 2. törvénye nem igaz módosítás nélkül, mert be kell vezetni bizonyos ún. fiktív erőket, ezek egyike a centrifugális erő.

Az első esetben ugyan el lehet nevezni a körmozgást kiváltó erőt centripetálisnak, csak éppen nincs értelme, mert ez pont elfedi, hogy ez egy fizikai, valamilyen másik testtel való kölcsönhatás miatt fellépő erő (pl. bolygómozgásnál a gravitációs erő, zsinegen megpörgetett kulcsnál a kötélerő). A második esetben viszont indokolt centrifugális erőről beszélni, mert a forgó rendszerben ülő megfigyelő semmilyen méréssel nem tudja megkülönböztetni ezt az erőt bármilyen más, "igazi" erőtől, de ugyanakkor ez egy külön, speciális valami, ami csak azért lép fel, mert a vonatkoztatási rendszer forog.[/spoiler][/spoiler][/spoiler]

[Próféta]

Kurt Vonnegut, Jr.: Éj anyánk (Mother Night, 1961)

Amikor a könyv derekánál tartottam, egyik kollégám meglátta a kezemben, és ezt kérdezte:

- Ez az a Vonnegut, amelyik Adolf Eichmannról szól?
- Nem, egy amerikai kémről szól, aki beépült a nácik propagandagépezetébe. Eichmann amúgy érintőlegesen szerepel is benne.
- Jó, de igazából Eichmannról szól.
- Miért, Eichmann is amerikai kém volt? 
- Jaj, nem úgy, hanem képletesen.

Most, hogy kiolvastam, továbbra is fenntartom a véleményemet: nem Adolf Eichmannról szól. Inkább szól arról, amit a mi generációnk "successful troll is successful" néven ismer: hogy provokatív megfogalmazással könnyű másokban harsány indulatokat kelteni pro és kontra, attól függetlenül, hogy az említett megfogalmazás közel áll-e hozzánk. Meg szól arról is, hogy kik vagyunk, mi a célunk az életben, miért érdemes élnünk - és ezen kérdésekre milyen hamis választ adunk magunknak ill. másoknak. Nekem nem mondott a könyv semmit - áttételesen se - Adolf Eichmannról, csak a kognitív disszonanciáról. Jó könyv, de olvastam emlékezetesebbet Vonneguttól.

Apropos emlékezetes Vonnegut: tegnap volt szerencsém megtekinteni a Disney stúdió egyik friss meséjét, a Frozent. Csak nekem jutott eszembe közben sűrűn az Ice-nine?

Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája
(...)
Ez a tizenharmadik regény, amit Dicktől olvastam

Nekem talán ez volt az első a Dick-regények közül. Elég erős kezdés volt, mindjárt meg is szerettette velem az írót Régen volt, lassan újra kéne olvasni.

Ubik és Valis ugye nem maradt ki?

spoiler mastaba

Obligatory http://xkcd.com/123/

[Kvikveg]

...

spoiler mastaba

Obligatory http://xkcd.com/123/

[Isley]

Andy Weir: A marsi

Robinson Crusoe a Marson

Ez nagyon jó volt, jobban tetszett, mint vártam. A fenti tagline elég pontosan összefoglalja a koncepciót, ennek megfelelően szépirodalmat vagy éppen Greg Egan-féle ötletparádét nem érdemes várni, a zsáner lehetőségeit viszont hibátlanul, hiánytalanul kihasználja. A közvetlen, káromkodós, ritkán még mémeket is bedobó stílus engem nem zavart, könnyen olvashatóvá tette az amúgy technikai leírásokkal teli szöveget.

Örülök, hogy neked is tetszett.

Philip K. Dick: Palmer Eldritch három stigmája
(...)
Ez a tizenharmadik regény, amit Dicktől olvastam

Nekem talán ez volt az első a Dick-regények közül. Elég erős kezdés volt, mindjárt meg is szerettette velem az írót Régen volt, lassan újra kéne olvasni.

Ubik és Valis ugye nem maradt ki?

Még nem olvastam ezeket. Az életmű egyfajta dupla koronájaként tekintek erre a két regényre, így a vége felé akarom ezeket elolvasni. Egyébként nagyrészt időrendi sorrendben haladok. Egy nagy kivétel, az Istenek inváziója volt anno, lestem is, hogy mi ez. : D

Más.

Ide eredetileg csak sci-fi értékeléseket szándékoztam berakni, de most kivételt teszek, mert megéri. Pár napja végeztem a Széthullott Birodalom (2011-2013) sorozattal, és elég jó kortárs, dark fantasy trilógiának bizonyult. Hátha meghozza valakinek a kedvet hozzá. Tökéletesnek semmiképp sem mondanám, de mindenképp érdemes darab.

Mark Lawrence: Tövisek Hercege

Igazi dark fantasy egy könyörtelenül céltudatos és ambiciózus főszereplővel. A regény egy hajdanvolt hatalmas birodalom száz királyságának egyikében játszódik, ahol egy olyan herceg él, akit a bosszú fűt és nagy célokat tűzött ki maga elé. Bosszút állni édesanyja és öccse gyilkosán, aki a szomszédos királyság ura, valamint egyesíteni a mára széthullott birodalmat. Jorg herceget ezen célok vezérlik. Kalandjának első része, útja a dicsőségig pedig rengeteg halállal van kikövezve.
A regény nagyon tetszett. Megdöbbentően brutális volt, elég sok szereplő is meghalt, de csak egy olyan szereplő volt, akinek a halálán meglepődtem. Ez érthető is, hiszen Jorg herceg egyértelműen az egyetlen főszereplő, néhány karakter még fontos, de senki sem tűnik pótolhatatlannak. Bár egy-két karakter így is egész érdekes lett, de tényleg nem a másodlagos karakterek kidolgozottsága a regény erőssége. Jorg herceg jellemének kifundálásán egészen biztosan módfelett sokat gondolkozhatott a szerző. Érezhető, hogy valami nagyon egyedit akart vele alkotni. Több, általam korábban már máshonnan megismert karakter egyes jellemvonásainak egybegyúrásának tűnik mindenesetre. Könyörtelensége azonban elég karakteressé teszi. Az, hogy a háborút sakkjátszmaként fogja fel, nem túl egyedi, de ahogy a gyakorlatban megvalósítja azt, ahogy a döntéseit meghozza, na az különlegessé teszi. Az egyetlen dolog, ami nem annyira tetszett a regényben az az volt, ahogy Gelleth ostroma végett ért. Nem volt rossz, s az egész hadjárat remek volt, csak kicsit elsiettetnek éreztem a befejezést.
Remek történet, kíváncsian várom Jorg herceg történetének következő epizódját.

Mark Lawrence: Tövisek Királya

A Tövisek Királya egy olyan regény, ami számomra sok szempontból is két részre osztható, s valahogy épp úgy alakult, hogy hajszálpontosan a regény feléig tart az első rész. Ez a felosztás semmiképp sem valami tartalmi szempont által indukált szétválasztás, sokkal inkább a regény minősége tér el nagyban a 250. oldal után. A regény cselekménye Jorg Ancrath király útját követi, felváltva jönnek a négy évvel ezelőtti és a napjainkban zajló történéseket bemutató fejezetek. Tehát a regény első felében is ugyanolyan lehetőségei voltak Lawrence-nek, de valamit nagyon elrontott itt. Méghozzá két dolgot is. Egyrészt, baromi unalmas és vontatott volt, még az akció is. Ahol nem, ott meg gagyi. A Ferrakinddel való harc számomra egyszerre volt nevetséges, és kiábrándító. Másrészt, a regény első felében érezhetően több párbeszéd volt, ami jellemzően Jorg öntömjénezésére, és indokolatlan gőgösségének szemléltetésére volt csak jó szinte. Hogy minek tűnt Jorg ezekben a részekben? Egy megvetésre méltó, felszínes kölyöknek, ami sok jóval nem kecsegtetett. Azonban, ami a ,,második egységben" következett, az meglehetősen váratlanul ért, több szempontból is. Egyrészt, nagyon izgalmas, több helyütt a dark fantasy és a horror határmezsgyéjén egyensúlyozó, néha pedig egyenesen hátborzongató horrorba beillő történeteket kaptunk. Ezekben a részekben olyan jóra sikeredett a hangulatkeltés, hogy először a regény olvasása során, nehéznek éreztem letenni a könyvet, s nem egyszer még továbbolvastam egy-két fejezet erejéig a tervezettnél. Egy példa spoiler nélkül: Jorg találkozása a furcsa családdal a mocsárban. Másrészt, Jorg dialógusaival kapcsolatban is változás állt be: egyes részekben észrevehetően kevesebb volt a párbeszéd, valamint ezek is kielégítőbbek voltak már. Morrow várában Jorg régen látott rokonaival nagyon tartalmasan el tudott beszélgetni, s többször olyan értékekről tett már tanúbizonyságot, amelyekkel jócskán meghaladta korábbi énje értékvilágát. Itt mondjuk zavaró dolgok is voltak, például az, hogy a könyv második egységében néhol felnőttesebbnek és kedvelhetőbbnek tűnt még a négy évvel ezelőtti részekben is, mint a könyv első felében leírt, de napjainkban játszódó részekben. Szerintem Lawrence kicsit saját magának is megbonyolította Jorg ábrázolását azzal, hogy össze-vissza ugrált az időben. Azért is problematikus volt ez, mert a legtöbbször semmifajta célt nem szolgált, az időugrás nem szolgált semmi jól körülírt célt, a legritkább esetben volt értelme ezeknek az ugrásoknak. Harmadrészt, Katherine naplóbejegyzései is dobtak a színvonalon, ami szinte csak a második egységben fordult elő. Ez is furcsa volt: mivel oda-vissza ugrált az időben a regény során végig, így könnyen beilleszthette volna Katherine gondolatait az első egységbe is. Negyedrészt, a ládikóba elzárt emlékek felszínre törése ugyancsak nem kevés meglepetéssel szolgált, ami az előbb említettekkel együtt, nagyon színvonalas második egységet eredeményezett. Plusz Jorg is egész érthető karakterré vált már ezeken az oldalakon. A regény gyengéje azonban, hogy Lawrence egyszerűen nem tud mit kezdeni a mellékszereplőivel. Bármikor megalázza Makint, csak, hogy Jorg egoját továbbnövelje, Kicsi Rikey bár egy mogorva gyilkos, aki az érzelmekről még hírből sem hallott, egy izgalmas karakter, olyan, akit az olvasó szívesen megismerne egy kicsit jobban, erre Lawrence minimálisan ír róla. A többi testvér – aki épp nem hal meg, megjegyzem, teljesen fölöslegesen, hisz nevük is alig tűnik fel száz oldalanként egyszer – pedig még kevesebbet szerepel, olyanok ők, mint Jorg életének mellékszereplői, karakterek, akiken Jorg élcelődhet, akikkel szórakozhat, hogy aztán értelem nélkül meghaljanak. Egy-két haláleset bírt valami jelentőséggel, a többi viszont nem; Lawrence-nek van még csiszolni valója ezen a téren is.
A regény második egységére való tekintettel egyrészt nem adok rossz pontszámot, hiszen ez nagyon tetszett. Másrészt, mivel a vége is tetszett, így várom a trilógia befejező kötetét. Remélem, az a második egység színvonalát fogja nyújtani majd.

Mark Lawrence: Tövisek Császára

A három regény közül ez sikerült a legjobbra. Élvezhető és valós lezárást adó befejezést kaphattunk, amiből a meglepetés és a nagy tett sem hiányzott. Mert, amit Jorg a végén tett, az nagy volt, teljesen függetlenül attól, hogy egyetértünk-e cselekedetével, vagy sem. Az ő döntése volt, s méltóképp saját magához, a döntéseket mindig könnyen hozta meg, és sohasem elégedett meg a félmegoldásokkal. Mint korábban Greysonnak, Faternak, kifejtette, vagy ments meg mindenkit, vagy senkit. Te dönts, és ne a körülmények. Ez szimpatikus. Kemény férfiak útja ez, Jorg pedig a harmadik könyvben egy elég nyilvánvaló személyiségfejlődésen megy keresztül, ami nem teljesen pozitív, de egyértelműen kedvelhetőbbé tette. Azért nem teljesen pozitív az összkép, mert eddig nem ilyen volt, és több olyan dologban is változott, ami néhány szituációban nehezen felismerhetővé tette. Ha lágyszívűvé nem is, de a maga módján a szeretteivel törődő harcossá vált, ami engem csak azért nem zavart, mert ez mindig is benne volt a karakterében, inkább csak kiteljesedett és őszintébbé vált, és nem változott mássá. Felnőtt.

A regény mindhárom szála (5 évvel ezelőtt, Chella története, jelen) érdekes volt, s például az előző regénnyel ellentétben, végig egyenletes teljesítményt nyújtott a regény, az elejétől magabiztosan bontotta ki a történetet Lawrence, valamint most az egyes szálak váltogatása, az időbeli ugrások, sokkal profibbak voltak, és célszerűbbek. A regény gyengéje, hasonlóképp az első két kötethez, hogy mellékszereplőit továbbra sem tudta jól bemutatni, kidolgozásukat az E/1 nézőpontból történő elbeszéléssel végig nem tudta összeegyeztetni. Ezért maradt nagyrészt üres számomra Rike, aki nagyon érdekes karakter lehetett volna. Annyit elismerek, hogy Katherine és Chella kidolgozása rendben volt, ők jók lehetettek, valamint az öt évvel ezelőtti történésekkor feltűnő új karakter bemutatásában is jobb munkát végzett az író. Kicsit kétes dicsőség ez, kár, hogy nem a Testvériség tagjainál érte ezt el.

A hangulata a regénynek átjött. A dráma, a rettegés, a túlvilági támadások, a Holt Király jelentette fenyegetés és Jorg ütős válaszai, együtt egy igazán jó regényt eredményeztek. Jorg összetűzése a Rossz Kutyákkal délen, a gotteringi pokol leírása, Jorg harca egy kellemetlenkedő kihívójával a Vyene-be való úton és a végső harc a Széthullott Birodalom egységéért zseniális momentumai voltak a regénynek, hogy csak néhányat említsek.

A Tövisek Császára remek lezárását adja a Széthullott Birodalom sorozatnak, érzésem szerint Lawrence ebben alkotott a legnagyobbat eddig. Ja és a ,,még valami"-ban leírtakkal csak egyetérteni tudok; vajon mennyivel minőségibb regények születnének, ha az írók a világból megszívlelnék ezt a gondolatot. Sok jót vetít ez előre Lawrence-re nézve. Látszik, hogy maximálisan tiszteli főhősét, és ez becsülendő.

[kikuchiyo]

Joseph Conrad: Heart of Darkness

A közvélekedés szerint alapmű, egyszerre maróan kritikus leírása az európai gyarmatosítók iszonyatos kizsákmányoló módszereinek és rémisztő utazás az emberi psziché legsötétebb mélységeibe.

Ebből az előbbi nyomokban előfordult, az utóbbiból igen kevés. A szöveg rémisztően modoros és nehézkes, nehezen olvasható. Marónak legfeljebb az unalmat nevezném, amit az amúgy rövid könyv kiváltott. Arról szól, hogy egy hajóskapitány a(z előző) századforduló tájékán felhajózik a Kongó folyón, hogy találkozzon egy bizonyos Mr. Kurtz-cal, aki állítólag rendkívüli ember, bár hogy miért, az a végére sem igazán derült ki. Azonban nem sokkal azután, hogy megtalálja, Kurtz meg is hal, miután azt mondja, hogy "The horror! The horror!". Ez valamiért nagyon jelentőségteljes.

Patrick Rothfuss: The slow regard of silent things

A nagyszabású Királyölő trilógia (amiről már többször megemlékeztünk itt) írójának kisregénye arról, hogy a regények egyik mellékszereplője, Auri, a szellemileg kissé sérült lány, aki az Egyetem alatti labirintusban él, hét napon át arrébb tesz dolgokat, szappant készít, és keresi a megfelelő ajándékot valakinek.

Nem is tudom. Egyharmadrészt Auri-fanfic, egyharmadrészt szégyentelen szópornó, egyharmadrészt keserű allegória arról, milyen érzés a harmadik könyvet írni, javítgatni.

A regényben nincsenek dialógusok, szereplők, vagy köznapi értelemben vett cselekmény, és ezek nélkül Rothfuss amúgy nagyon olvasmányos, kimunkált stílusa, ahol minden szónak a helyén kell lennie, kissé túl töménynek is hat (más szavakkal, kicsit túlzásba viszi a ritka szavak, szokatlan írásmódok használatát). A "mindennek a helyén kell lennie" a kulcsmondat Aurival kapcsolatban: napokat tölt el a regényben azzal, hogy minden tárgynak megtalálja a helyet, ahol az szerinte szeretne lenni. Alighanem a szerző is hasonlóan szőrszálhasogató, mások számára értelmetlennek tűnő módon szerkesztgeti/csiszolgatja a trilógia harmadik kötetét, ami elvileg kész van, a legújabb hírek szerint azonban csak 2017-ben jelenik meg

Robert Heinlein: Tunnel in the Sky

A szerző egyik ifjúsági(nak mondott) regénye, amiben fiatalokat néhány napra egy vad idegen bolygóra küldenek, hogy ott egy túlélőkurzus próbájaként egyedül helyt álljanak, de aztán évekre ott ragadnak és kénytelenek összefogni.

Érdekes és elég jó könyv, bár a korából következően egyes részeit már mintegy idézőjelben, sanda mosollyal lehet csak olvasni.

Vicces például az implicit szexizmus, hogy bár ugyan vannak erős(nek szánt) női karakterek, sőt ebben a távoli jövőben a katonaság is főleg nőkből áll a relatív népességtúlsúlyuk miatt (ez az ötvenes években nyilván meghökkentően hatott), mégis, ezek a női karakterek az első adandó alkalommal férjhez mennek, ill. elkezdenek sírós kislányként viselkedni.

Az is bájos, hogy az éppen csak összegyülekezett, éhes, rongyos, vadállatoktól fenyegetett tizenévesek rögtön nekiállnak kormányt meg bizottságokat alakítani.

Nagyon jó, gördülékeny, olvasmányos és izgalmas viszont az érintetlen, vad bolygó leírása és az, ahogy a magukra hagyott, majd lassanként egymásra találó fiatalok boldogulni próbálnak. A végkifejlet, talán nem vétek elárulni, pozitív, Heinlein tézise az, hogy a civilizáció ilyen körülmények között is győzedelmeskedik: az átmenetileg vademberekké visszavedlett, nyers húst evő és fán alvó magányos fiatalokból összetartó, vasöntödét építő és szombatonként táncos összejöveteleket tartó közösség válik. Érdemes lehet a regényt szembeállítani a nem sokkal korábbi Legyek Urával, amelynek a szerzője éppen az ellenkező következtetésre jut.

[SaiyaGin]

Joseph Conrad: Heart of Darkness

A közvélekedés szerint alapmű, egyszerre maróan kritikus leírása az európai gyarmatosítók iszonyatos kizsákmányoló módszereinek és rémisztő utazás az emberi psziché legsötétebb mélységeibe.

Ebből az előbbi nyomokban előfordult, az utóbbiból igen kevés. A szöveg rémisztően modoros és nehézkes, nehezen olvasható. Marónak legfeljebb az unalmat nevezném, amit az amúgy rövid könyv kiváltott. Arról szól, hogy egy hajóskapitány a(z előző) századforduló tájékán felhajózik a Kongó folyón, hogy találkozzon egy bizonyos Mr. Kurtz-cal, aki állítólag rendkívüli ember, bár hogy miért, az a végére sem igazán derült ki. Azonban nem sokkal azután, hogy megtalálja, Kurtz meg is hal, miután azt mondja, hogy "The horror! The horror!". Ez valamiért nagyon jelentőségteljes.

Ezt el akartam olvasni, de a leírásod után lehet, hogy inkább kihagyom.

[frozenstein]

Brian Herbert/Kevin J. Anderson: A Dűne homokférgei
Meg újraolvastam az előző 7 kötetet, mert legutóbb ez egyedül kimaradt (azt hiszem még nem jelent meg). A Frank Herbert által írtak még újraolvasva is nagyon jók voltak, aztán az utolsó két regényben sajnos erőteljes színvonalesést tapasztalni. Azt azért nem mondanám, hogy nem is találtak jegyzeteket, és hasra írtak egy befejezést, mert voltak ilyen irányba utalások a korábbi könyvekben is, de a megfogalmazás eléggé leegyszerűsödött (ez nem tudom mennyire a fordítás hibája), és a fordulatok kiszámíthatóak lettek. A lezárás azért elfogadható, de valahogy nem éreztem az igazinak.

[frozenstein]

Takami Koushun: Battle Royale másodjára
Ha jól emlékszem, ezt akkor olvastam először, amikor elkezdtem animéket nézni. Jó volt így több tudással a japán kultúráról újra olvasni. Meg mivel a nagyrészére nem emlékeztem, így másodjára is izgalmas volt.

[Cloud]

Larry Niven: Gyűrűvilág című könyvét olvasta valaki?

Megkaptam epub verzióban, állítólag mocskos jó.

[frozenstein]

Orson Scott Card: A holtak szószólója
Teljesen más a hangulata, mint a Végjátéknak, nem is vártam tőle sokat, de azért egész érdekes lett a végére. Kár, hogy sok kérdést hagyott nyitva, így muszáj lesz elolvasnom a folytatásokat is.

[Cloud]

Orson Scott Card: A holtak szószólója
Teljesen más a hangulata, mint a Végjátéknak, nem is vártam tőle sokat, de azért egész érdekes lett a végére. Kár, hogy sok kérdést hagyott nyitva, így muszáj lesz elolvasnom a folytatásokat is.

ÉN meg nem merem elolvasni a folytatásokat, mert állítólag nem lettek valami fényesek.

Közben megnéztem a The Maze Runner mozifilmet. Egész tűrhető lett, viszont mocskos sok mindent kihagytak belőle, a könyv ennél részletesebb volt. Inkább elkezdtem a 2. könyvet olvasni, eddig nagyon jó, meglátjuk mit hoznak ki belőle. (főleg hogy több része van ennek is)

[frozenstein]

Neil Gaiman: American Gods
Ez jó volt, kifejezetten tetszett! Érdekes ötletek, néhány váratlan fordulattal. Mondjuk a Lakeside mellékszálhoz sok hint volt, már az epilógus előtt tudtam mi lesz.

[Isley]

Orson Scott Card: A holtak szószólója
Teljesen más a hangulata, mint a Végjátéknak, nem is vártam tőle sokat, de azért egész érdekes lett a végére. Kár, hogy sok kérdést hagyott nyitva, így muszáj lesz elolvasnom a folytatásokat is.

ÉN meg nem merem elolvasni a folytatásokat, mert állítólag nem lettek valami fényesek.

Megnyugodhatsz, jók lettek. Sőt. Már ha abból kiindulunk, hogy a Végjáték és A holtak szószólója egymás utáni évben megnyerte a Hugo - és a Nebula-díjat, a két legrangosabb sci-fi díjat, s ezzel történelmet írt, de még a harmadik, Fajirtás is bekerült az 5 jelölt közé. Hogy miért nem nyert, az rejtély, mert legalább olyan jó, mint a két elődje volt.

Én mindenkinek ajánlom Card írásait, mert szenzációsak, hamar a kedvenceim közé került. Az Ender sorozata mellett a Teremtő Alvin sorozata is remek, ami bizonyítja, hogy fantasy műfajban is hasonlóképp nagyot tud nyújtani. Szintén sokszoros díjnyertes sorozat. Oké, én sem a díjak alapján ítélem meg, hogy valami jó-e, de olvasás alapján egyértelmű, hogy meg is érdemelte.

Itt az értékelésem a Fajirtásról, nem tartalmaz spoilert.

Orson Scott Card: Fajirtás

Új kedvenc regény született. Az elejétől kezdve végig izgalmas, tele olyan megdöbbentő fordulatokkal, remek nemcsak egyedi, hanem eredeti ötletekkel, hogy nehéz eldönteni, hogy a Végjáték eddigi három könyve közül melyik tetszett a legjobban. A Fajirtás felülmúlhatatlannak tűnik. Ezzel együtt eddig hét regényt raktam a kedvencek közé, s benne van az eddig olvasott mindhárom Ender könyv. A következők miatt. Míg a sorozat egyes regényei összefüggnek egymással, és időrendi sorrendben követik Ender Wiggin életútját, az egyes regényekben felvetett témák mindig újak, Card az összes regényében meg tud újulni. Sohasem ismétli magát, nincs üresjárat, nincs felvezetés, félrebeszélés, csak egy géniusz megnyilvánulása elejétől a végéig. Nemcsak, hogy maradt új ötlete a harmadik könyvre, hanem még a harmadik regényben is képes arra, hogy a legelejétől a fináléig folyamatosan megdöbbentse az olvasót eredeti ötleteivel. Kifogyhatatlan ötletgyár, rendkívül izgalmas metafizikai kérdések és válaszok gyűjteménye, húsvér személyekké emelkedett karakterek szívszorító története, zsenik versengése egymással és egymásért több raman faj életben maradásáért. Ez a Fajirtás. Card zsenijét bizonyítja, valamint azt, hogy mennyire tudatosan építette fel sorozatát, hogy kiderült, még volt olyan háromezer éves rejtély, ami már a Végjátékban felvetődött, s most magyarázott el az író. Jane története, eredete, a descolada, a malackák múltja, Ösvény megszólítottjainak története, a világegyetem legnagyobb rejtélyei, az isten(i)ről való elmélkedés. Valamint a precíz, tudományos, vagy legalábbis egy fiktív jövőbeli világban tudományosnak tetsző magyarázatok. Ezek teszik a Fajirtást rendkívüli regénnyé. Card nagy ajándéka ez a sorozat a világnak, senkinek sem szabadna kihagynia a lehetőséget.

Card Teremtő Alvin sorozatáról

Orson Scott Card: A hetedik fiú

A hetedik fiú egy eddig hat regényből álló sorozat első kötete, érződik is rajta bevezető jellege, a folytatások egyértelműen következnek belőle, de ez semmit sem von le a regény értékéből, ami önmagában is kerek egész, a hangulata és a világa magával ragadó, a dialógusok pedig, hasonlóan Card Ender-sorozatához, nagyon magvasak és több, fontos gondolat vissza is köszön itt.
Érdekes a regény cselekményének helyszín választása is. Megtudjuk innen-onnan, hogy Card itt bemutatott alternatív történelmében az Egyesült Államok egyes nagy formátumú elnökei és történelmi személyei itt más szerepet töltöttek be a hőskorban, azonban maguknál az ország születésének sorsfordító eseményeinél nem vagyunk ott, hanem néhány kisebb faluban játszódik a történet, de így is hozzájutunk épp kellő mennyiségű információhoz a külvilágról, amennyire kell, így is megtudjuk mi zajlik a nagyvilágban.
A bevezetőben olvashattuk, hogy Orson Scott Card milyen előzetes kutatásokat végzett regénye elkészítéséhez, az amerikai folklórt és népi hiedelmeket igazán plasztikusan és szépen építette be a könyvébe.
Nagyszerű regény! Várom, hogy a Delta kiadja a folytatásokat!

Orson Scott Card: A rézbőrű próféta

A második kötet után kijelenthetem, hogy Card Végjáték sorozata mellett a Teremtő Alvin-ciklus is nagy kedvencemmé vált. A rézbőrű próféta legalább annyira zseniális kötet, mint amilyen A hetedik fiú; ennél izgalmasabb folytatást nem is lehetett volna összehozni.

A kis Alvin utazása a rézbőrűek között nagyon izgalmas és érdekes volt. A Próféta és Te-Kumsza nagyon sokat segített neki abban, hogy a képességét még jobban ki tudja használni. Alvin ennek megfelelően elképesztő dolgokat vitt véghez, már látható, hogy miképp lesz azzá az építő harcossá, aki legyőzheti majd magát a Pusztítót is.

A regény további erőssége, hogy remek új karaktereket hozott be a szerző. A Próféta története például nem ott kezdődik, ahol A hetedik fiú végett ért. Card elmeséli a Próféta szemszögéből azt az eseményt, amikor Alvin a csótányokkal megviccelte nővéreit. Sokatmondó volt látni, hogy ez az egész mit is jelentett a Fénylő Ember számára, s így értelmet nyertek olyan dolgok, amikre A hetedik fiú olvasása közben nem is gondolhattunk. Maga a Próféta egy rendkívül jól összerakott, érdekes gondolatvilágú ember volt. Megrázó volt, ami Tippy-Canoe környékén történt, és amiket ott a Próféta mondott. A Próféta szavai a Kristályvárosról, a rézbőrű és a fehér ember együttéléséről, a rézbőrűek lelkivilágáról mind nagyon izgalmasak voltak.
A másik nagyon jó új karakter Te-Kumsza volt. Ez az ember egy igazi hadvezér volt, aki a saját útját járta, amely út összefonódott a kis Alvinéval, így Te-Kumsza Alvin mellett a regény másik főszereplője is volt. Egy élmény volt olvasni, hogy mit gondolt a vidékről, a nép jövőjéről és, hogy miért választotta azt az utat, ami a detroit-i csatához vezetett.
A harmadik új karakter Bonaparte Napóleon volt. Card szerintem zseniálisan ábrázolta Napóleont. Mivel ez egy alternatív történelmi-fantasy sorozat, már vártam, hogy milyen lesz, amikor egy nagy formátumú történelmi alak fog szerepelni a sorozatban. Napóleon példája remekül szemlélteti azt, hogy mennyire másképp alakulhatna a történelem, ha egy igazán fontos személy élete másképp alakulna. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a Napóleon-szál, hogy folytatódik majd a későbbi kötetekben.

Emellett Card a gonosz szemléletesen jól differenciált ábrázolására is nagy hangsúlyt fektetett ezúttal. Hooch, Mike Fink és Henry Harrison három különböző karakter, mindháromban volt gonoszság, de nagyon érdekes volt, hogy mire volt képes az egyik, és mire a másik nem.

A történet ezúttal gyors sodrású volt, megint minden szál összeért, nagyon szövevényes is volt, és emellett véres ,,csatákkal" és hát néhány elég naturalisztikus jelenettel gazdagított. Itt-ott ezzel megdöbbentett Card. Card ismét szinte valamennyi karakterét szerepeltette. Mendemondónak most sajnos kevesebb idő jutott, de örültem, hogy legalább láttam. Mérték Miller pedig nagyon fontos szereplő volt ezúttal, és nagyon meg is kedveltem. Lehetett érte szorítani, mert nem kevés megpróbáltatás érte őt.

Végezetül tetszett a regény mondanivalója is. Gyakorlatilag elég egyértelmű, hogy kigyőzött a mindent eldöntő csatában Detroit-ban, viszont kérdéses, hogy ez a győzelem mennyit ér, és a ,,győztes" mit is nyert igazán. Továbbá, hogy a rézbőrűek nagyon pozitív ábrázolása semmiképp sem eredményez valami mi-meg-szégyelljük-magunkat-mert-fehérek-vagyunk végkicsengést. Szerintem, amit a legvégén Card mondott Alvinon keresztül az nagyon öntudatos volt, látszik, hogy Card elég egyértelműen sokkal intelligensebb szerző annál, mintsem valami, a fehér ember számára visszatetsző tanulságot vonjon le.

Orson Scott Card: Kovácsinas

A harmadik Alvin regényre is csak maximális pontszámot tudok adni. Card ezúttal is remekművet alkotott; nagyon izgalmas és fordulatos története volt a Kovácsinasnak, és Alvin szempontjából nagy fejlődést hozó időszakot dolgozott fel. A történet hozzávetőleg nyolc évet írt le, Alvin immár 19 éves a történet végén. Ebben a 8 évben inasként dolgozott Makepeace Smith mellett. Célja azonban nemcsak az volt, hogy jó kovácsmesterré váljon, hanem az is, hogy végre elérve létezésének célját, Teremtővé váljon. Ez viszont igen nehéz feladat, tekintve, hogy évezredek óta már, hogy utoljára Teremtő járt a Földön. Az érett nővé cseperedő gyönyörű Fáklya-lány, Margaret is segítségére van, és Alvin elkezdi elsajátítani a szükséges tudást, hogy végérvényesen elűzhesse a gonosz Pusztítót és felépíthesse a Kristályvárost.
Ebben a kötetben jelen volt már, bár nem annyira erősen, a szerelmi szál is. A kis Peggy története önmagában is már nagyon érdekes volt. Talán a fáklya képességei a legérdekesebbek rögtön a Teremtő mögött. Nagyon érdekes, ahogy látja a különböző, egymással versengő jövőket, és azt is, hogy bizonyos események, hogyan befolyásolják azt, hogy melyik válik végül realitássá. Miután találkoznak Alvinnal, nagyon tetszett, hogy milyen hatással vannak egymásra. A kis Arthur Stuart egy kedvelhető kis kölyök volt, és olyan bonyolult események elindítója (persze akaratán kívül, hiszen csak hét éves a regény végén), ami már most is sok szenvedést okozott, és úgy gondolom, a következő kötetekben még több veszély leselkedik majd Alvinra és Arthur Stuart-ra.

Ami nagy erőssége továbbra is a sorozatnak, az az, hogy milyen részletesen dolgozza ki az alternatív történelmi/fantasztikus világát Card; minden elképzelhetőnek tűnik, mert Card aztán semmi felszínességet nem enged meg magának. Nagyon tetszik, hogy bármilyen új fortéllyal rendelkező embereket hoz be, azoknak is részletesen elmagyarázza a képességét. Többször Alvinon keresztül, aki már nagyon sok mindenre képes az ő nagyszerű fortélyával. Arthur Stuart megmentése, és az, amit ott Alvin tett, plusz a végén az eke elkészítése, valami bámulatos volt. Az az érzésem, hogy Alvin lassan az egyik kedvenc karakteremmé válik az összes hős közül, akiről valaha olvastam. Külön jó, hogy itt nincsenek mágusok meg a többi klisé, hanem az amerikai folklórra építve Card egy egyedi világot fest le és mutat be. Vízfakasztók, fáklyák, bogárszalajtók, fürkészek, teremtők stb.

(Zárójelben: Azért volt nem kevés bizarr jelenet is a regényben, ezekről Cavil Planter szinte egy személyben gondoskodott.)

Várom, hogy megjelenjen a Vándorlegény, és kíváncsi vagyok, hogy miképpen alakul Alvin és öccse, Cal kapcsolata, ami úgy tűnik, még meghatározó lesz a későbbiekben.

Néhány másik az előző hozzászólásom óta.

Frank Herbert: A Dűne gyermekei

Eljött II. Leto Atreides, Paul Muad'Dib fia, hogy ő legyen Ari, az Atreidesek oroszlánja, aki útnak indítja a fremeneket és az egész univerzumot a Secher Nbiwen, az Arany Ösvényen.

Ebben a regényben Frank Herbert még jobban kidolgozta a világát. Rengeteg fontos szereplő volt ebben a kötetben, akik dinamikusan változó szövetségrendszereket építettek ki, és a tetteiket mozgató célrendszerek és irányvonalak több esetben egészen a végkifejletig nem váltak világossá. Remekül oldotta meg azt is Herbert, hogy az egyes szereplők szándékait többször más szereplőkkel magyarázta csak el, így nem vált nyilvánvalóvá, hogy a legfőbb játékmesterek tudása pontosan meddig terjed, és, hogy a halálosnak látszó ellenfelek valóban azok lesznek-e a történet végén is.

Leto, Ghanima, Alia, Jessica, Duncan Idaho, Farad'n, Stilgar és a Prédikátor. Ők voltak a legfőbb karakterek. Voltak közöttük nagyobb és kisebb erők, de mindannyiuk célja és érvrendszere olyan mértékben került kifejtésre, hogy a belső monológok és párbeszédek ebben a regényben még az első két regényt is felülmúlták.

Azonban megrázó volt azt a folyamatot látni, hogy miképp küzdenek meg a legfőbb játékmesterek a bennük élő belső-énekkel. Alia, Ghanima, Leto és a Prédikátor mind más utat választottak. Mindannyiukat más és más tényezők segítették, vagy éppen hátráltatták. Alia hiába vezeti a Régensséget, hiába ő az Uralkodó Királynő, nekem az elejétől kezdve egy magára hagyott nőnek tűnik, akinek az elkeseredett harcát olvasni rettenetesen kijózanító volt az illetően, hogy Herbert miképp képzeli el az emberfeletti tudással és hatalommal rendelkező emberek életét. Alia és Ghanima sorsa éppen egymás ellentétei. Láthattuk, hogy miért történt így. Láthattuk, hogy milyen körülmények segíthetnek egy embert a békéhez és boldogsághoz, és milyen erők húzhatják le a hasonló adottságokkal rendelkező egyenrangúját a pokolba.

Leto és a Prédikátor szócsatája volt talán a regény csúcsa, bár ez némileg félrevezető kifejezés egy olyan könyv esetében, amelynek csak csúcsai vannak. Jól láthatóvá tette, hogy ebben a történetben az egyes oldalak nem a jót és rosszat, a fényt és a sötétséget vagy a többi unalomig ismert ellentétpárokat személyesítik meg. Itt erről szó sincs. Az sem vált világossá, hogy melyik álláspont a jobb. Talán nincs is olyan mérce, amivel ez egzakt módon mérhető. Az idő majd eldönti. Ők ketten még a többiek közül is kiemelkedtek. Leto útját végigkövetni egy élmény volt. Az ő (na meg a Prédikátor) gondolataihoz hasonlóval még nem találkoztam. Előre várom, hogy miképpen folytatja Ari a megkezdett útját a Dűne istencsászárában.

Isaac Asimov: Kavics az égben

Nagyon élveztem Joseph Schwartz, a 62 éves időutazó, nyugdíjas szabó kalandját a több ezer évvel későbbi Galaktikus Birodalomban. Asimovhoz méltó módon végig nagyon csavaros és izgalmas történet, amelyben a főszereplőknek, Shekt professzornak, Bel Arvardan birodalmi polgárnak, Polának és Schwartz-nak a birodalom több százmillió világát kell megmentenie a földi Vének Tanácsa pusztító csapásától.

Nagyszerű regény, talán csak egy hiányossága volt, azonkívül, amit Asimov maga is jelzett az utószóban. A földiek tervezett támadása a galaxis ellen, nekem egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy miképp lehetett volna ennyire gyors lefolyású és minden bolygóra kiterjedő. Itt elfért volna még egy kis magyarázat.

[Leara]

Orson Scott Card: A holtak szószólója
Teljesen más a hangulata, mint a Végjátéknak, nem is vártam tőle sokat, de azért egész érdekes lett a végére. Kár, hogy sok kérdést hagyott nyitva, így muszáj lesz elolvasnom a folytatásokat is.

ÉN meg nem merem elolvasni a folytatásokat, mert állítólag nem lettek valami fényesek.

Megnyugodhatsz, jók lettek. Sőt. Már ha abból kiindulunk, hogy a Végjáték és A holtak szószólója egymás utáni évben megnyerte a Hugo - és a Nebula-díjat, a két legrangosabb sci-fi díjat, s ezzel történelmet írt, de még a harmadik, Fajirtás is bekerült az 5 jelölt közé. Hogy miért nem nyert, az rejtély, mert legalább olyan jó, mint a két elődje volt.

Én mindenkinek ajánlom Card írásait, mert szenzációsak, hamar a kedvenceim közé került. Az Ender sorozata mellett a Teremtő Alvin sorozata is remek, ami bizonyítja, hogy fantasy műfajban is hasonlóképp nagyot tud nyújtani. Szintén sokszoros díjnyertes sorozat. Oké, én sem a díjak alapján ítélem meg, hogy valami jó-e, de olvasás alapján egyértelmű, hogy meg is érdemelte.

Igaz, a Fajirtást én még nem olvastam . Viszont emlékszem, hogy A holtak szószólóját kicsit félve kezdtem el, mert sokan mondták, hogy a Végjáték közelébe sem ér. Na, ilyenkor örülök, hogy nem hagyom, hogy mások véleménye eltaszítson, mert szerintem simán van olyan jó. Másabb? Igen. De attól még jó. Szerintem mesterien mutatott be benne egy idegen fajt, azt hogy hogyan viszonyulnak hozzájuk az emberek és hogyan ütközhetnek a kultúráik. Én nagyon élveztem, szóval remélem, hogy a Fajirtás is tartja majd a színvonalat .
A Teremtő Alvin sorozathoz még nem volt szerencsém, de egyik barátomtól pont most karácsonyra kaptam meg az első kötetét, szóval hamarosan arra is sort kerítek .

[frozenstein]

Suzanne Collins: The Hunger Games trilogy
A filmeket nem láttam, a hype miatt (meg öcsém ajánlására) ezeket elolvastam. Nem volt valami nagyszám, az első 2 kötetben a Hunger Games részek tetszettek, de a többi elég lapos, főleg a harmadik kötet. A filmek ezekután nem is érdekelnek.

[Isley]

Mostaniak:

Frank Herbert: A Dűne istencsászára

II. Leto Atreides, a világegyetem istencsászárának három és félezer évig tartó uralma a végéhez közeledik. Az Arany Ösvény, amelynek Leto mindent alárendelt, sorsa itt dől el. Ez egyben az emberiség sorsáról is hivatott dönteni.

Kellett egy kis idő, hogy megszokjam, hogy A Dűne gyermekének fiatal zsenije itt már egy több ezer éves, külsőre leginkább előféregnek nevezhető lény, aki egy sohasem látott több ezer évig tartó békét, Leto Békéjét hozta el az emberiségnek. Egy időszakot, mely megtanítja a világmindenséget arra, hogy vágyaik milyen őszintétlenek, s uralma azt segíti elő, hogy szembenézzenek saját természetükkel, és, hogy egy olyan lényre és történelmi személyre mint Leto, sohasem legyen szükség. Leto nem isten, nem ördög, hanem egy olyan lény, akinek esszenciája feleslegessé teszi még egy olyan eljövetelét mint ő. De nemcsak szerepe, hanem következetesen és legnagyobbrészt magvas és friss gondolatai is egyaránt eredetivé teszik őt. Az egyik legmegfogóbb karakter, akiről eddig olvastam. Ezzel együtt karakter szempontból gyengébbnek éreztem egy nüansznyival a korábbi köteteknél A Dűne istencsászárát. II. Leto Atreideshez csakis Paul Atreides fogható, azonban a regény többi karaktere némiképp haloványabb jelenség volt mint a megelőző kötetek erős és jól megfestett szereplői. A regény története pedig meglehetősen csekély. Kevésbé Leto uralmának számtalan éveiről szól, hanem inkább Leto céljairól és gondolatvilágáról. Lehetett volna több történelem, de így is jó volt, mert a lényegnek mindenképp Leto magyarázatait tartottam, és ezt részletesebben már be sem lehetett volna mutatni.

Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója

A Szigetvilág varázslója főszereplője Kóbor, egy gonti kovács fia, aki a szemünk előtt válik peremvidéki kisfiúból férfivá és varázslóvá, miközben bejárja Szigetvilág rengeteg földjét és szigetét, hogy megküzdjön sok ellenség mellett egy árnylénnyel is, szembenézzen saját magával, és igazán nagy mágussá váljon.

Le Guin nyelvezete és leírásai nagyon szépek. A regényben van néhány jó ötlet. Például az igazi nyelv, a mágia szabályai, a személynevek fontossága. Ezek így együtt értelmet adtak a mágiának, tehát nemcsak varázsolgatnak a mágusok, hanem egy bizonyos fokig el is magyarázta Le Guin, hogy ez miképp lehetséges. Valamint kiolvasható egy olyan tanítás is, hogy a mágia tudása nagy felelősséget ró az ember vállára, ezért nem szabad használni, csak, ha szükséges.

Le Guin mesélő stílusával viszont már volt bajom. Kóbor alapvetően nem lenne egy rossz karakter, azonban a regényben nagyon kevés a párbeszéd, a belső monológ, így Kóbor inkább csak egy személy, akivel együtt utazva megismerhetjük Szigetvilágot, és bár őt is többé-kevésbé bemutatja az írónő, ez számomra kevés volt, hogy maradandó karakterré váljon. Pedig Kóboron kívül jószerével nincs is más karakter. Bükköny szerepel egyedül többet rajta kívül.

Joe Haldeman: Örök béke

A regény valóban témamegjelölő címet kapott, minthogy arról szól, hogy lehetne egy újfajta technológiai módszerrel elhozni az örök békét, és létrehozni az új fajt, a homo sapiens pacificanst. Magát a Jupiter Tervet érdekesnek találtam. Ezt jól kitalálta az író. Amikor a főszálat fejtette ki, azok a részek egész jók is voltak.

Azonban hiába díjnyertes kötet ez is, simán elmaradt a szerző Örök háború című, hasonló tematikájú regényétől. Rendkívül sok karaktert hozott be hosszabb-rövidebb ideig, teljesen feleslegesen, minthogy annyira jellegtelen egytől-egyig az összes karaktere, hogy amikor többen beszélgettek egymással, a vége felé már a legtöbbször érdektelenné vált azzal foglalkozni, hogy ki mondhatta ezt és ezt. Volt egy érdekes tudományos gondolatkísérlet, melyről beszélgettek az egyes szereplők, teljesen felesleges volt nekik nevet adni, és elég lett volna fele ennyi is. A főszereplő sem tudott megmozgatni, papírmasé volt mint a többi. Plusz mert ("gondolatolvasó") néger volt, muszáj volt a rasszista kérdést is felhozni egyszer-kétszer, plusz Hitlert is belekeverni, mert miért is ne. Leírások minimálisra véve, azok is egytől-egyig unalmasak és fölöslegesek ilyen stílusban. Plusz a szexualitásról és a nemi identitásról leírtak is elég furcsák voltak. Nem kifejezetten viszolygást keltőek, de idegenszerűek.

Szóval az alapötlet jó volt, de a megvalósítás gyatra lett. Mindazonáltal volt benne egy-két izgalmas alapgondolat, melyet érdemes lehet továbbgondolni.

[frozenstein]

Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója
...az igazi nyelv, a mágia szabályai, a személynevek fontossága...

Valami hasonló az Eragon-ban is volt.

[fema]

Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója
...az igazi nyelv, a mágia szabályai, a személynevek fontossága...

Valami hasonló az Eragon-ban is volt.

És árny ellenség is

[Isley]

Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója
...az igazi nyelv, a mágia szabályai, a személynevek fontossága...

Valami hasonló az Eragon-ban is volt.

És árny ellenség is

Oké, Le Guin kitalálta ezt 68-ban, de ha valaki bő három évtizeddel később hasonlókról ír, az inkább kiábrándító. De hát Tolkien után is ezért hanyatlott a fantasy évtizedekig, mert képtelenek voltak újat hozni az írók. El kell hagyni a múlt motívumait.

[fema]

Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója
...az igazi nyelv, a mágia szabályai, a személynevek fontossága...

Valami hasonló az Eragon-ban is volt.

És árny ellenség is

Oké, Le Guin kitalálta ezt 68-ban, de ha valaki bő három évtizeddel később hasonlókról ír, az inkább kiábrándító. De hát Tolkien után is ezért hanyatlott a fantasy évtizedekig, mert képtelenek voltak újat hozni az írók. El kell hagyni a múlt motívumait.

Szerintem nem kiábrándító, amíg nem minden csapból az folyik. Meg persze, ha normálisan van tálalva és a saját gondolatait, ötleteit is használja, akkor nem mondanám rossznak. És az Eragon-ban (vagy inkább az Örökség-ciklusban) elég sok egyedi dolog is van és nagyon részletesen taglalja az Ősnyelv részleteit. A könyvet, amit mondtál, nem olvastam, szóval lehet, hogy teljesen ugyanaz, ezt nem tudom mondjuk.
Két kitalált világban simán lehet szerintem hasonló vagy akár egyforma dolog is, amíg nem válik valami elcsépeltté vagy unalmassá.

[Damnatus]

Ursula K. Le Guin: A Szigetvilág varázslója
...az igazi nyelv, a mágia szabályai, a személynevek fontossága...

Valami hasonló az Eragon-ban is volt.

A nyelv mágiához fűződő viszonyáról, illetve a névadás jelentőségéről évezredek óta megy a gondolkodás. Több megközelítés is van, és ha az írok egyet-egyet néha beemelnek a regényeikbe, szerintem az csak jó!