Japán filmek és zenék

[Ramiz]

A Lain, FLCL, Texhnolyze és hasonlók ugrottak be a nézése közben, de azoknál sokkal elborultabb, durvább. Miután ezeket egymás után megnézi az ember és aztán rosszat álmodik - na olyan a Tetsuo.

A háromból kettõt láttam, az a kettõ viszont fent van a top 5 listámon. Ahogy a Tetsuo is igen elõkelõ helyen végezne a filmes toplistámon.

Viszont a zenéje tetszett. Nincs ez meg valahol külön?

Ha összefutsz vele (vagy az Electric Dragon 80.000 Volt zenéjével), szólj nekem is!

[Manu]

Tetsuo - Best film ever . A második része jobb pontszámot akpott az IMDB-n, mint az Ironman, de még nem mertem megnézni.

Sky High

Kitamura második legrosszabb filmje az Alive után, azonban megnézvén a DVD-n a verkfilmet, az az érzésem, hogy nem õmiatta nem jött át a feeling. Valamiért szeretem ezt a faszit, ahogy rendez, pedig ez, meg az Alive, meg lényegében az összes filmje nagy gagyi. (a kedvencem, a Versus gyakorlatilag egy yakuza-szamuráj-horror-zombie-komédia-akció-sci-fi). Mindenkinek vannak hibái . Mindenetre már az elején van egy akkora súlyos blõdség, amitõl minden jobbérzésû mozirajongó pánikszerûen kap a távirányító után, hogy leállítsa a lejátszást. A fõszereplõ csaj annyira hiteltelen, mintha a takarítónõt állították volna be (mondjuk jól néz ki), a fõgonosznak gykorlatilag semmi szövege, csak gonoszan vigyorog az egész film alatt, a történet meg annyi sebtõl vérzik, hogy a film negyedénél már nem is bosszant. Ami hiányzott a húzos zene, meg az afölé korreografált zseniális akciójelenetek. Ez utóbbikban bár látszott Kitamura keze, de nem jöttek össze valami jó. Azért én jól szórakoztam, de különösebben nem ajánlom senkinek.


Japanese Hell


Errõl a filmrõl azt olvastam, hogy extrém és bizarr horror és szexjelenetek vannak benne. Az elsõ öt perc után úgy nézet ki, hogy emellett erõsen low budget, tehát megnyugodtam, hogy tetszeni fog. Aztán jött egy váltás, és a filmbe bekerült egy egyórás betét, aminek történetileg nagyon kevés, dramaturgiailg azonban semmi köze nem volt a filmhez. Csak lestem, hogy ezek meg mit akarnak itt ezzel a szorival, meg hogy miért nem akar már véget érni. A történet lényegében annyi, hogy a pokol már túlságosan tele van, nem bírnak a zsúfoltsággal, ezért a fõdémon nõszemély be akar szervezni egy halandó csajszit prófétának, hogy a mennyekbe is kerüljön már valaki. Ez eddig ok: meghívja a csajt, megmutat neki egy pedofilt, meg annak büntetését (kb. 5 perc), aztán áttér egy gonosz szektára és ott marad. Egy óráig nézhetjük a legközhelyesebb, legbutább gonosz-szekta bemutatást, amit valaha láttam. A végén megint a pokolban vagyunk, ez az egyetlen elfogadható rész, meg az hogy látunk benne egy-két cicit megvillanni Az a low budget film, amin nevetnem kellett volna, de sajna nem ment. Isten mentsen mindenkit tõle...

[Ramiz]

Mindkettõ olyan film, hogy félig érdekesnek hangzott, de nem lett volna bátorságom megnézni. De te töröd az utat nekünk.

[L.Mole]

Némi késéssel, végre sikerült megnéznem a Taste of tea c. filmet   , és megfogalmazódott bennem valami, ami ilyen konkrétan azelõtt még soha. Nem a mondanivaló, hanem maga a film. Én imádtam, a párom végigszenvedte. Mások vagyunk, egyszerûen képtelenség olyat alkotni ami mindenkinek maradéktalanul tetszik, sõt az a jó ha meg sem próbálják. Minél több embernek akarnak a kedvére tenni annál kevesebb lesz egy alkotás (inkább kimarad minden, nehogy olyasmi maradjon benn ami nem tetszik valakinek). Szóval annak aki még esetleg nem látta: Egy próbát megér; Vagy tetszik, vagy nem. Persze ha valaki nem szereti az igencsak lassan kibontakozó, csendben folydogáló filmeket, az valószínûleg a "vagy nem" tábort erõsíti majd.

Kitamura második legrosszabb filmje az Alive után

Kitamura csinált olyan rossz filmeket, amik tényleg rosszak? Szégyen

[Ramiz]

Taste of tea: anyámmal is megnézettem, mert mindig piszkál, hogy ha már annyi filmet kapok, adjak neki is, és mégsem a Tetsuo-t akartam a kezébe nyomni vagy a Hell's train-t. Neki tetszett.

Kitamura: végül is az UVersus-ban is nagyrészt az a jó, hogy milyen sablonos bénaság, egy-két plusszal megfejelve ez marha viccessé és élvezhetõvé teszi a filmet. De ez egy nehezen felismerhetõ határ, amin nem nehéz átlépni, és simán gagyi filmeket csinálni...

[L.Mole]

De ez egy nehezen felismerhetõ határ, amin nem nehéz átlépni, és simán gagyi filmeket csinálni...

Megint tanultam valamit... (hasznos ez a fórum)

[Ramiz]

Megint tanultam valamit... (hasznos ez a fórum)

Ez most irónia? Mert akkor: ez a véleményem, nem kinyilatkoztatás. Ha nem értesz egyet, nyugodtan fejtsd ki a te véleményedet.

[L.Mole]

Ez most irónia? Mert akkor: ez a véleményem, nem kinyilatkoztatás. Ha nem értesz egyet, nyugodtan fejtsd ki a te véleményedet.

Nem, ez õszinte volt. Sajnos a hanglejtést, nem adja vissza az írott szöveg. Bocs ha félreérthetõ voltam.

[Manu]

Én imádtam....

 Én is...  
Ramiz más nem annyira, úgyhogy lehet valami igazság abban, amit mondasz.

Kitamura csinált olyan rossz filmeket, amik tényleg rosszak? Szégyen

Jah, Ramiz jól mondta, de szerintem ez a határvonalat, pont mert ilyen vékony, nem mindig Kitamura miatt nem tudják átlépni. A Sky Highnál én kifejezetetten a stábot hibáztatom.

[Feldin]

Ramiz!
nézze meg h hány üres dvd-t kéne adnom magának a régi listá alapján. majd küldök új listát is.
Minden japán kínai kóreai filmed kell!
ja, nézd meg az Istall és a Yume címû filmeket!

[Ramiz]

Nem, ez õszinte volt. Sajnos a hanglejtést, nem adja vissza az írott szöveg. Bocs ha félreérthetõ voltam.

Megnyugodtam.

Ramiz már nem annyira, úgyhogy lehet valami igazság abban, amit mondasz.

De azért tetszett. Ha már példát akarsz felhozni L.Mole mondanivalóját illetõen, akkor a Shajashourut hozd fel. Te lelkesedtél érte, én direkt csak két sort írtam, hogy el ne kezdjem lehúzni a földig és alá.

[Manu]

De azért tetszett. Ha már példát akarsz felhozni L.Mole mondanivalóját illetõen, akkor a Shajashourut hozd fel. Te lelkesedtél érte, én direkt csak két sort írtam, hogy el ne kezdjem lehúzni a földig és alá.

Az lehet, de azóta folyamatosan arra hivatkozol   Akkor már írd le egyszer, hogy mi nem tetszett benne, azt' kalap-kabát, el van felejtve.


Godzilla - Tokyo S.O.S.

Sokak szerint az egyik legjobb Godzilla film, és egyértelmûen jobb, mint a Final Wars. Hát én ezzel nem értek egyet, mivel szerintem átvezetõnek szánták a Godzilla against Mechagodzilla és a Final Wars közé, csak Kitamura végül valami teljesen mást csinált. Nekem mindkét említett film jobban tetszett, mint ez, persze Godzilla viszonylatban nem lehet azért nagy különbségekrõl beszélni.

Viszont nem tudom, errõl írtam-e már: Blue Spring. Hát ez viszont valami észvesztõen jó mozi!!!

[L.Mole]

Sokak szerint az egyik legjobb Godzilla film, és egyértelmûen jobb, mint a Final Wars. Hát én ezzel nem értek egyet, mivel szerintem átvezetõnek szánták a Godzilla against Mechagodzilla és a Final Wars közé, csak Kitamura végül valami teljesen mást csinált. Nekem mindkét említett film jobban tetszett, mint ez, persze Godzilla viszonylatban nem lehet azért nagy különbségekrõl beszélni.

A Final Warsban borzalmasan tetszettek a szándékosan B kategóriás megnyilvánulások. Amikor pl. a Mátrixos küzdelmek és számítógépes trükkök zsongása közepette, a lehulló törmelék rázuhant néhány látványosan makett kinézetû tankra, akkor szinte látni véltem ahogy Kitamura kikacsint a nézõ felé, a kép mögül . Ráadásul meg volt pakolva, mint egy jó svédasztal; Az ínyencek csemegézhettek kedvükre. A másik két múviban kevesebb volt a B-film érzés, és a tartalom is. A Godzilla against Mechagodzilla még nagyot ütött azzal, hogy a harmadik generációs Gojira elsõ felvonása, de az S.O.S. már tényleg inkább csak híd a két film között (illetve nem, mert a harmadik film végülis nem ezt az ösvényt járta). Persze én imádtam mindkét filmet. De szerintem mégiscsak a Final Wars a jéghegy csúcsa.  

[Ramiz]

Az lehet, de azóta folyamatosan arra hivatkozol   Akkor már írd le egyszer, hogy mi nem tetszett benne, azt' kalap-kabát, el van felejtve.

Hát... érdemes volt megnézni?... igen, mert erõsítette az örök szabályt: nincs két ember, akinek megegyezik az ízlése. Ez a film tényleg nagyon "valósághû" és "emberközeli", de ez engem zavart: olyan érzésem volt végig, mintha egy családi videót néznék. Bár a mi családi videóinkban háromszor ennyi snitt van, mint itt, és a kamerát sem rázza ennyire a nagyfater, de azért azokon is elálmosodok...
Egyszóval (idézem Manutól, mert ezzel tökéletesen egyetértek): "rétegfilm".

Kábé ennyi, ezen kívül csak mindegyik részre példákat tudnék mondani. A története széthulló - nem, nincs is története. A családi hangulat szörnyû, a családi mozikat is utálom, itt viszont még nem is lehet érteni a dolgokat, mert nem vagyunk japánok, nem élünk ott, nem ismerjük az embereket, se azt, hogy mirõl beszélnek (jó hosszan, jó töredezetten, hogy esélye se legyen a nézõnek megérteni). A hosszú, semmitmondó jelenetek (biciklizés, fogócskázás) szintén a film unalmasságát erõsíti, de azokra szerencsére már imunissá váltam egy-két európai és amerikai tipikus "mûvészfilm" után (fõleg az amcsik szerint attól "mûvészfilm" egy film - ezért lett negatív jelzõ -, mert sok hosszú hallgatás és unalmas jelenet van benne). A karakterek semmilyenek, lehet, hogy nagyon élethûen sírnak meg nevetnek, de mivel szinte semmit sem tudunk róluk, és a "cselekmény" során sem ismerjük meg õket jobban, hála a nem-tudom-minek-nevezzem-nek... nem "béna rendezés", mert voltaképpen nem is rendezés... sztem a rendezõ semmilyen instukciókat nem adott, csak "ez a jelenet, csapó", elsõ felvételt vágás nélkül megtartották, két nap alatt kész volt a film - kb így készülhetett - vagy legalábbis így érzõdik. Ha tévednék, ami valószínû, és több munkát/erõfeszítést/idõt öltek bele a filmbe, hát... kár volt.

Viszont nem tudom, errõl írtam-e már: Blue Spring. Hát ez viszont valami észvesztõen jó mozi!!!

Szerintem még nem írtál, és hálásak lennénk, ha megtennéd, pláne, ha tényleg olyan jó.

[Manu]

Kábé ennyi, ezen kívül csak mindegyik részre példákat tudnék mondani. A története széthulló - nem, nincs is története.

A történet annyi, hogy egy család elveszti egy gyerekét, és ettõl teljesen széthullik, mindenki, mindenkit utál. Aztán jön ez a helyi, Sharasoujo nevezetû ünnep, aminek megszervezésében szinte mindenki részt vesz, s ez újra összerázza öket, s végül együtt segítenek világra hozni egy új életet, otthon a családi házban.

A családi hangulat szörnyû, a családi mozikat is utálom, itt viszont még nem is lehet érteni a dolgokat, mert nem vagyunk japánok, nem élünk ott, nem ismerjük az embereket, se azt, hogy mirõl beszélnek (jó hosszan, jó töredezetten, hogy esélye se legyen a nézõnek megérteni).

A családi hangulat tényleg szörnyû, de hát végülis utálják egymást. Egyébként azért szeretem az ázsiai mozikat már évek óta, mert az ott megjelenõ érzelmek hozzám közelebb állnak, mint az európai vagy az amerikai. Itt sem volt nehéz belehelyeztkedni a világba, attól függetlenül, hogy japánok. Ozu óta nagy hagyománya van a japán filmben a "mindennapi élet valósága" bemutatásának, amit a nagyon erõs atmoszférateremtéssel érnek el. Szerintem ez itt iskolapéldája volt e hagyománynak. Én végig szinte a család egyik tagjának éreztem magam, s ezért pl. az utolsó jelenet szépsége, az csecsemõ születése a családtagok körében, teljesen felkavart.

A hosszú, semmitmondó jelenetek (biciklizés, fogócskázás) szintén a film unalmasságát erõsíti, de azokra szerencsére már imunissá váltam egy-két európai és amerikai tipikus "mûvészfilm" után (fõleg az amcsik szerint attól "mûvészfilm" egy film - ezért lett negatív jelzõ -, mert sok hosszú hallgatás és unalmas jelenet van benne).

A hosszú biciklizés, kergetõzés szintén azt szolgálja, hogy megteremtse ezt az atmoszférát. Az egész zegzugos falu, egymásra boruló homlokzatú házak, szûk utcák, zsúfoltság, részletgazdagság, színek, mind izgalommal töltöttek el/fel, hisz itt sokminden megtörténhet... Ezt erõsíti az, mikor biciklizés közben a csomagtartón álló lány szoknyája fel-fel libben, csak sejtetve valamit, de nem mutat semmit

A karakterek semmilyenek, lehet, hogy nagyon élethûen sírnak meg nevetnek, de mivel szinte semmit sem tudunk róluk, és a "cselekmény" során sem ismerjük meg õket jobban, hála a nem-tudom-minek-nevezzem-nek... nem "béna rendezés", mert voltaképpen nem is rendezés... sztem a rendezõ semmilyen instukciókat nem adott, csak "ez a jelenet, csapó", elsõ felvételt vágás nélkül megtartották, két nap alatt kész volt a film - kb így készülhetett - vagy legalábbis így érzõdik. Ha tévednék, ami valószínû, és több munkát/erõfeszítést/idõt öltek bele a filmbe, hát... kár volt.

Mivel a való világot, a mindennapokat akarta a rendezõnõ lefilmezni, ezért az embereknek is ilyeneknek kellett lenniük. Ez nem azt jelenti, hogy semmilyenek, csak azt, hogy nem domborítja ki egy-egy vonásukat, a könnyebb érthetõség kedvéért. Nincs jó, rossz, szép, csúnya, igazságos, galád stb. Hidd el, hogy ezt a világot sokkal nehezebb filmre vinni, mint valami teátrálisabbat. Nagyon nehéz hitelesnek maradni. A filmezés kezdetén még az volt a kérdés, hogy a kamera tud-e mást filmezni, mint a valóság? Igazából e kérdést pont fordítva kell föltenni. Vissza tudja-e adni a kamera a valóságot?

[Ramiz]

A történet annyi, hogy egy család elveszti egy gyerekét, és ettõl teljesen széthullik, mindenki mindenkit utál. Aztán jön ez a helyi, Sharasoujo nevezetû ünnep, aminek megszervezésében szinte mindenki részt vesz, s ez újra összerázza öket, s végül együtt segítenek világra hozni egy új életet, otthon a családi házban.

Nekem ennyi sem jött le belõle. Annyira szétesõ, annyira a beszélgetések minimalizására megy, hogy ennyit sem értettem.

Egyébként azért szeretem az ázsiai mozikat már évek óta, mert az ott megjelenõ érzelmek hozzám közelebb állnak, mint az európai vagy az amerikai. Itt sem volt nehéz belehelyeztkedni a világba, attól függetlenül, hogy japánok. Ozu óta nagy hagyománya van a japán filmben a "mindennapi élet valósága" bemutatásának, amit a nagyon erõs atmoszférateremtéssel érnek el. Szerintem ez itt iskolapéldája volt e hagyománynak. Én végig szinte a család egyik tagjának éreztem magam, s ezért pl. az utolsó jelenet szépsége, az csecsemõ születése a családtagok körében, teljesen felkavart.

Hát akkor mégsem fogok Ozu-filmeket nézni, ha olyanok, mint ez... Pedig a hétköznapi jelenetek bemutatását én is szeretem, mert van, aki ügyes kézzel nyúl hozzá (pl Kiyoshi Kurosawa, akár Takeshi Kitano, hogy hozzám közel állókat mondjak, de A tea íze is tetszett), és leköti az embert. De a S. nézése közben végig úgy éreztem, hogy a rendezõt nem érdekli a film, se az, hogy engem mi érdekel, és felvett mindent, ami éppen eszébe jutott, egymásra hányva. Én szubjektíven még akkor is azt fogom mondani, hogy ez egy vacak film silány rendezéssel, ha tudom, hogy másoknak, pl neked, nagyon bejön.
A karakterekrõl: nem A tea íze-féle félig õrült csudabogarakat hiányoltam, hanem egy-két olyan jelenetet, aminek köszönhetõen megérthetem õket. De ilyet nem kaptam! Végig kívülállóként néztem õket, mert a rendezõ így láttatta õket, nem éreztem át a fájdalmukat, a haragukat vagy bármi mást (ha volt bennük valami egyáltalán, mert elég amatõr színészeknek tûntek, és talán nem csoda, ha nem játszottak el semmit igazán), hanem csak néztem, ahogy mászkálnak, futkároznak, kajálnak, veszekednek, és halálra untam magamat.

A hosszú biciklizés, kergetõzés szintén azt szolgálja, hogy megteremtse ezt az atmoszférát. Az egész zegzugos falu, egymásra boruló homlokzatú házak, szûk utcák, zsúfoltság, részletgazdagság, színek, mind izgalommal töltöttek el/fel, hisz itt sokminden megtörténhet... Ezt erõsíti az, mikor biciklizés közben a csomagtartón álló lány szoknyája fel-fel libben, csak sejtetve valamit, de nem mutat semmit

Hidd el, általában engem is nagyon megragadnak a kivillanó nõi bugyik, de ebben a filmben az a csodálatos, hogy még ezt is sikerült úgy megcsinálni, hogy semmilyen hatása, jelentése és következménye nincsen, ezért ugyanolyan érdektelen, mint a szemeteskukák meg a tûzcsapok az utcán. A zene hiánya szintén hozzájárul a film unalmasságához.

Hidd el, hogy ezt a világot sokkal nehezebb filmre vinni, mint valami teátrálisabbat. Nagyon nehéz hitelesnek maradni. A filmezés kezdetén még az volt a kérdés, hogy a kamera tud-e mást filmezni, mint a valóság? Igazából e kérdést pont fordítva kell föltenni. Vissza tudja-e adni a kamera a valóságot?

Igazad van, de azért ennyire még a valóság sem unalmas, legalábbis nem mindenhol, és az én valóságom van elég unalmas ahhoz, hogy ne akarjak egy másik unalmasat nézni. Tudom, hogy ez is csak egy hozzáállás, az anyám pl nem szereti a fantáziát igénylõ filmeket, mert "ilyen úgysem történik a valóságban", és akkor minek megnézni. Szóval ilyen nézõpont is van, olyan is.
Egyébként azt, hogy ez a film mennyire "hiteles", mi úgysem tudjuk megállapítani.

[Manu]

Egy holland srác az imdb-s kommentjében sokkal jobban megfogalmazta azt, amit én érzek e vitával kapcsolatban, s amiért mondtam, hogy ez rétegfilm, s csak félve nyilatkoztattam ki tetszésemet. Tehát teljesen megértelek, de

Don't be in a hurry, and maybe you'll experience a beautiful, quiet and spiritual film. (If you are in a hurry, please leave the cinema quietly.)

Nekem továbbra is benne van az elsõ három legnagyobb filmélményemben.

[Ramiz]

Ennek nem örültem, mert arra célzol, hogy türelmetlen voltam, nem elég nyitott, ezért találtam unalmasnak és nem tudtam beleélni magam. De egyrészt sok lassú folyású filmet élveztem már nagyon mozizásaim során, másrészt ez elé a film elé kifejezetten úgy ültem le, hogy tudtam, hogy lassú, nyugis tempójú lesz, hiszen ezt már elõzetesen elmondtad. És mégsem tetszett. Ezért nem érzem jogosnak ezt arra fogni, hogy én túlságosan pörgõs vagyok a komoly filmekhez. De azt is félreértetted, hogy én meggyõzni akarlak. Én nem akarlak meggyõzni, csak elmondtam kicsit kibõvítve a véleményemet. Engem csöppet sem zavar, hogy neked ennyire tetszik ez a film.

[Manu]

Engem csöppet sem zavar, hogy neked ennyire tetszik ez a film.

Engem sem zavar, hogy neked nem tetszik, csak ne ezt hozzuk fel mindig, ha izlésbeli különbségekrõl van szó, mert esetleg elrémisztünk tõle másokat.

[Ramiz]

Engem sem zavar, hogy neked nem tetszik, csak ne ezt hozzuk fel mindig, ha izlésbeli különbségekrõl van szó, mert esetleg elrémisztünk tõle másokat.

Azért ennyire nincs nagy befolyásunk az emberekre.

Doppelgänger

Kezdem magam kényelmetlenül érezni, amiért minden mostanában nézett ázsiai filmért rajongok. Most pedig különösen zavar ez, hiszen a sok pozitív véleményem közül nem fogom tudni elérni, hogy ez a mostani látványosan kilógjon, pedig megérdemelné.
A film alapmotívuma az én-megkettõzõdés, amivel Karinthytól Dosztojevszkij-n át a Prince of Persia-ig sokszor találkoztunk már. A hasonás itt azonban nem titokzatos ellenség, aki ki akarja túrni az eredetijét az életébõl, és nem is azt vitatja, hogy melyikük a hasonmás és van-e egyáltalán eredeti.
A fõhõs egy kutató mérnök, Hayasaki, aki egy mozgássérültek vagy testi fogyatékosok számára is használható, robotkarokkal felszerelt elektromos meghajtású széket tervez-fejleszt. A szék különlegessége, hogy gondolatokkal lehet irányítani, amiket a bõrön keresztül érzékel. A férfi minden energiáját és idejét a munkájába fekteti (családja, magánélete nincsen), de a saját cégén belül sem kap elég bizalmat és idõt, a vezetõk minél elõbb pénzt és látványos sikereket várnak tõle (a robotkar el tudjon végezni olyan finom mozgásokat, mint feltörni egy tojást), amikor õ az emberi szellem és a gép kommunikációja által van lenyûgözve. A hasonmása váratlanul jelenik meg, és sok mindenben az ellentéte: jókedélyû, laza, nem érdekli a munka a robotszéken, a nõk viszont annál inkább. Hayasaki gyûlöli a hasonmását, de az sokat segít neki, olyan dolgokban, amiket õ nem mert vagy nem tudott(?) volna megtenni. Lefekszik például az egyik nõi kollegájukkal. Amikor Hayasaki ezt a hasonmása szemére veti, az nevetve feleli: "Csak azt tettem, amit te mindig is meg szerettél volna tenni."
Mi történik, amikor Hayasakinak (az embernek) szembesülnie kell a saját énjével, aki tisztán azokból a jellemvonásaiból és vágyaiból áll, amiket õ elfojt magában? Mi történik, ha Hayasaki (az ember) irigykedni kezd a saját hasonmására, és még jobban gyûlölni kezdi õt, amiért az többet mindent meg tud tenni? Meg tud-e szabadulni Hayasaki (az ember) a saját magára erõltetett elfojtások alól, és ha igen, mi történik a hasonmással?
A film úgy szól mindezekrõl a kényelmetlen-érdekes kérdésekrõl, hogy a cselekményt magát is izgalmasan vezeti, a robotszéken ugyanis nem csak Hayasaki dolgozott, és van, aki - akárcsak a férfi hasonmása - nem az eszmei és tudományos értéket látja benne, hanem az anyagi siker biztos lehetõségét...
Nem merek többet elárulni, mert akkor elrontanám a film meglepetésekkel teli, ugyanakkor logikusan vezetett történetének élvezetét. Hayasaki-t egyébként ugyanaz a színész játssza, aki a Cure-ban a munkamániás, idegileg instabil nyomozót (hasonló szerep), és remekül játszik, már csak miatta is érdemes megnézni a Doppelgängert.

Kiyoshi Kurosawatól két másik filmet láttam (Bright Future, Cure), és azok szintén nagyon tetszettek. A három filmnek van egy közös jellemzõje, ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy annyira hatásosak a számomra: mindegyik film egy konkrét történetet mesél el néhány szereplõvel, de ugyanakkor többrõl szólnak. Élvezhetõek egy érdekes történetet ügyesen elõadó filmként is, de bele lehet látni többet is, lehet magyarázgatni, filmes nyelven megfogalmazott metaforákat, apró utalásokat keresgélni és magunkra vonatkoztatni a történet mondanivalóját. A filmjei mindkét fajta filmélvezetet kínálják, és ez Kiyoshi Kurosawa zsenijét dicséri.

[Manu]

The Hidden Blade / Twilight Samurai

Ez utóbbiról írtam már, csak egy kicsit mást, mint amit jelenleg gondolok róla. Igazság szerint a Hidden Blade kapott meg most nagyon, s felbuzdulva azon újranéztem.
Nagyon jó film mindkettõ, mestermunka. Érdekes, hogy mindkét történet szinte ugyanaz, de nem folytatás, ellenben egy sztoriban itt több van, mint legtöbbször a folytatásokban. Nagyon merész az öreg Yoji. Nem a hagyományos szamurájképet festi le, azt, akinek görcsbe rándul a szemöldöke, és kezét mindig a kardján tartja. Itt a szegényebb rétegrõl, hivatalnokoról van szó. Nagyon emberiek, minden rezdülésük akár az enyém is lehetne. Ami közös bennük, hogy végtelen tiszta lelkûek mindketten, s ebbõl nem engednek. Ez nem valami felsõbbrendû szamurájtörvény, hanem egyszerû humanizmus. Az a fajta mûvészeti alkotások, melyek nem nyakatekertségükkel, vituozitásukkal hódítanak, hanem épp egyszerûségükkel. Igazából a részletekben rejlik a mûvészet benne, nagyon sokrétû képi világgal és azzal hogy minden a legjobb helyen van, de csak úgy természetesen. Nincs benne semmi erölködés. Nagyon megragadóak az alakítások, elképesztõ szép helyszínek, szépen fényképezve. Most teljesen odavagyok érte.

[Ramiz]

Most nagy kedvet kaptam a Twillight Samuraihoz. Asszem azon fogom elõször tesztelni az új 19"-os monitort. Talán még Raggie-t is meghívom, úgyis mindig hoz egy kis sört.

[Manu]

Toshiaki Toyoda két filmje:

Blue Spring és 9 souls

Toshiaki Toyoda sakkbajnokként kezdte pályáját, de hál' istennek tett egy jó nagy lépést és filmrendezõ lett belõle. A két film közül az elsõ nagyon ütõs alkotás, hihetetlen erõs képekkel, elemekkel, színészekkel, karakterekkel. Valójában egy kicsit szürreális echte-high school yakuza film. A világa teljesen elképzelhetetlen, de mégis nagyon valóságosnak tûnik, úgy, ahogy a cselekedetek is. Isszonyat megállja a helyét a maga valóságában. Itt a kölkök akkor mászkálnak ki-be óráról, mikor kedvük tartja, meg persze a nem szimpi tanároknak taxival kell elmenekülniük. Ettõl függetlenül nem kerülik a sulit, ez az õ kis világuk, szeretnek ott lógni, verekedni, gyilkolászni. Számomra az elsõ megjelenítése az animékben már sokat látott vagány, fekete ruhás gimnazista srácoknak. A zene végig Sonic Youth-szerû grunge, zúzós, folyós, de dallamos. Ez a film számomra ott van a Tetsuo, meg az Electric Dragon mellett.
      A második film gyakorlatilag ugyanez, csak nem gimnazista srácokkal, hanem börtönbõl szökött gyilkosokkal. Míg az elõbbiben a srácok felnõttként viselkedtek, itt a nehézfiúk enyhén gyermetegek, így a film is viccesebb, több benne a humor. Emellett azonban nem annyira dinamikus, gördülékeny, nehezebben érthetõ, több mondanivalóval, ami mindkét filmben a kötöttségektõl való szabadulás és (az én értelemzésemben) visszatérés körül forog. Új életet és élete kezdeni. Sajnos Toyoda-san nem nagyon tudott megfeleni, a maga állította kritériumnak, hogy komolyabb, jobb filmet készítsen a Blue Springbõl, de azért ez is nagyon élvezhetõ.

Kisebb-nagyobb csalódások:

Kamikaze girls - egyáltalán nem tudtam azonosulni sem a szereplõkkel, sem a történettel, s szerintem elég gagyi

Café Lumiere - Ozu századik születésnapjára készített film, Asanoval. Az egyetlen baja, hogy ezt fennen reklámozza, s azért Ozuval nem nagyon ér fel. Asano is csak egy báb. Ettõl függetlenül jó film, csak pl. Ramiz az elsõ húsz percben valószínû felvágná az ereit. Rendkívül lassú, szótlan jelenetek, minimális cselekménnyel

Long dream - lsd. aláírásom. Novellaszerû kis horror (53perc) Higuchinskytõl, az Uzumaki rendezõjétõl. Én azt hittem egész estés, de csak TV-játék, annak elmegy. Valami hires mangából (Junji World) csinálta filmjeit, és olyasmirõl szól, hogy mi van akkor, ha egy éjszaka álmodott álmunk elõször több napig, mjd több évig, végül a végtelenségig tart. Érdekes, de low budget.

[Ramiz]

Ettől függetlenül jó film, csak pl. Ramiz az első húsz percben valószínű felvágná az ereit. Rendkívül lassú, szótlan jelenetek, minimális cselekménnyel

Hehe. Azért: no-no! Pl: Eraserhead.

Öt perces Star Wars 4. epizód "remake". Japán animáció. A zene teljesen fülbemászó. Nézzétek meg.

[zolan43]

Teljesen átjön a manga hangulata. (természetesen a hentai részeket mellõzték)
Az egyik csaj nagyon ismerõsnek tûnt, aztán leesett, hogy hol láttam már: a Kill Bill-ben õ volt a láncosbuzogánnyal felszerelt testõr.

[Ramiz]

Teljesen átjön a manga hangulata. (természetesen a hentai részeket mellõzték)

A mondanivaló elferdülését, ill. kimaradását kifogásolták itt páran a könyvhöz képest, a mangában mennyire volt benne? Mert a filmben tényleg elég furcsán jött ki pár dolog.

[Ramiz]

Drive (adc, imdb)

Abszurdba hajló történet egy mániákusan precíz, lelkileg instabil és a sok stressz miatt migrénes üzletemberrõl (a tipikus öltönyös-nyakkendõs "ordinary salayman", mint a Tetsuoban - szeretik ezt a fõszereplõt a japánok), akit egy hosszú autóútra kényszerít három bûnözõ. Kenichi, mint minden nap, ekkor is éppen elbûvölten figyeli azt a nõt, aki minden nap pontosan ugyanakkor megy el azon az utcasarkon... amikor három  símaszkos férfi száll be az autójába: éppen kiraboltak egy bankot, negyedik társuk azonban meglógott a pénzzel, õk pedig üldözõbe akarják venni. Csakhogy Kenichit apja úgy nevelte, hogy tartsa be a szabályokat, ezért nem hajlandó 40 km/h fölé gyorsulni, se balra hajtani ott, ahol nem szabad... Az üldözés így hamar kudarcba fullad, a bankrablók magukba zuhannak, céltalanul hajtanak tovább, az elrabolt férfit azonban nem engedik el. A kudarc után lassan szembe kell nézniük azzal, hogy mire is kellett volna nekik a pénz és hogy mit fognak kezdeni nélküle. Egyikük, a szónoki képességekkel megáldott bankrabló találkozik egy punk csajjal, aki mintha értené az õ buddhista tanítását az ürességrõl. A karma hozta õket össze - lelép a nõvel. Másikukat, a fiatal srácot, a barátnõje leszidja, amiért kockáztatta az életét, pedig a srác olyan fontos neki, és ennyit semmi sem ér meg... Amikor egy baseball-pályán megállnak ütni egyet, olyan jól csinálja, hogy egy szakmabeli szemlélõ a csapatába invitálja. Aztán a  harmadik férfi is kibékül a sorsával, és csak Kenichi marad az autóban. De a gyötrelmes éjszakájának még nincs vége: megszólal az egyik bankrabló mobiltelefonja. A negyedik ugyanis, aki lelépett a pénzzel, kínos szituációba került a tizenharmadik hídnál, és segítségért könyörög...
Kenichi pedig elindul apja szamurájkardjával a tizenharmadik hídhoz, a réten sûrû köd ül, és éjszakánként szellemek kísértenek...
Ezen az éjszakán szembe kell néznie gyerekkori traumájával, ami miatt majdnem megõrült, és ki kell békülnie sorsával, mint a többieknek, ha tovább akarja csinálni...
Ez egy különös film. Nem kis részben dráma, ugyanakkor tele van mindenféle humoros résszel - jellemkomikummal, fekete humorral, abszurd, komikus jelenetekkel. Egy egyszerû és rövid történetet mond el, mégis egészen költõi. Nem akar bonyolult lenni, mégis mély gondolatokra mutat. Aki nem akar, az persze nem néz oda, és egy egyszerû filmként élvezheti. De mégis, apró nyomok mutatnak arra, hogy nem hiba nem szó szerint értelmezni a filmet. A rendõrség például alig bukkan fel, nem elõlük menekülnek a rablók, se Kinichi.  A szellemek szintén nem szokványos szereplõi egy ilyesmi történettel rendelkezõ filmnek...
Talán egy kicsit kaotikus lett, amit írtam, mert friss élménybõl írtam, de azt hiszem, a Drive maga is legalább ennyire kaotikus, úgyhogy így hagyom... úgyis mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy tetszik-e neki egy a film.

[Manu]

Én imádtam ezt a filmet, azt olvasom róla, hogy Sabu legjobbja. Az a fajta film volt, ami a harmadik percnél elkapott és utána nem engedett, pedig ez nagyon ritka. Igazából két, egyébként filmes szemmel nem nagy dolog, ami megfogott benne. A szereplők: teljes mértékben azonosulni tudtam velük, teljesen elesett, a sors által mozgatott emberkék, akik viszont igazából ezzel nem foglakoznak. A másik, hogy megtalálják magukat, de valami nagyon hihetetlen módon. Ez van benne rengeteg amcsi filmben is, de ott elhitetik, hogy ez teljesen természetes, és veled is megtörténhet. A kedvencem a punk együtteses jelenet, teljesen feltötöltött, amit a színpadon műveltek Ja igen, van egy harmadik is, az pedig a humor, amit említettél. Pont ezekből a lehetetlennek tűnő helyzetekből fakadó fekete humor, ami azért nem annyira fekete, mert ha belegondolunk néha elég közel áll a valósághoz (vagy pont ezért fekete?).

[Ramiz]

Örülök, hogy neked is tetszett.

Én imádtam ezt a filmet, azt olvasom róla, hogy Sabu legjobbja.

Még mást is láttál tõle?

[Manu]

Még mást is láttál tőle?

Sajna nem, csak a Monday c. filmje van fenn a várólistámon (ami jelen pillanatban 67 movie-t számlál )


Sex and Fury


A 70-es évek elejétől tombolt az a sajátos irányzat Japánban, amit manapság sexploitationnek neveznek. Élen járt ebben a Nikkatsu stúdió, ezért gyakran Nikkatsu Pinknek is nevezik e filmeket. Két fontos tényző köré épültek e mozik: vér liter, nagy cicik meg kilószámra. A Toho stúdió is persze síkra szált, s ennek eredményeképp jöttek létre a Bad Girls of Toho és a Yakuza Girl Boss néven fémjelzett alkotások. Az érdekessége e filmeknek, hogy olyan nagy számban készítették e őket, hogy néhány tehetséges fiatal rendező csak ezeken próbálhatta ki magát. Így születtek aztán elég érdekes művek, ill. érdekes megoldások. A Sex and Fury vegytiszta sexploitation a Toho-tól, azt nem mondom, hogy jó, de mindenképpen érekes és egy újabb alapmű Tarantino Kill Billjéhez. Mai szemmel inkább vicces, kb. mint a korabeli Godzillák. Érdekes, hogy persze ebben is játszanak amcsi színészek, akik szerintem nem amerikaiak, mert erősen törtik az angolt (meg a japánt is). A színészi játék rendes filmhez képest gagyi, softpornóhoz viszonyítva viszont nagyon is jó. A történet szintúgy, igazából nem tudom hova tenni. Mindenestre mutat olyat, amit máshol nem igen láthat az ember